Baba, Paló és a Szűzmárjo

– Urgye tut cshavórena, dzsasz csepo uzo Paló. (Öltözz gyerek, megyünk kicsit a Palóhoz.)

– Baba, de ugyi elintízed, hogy játszhossak a törpével, ami a vitrinbe van?

– Igen, de ha eltöröd, oda többet a lábodot nem teheted, azt remílem tudod! Ahogyan az fíti a dógait… A végén még én is összekapok vele, osztán annyi nem lesz, aki egy tál meleg ítelt tegyen az asztaláro! Amúgy meg nem törpe, hanem bohóc…

Kistejed, ahol Paló lakott, a városhoz is tartozott, meg nem is… Izgalmas, élményekkel teli volt az út hozzá. Leginkább az hozott lázba, hogy átkeltünk közben a síneken is. Egészen az átjáróig imádkoztam, hogy szólaljon meg a haranghoz hasonló, kolompszerű jelzés. A tehervonat volt az igazi: nagyobb zajt csapott, és hosszabb ideig is tartott. Percekig dübörgött, én meg a piros-fehérre festett vaskorlátnak dőlve repültem világokon át. Baba már-már hisztériás hangja hozott többnyire vissza.

– Av óthar!!! Buterval na anav tut manca! (Gyere onnét! Többször nem hozlak magammal!)

Csak a jóisten tudja, már mióta kiabálhatott…

Paló, Baba nagybácsikája volt, egy a farkasok közül. Mármint a neve volt Farkas… Az akkori törvények szerint, ha a szülők nem voltak házasok, az első három gyereknek az anya, az utánuk következőknek az apa családnevét kellett viselniük. Így lett a testvérek egyik fele Piroska, a másik fele Farkas.

Felesége, Irén halála után egyedül élt a háromszobás családi házban. Az egykor pompás kert akkorra már eléggé elhanyagolt állapotban volt, pedig azelőtt a gyümölcsfákkal, virágokkal teli udvar sok átbeszélgetett, átmulatott nyári éjszaka színhelyéül szolgált. Egyedül az udvar közepén álló hatalmas, vén diófa látványa indította be a képzeletemet, annak segítségével tudtam átélni úgy igazán az anyukám és nagyszüleim érzelmekkel átszőtt, színes történeteit.

– Halóóó!!! Ker ári, me szom! (Halló! Nyisd ki, én vagyok!)

Paló Baba hangjára fél perc elteltével a kapunál termett. Magas, sovány, fehérbőrű ember volt, egyáltalán nem nézett ki cigánynak. Még öregségére is megvolt a tartása.

– Te adale bénge angyasz uppe mande?! (Ezt az ördögöt is hoztad rám?!) – mármint engem.

Baba, ha rólam volt szó, nem ismert tréfát.

– Adóde sun, mutrálo, te olle csavóreszke na mukesza szírom, sej uzsaresza kana avá uze tute! Sunesz?!!! (Na, ide hallgass, hugyos, ha a gyereknek nem hagysz békén, várhatod mikor jövök hozzád!) – kelt ki magából nagyanyám.

– Lácshe hi, na phude uppe o nista! Aven ánde. (Jól van ám, ne fújd föl a semmit! Gyertek be.)

Az előszobából, ahol nagyanyám levette rólam a dzsekit, hatalmas szoba nyílt. Úgy nézett ki, mint egy múzeum. A helyiségbe lépve, rögtön az ajtóval szemben, csipketerítővel leterített asztal, egy kisebb oltár állt. Az asztal közepén, rózsafüzérrel a nyakában, jó fél méter magas Szűz Mária-szobor, gyertyákkal, szentképekkel körberakva. Kicsit odébb, pár méterre az oltártól, díszes, lakatra zárt faláda, az én legnagyobb szívfájdalmam okozója, mivel még a közelébe se mehettem. Álmodtam is róla… Álmomban Palónál aludtunk. Mikor mindenki nyugovóra tért, én kicsentem a kulcsot a zsebéből. A kissé rozsdás pántot hátrahajtva fénylő, aranyfátyol szárnyakkal óriáspillangók árasztották el a szobát.

Az álomra nyilván hatott a sok mende-monda Paló vagyonáról. A romák értékes régiségekről, ékszerekről beszéltek, a nagyobb fantáziával magáldottak aranyrögöket is emlegettek. Tény, hogy Paló jó üzletember volt. Szinte az egész família kereskedésből élt. De hozzátartozik, hogy legtöbb portékáját Paló a felesége segítségével, saját kezűleg készítette: szalmából színes krepp-papírba bugyolált labdát, drótra fűzött gyöngyökből figurákat, nyakláncot, karkötőt, különféle díszeket kreált. Ami romáknál ritka, bizony nagyon meg tudta fogni a pénzt, és ez szúrta is a szemét a többieknek, akiknek még a mindennapi betevő falat is gondot jelentett a háború után. A pletykák alapjául szolgált még az is, hogy 1953-ban, a pénzváltáskor, a romáknál házalt, akiknek ugye nem volt otthon dugipénze, hogy valamennyit váltsanak be neki, de tudtommal így is sokat veszített…

Nagyanyám, ha már minden kötél szakadt, és nem volt más kiút, Palótól kért kölcsön. Ha nem segítette ki, a fejéhez vágta:

– Uzsár csak mutrálo, majd romíszajona o ténephírde phure lóve, palal tuko séro! (Várj csak! Majd megrohadnak a lejárt öreg pénzek a vánkosod alatt!) De bolond vótam, amikor megsajnátolak! Én könyörögtem a nípeknek, hogy váccsonak neked! Úgyis csak az a szerencséd, hogy nekük, csoróknak nem vót mit.

– Nyugodjá le, Hermin, ha meghalok, a tied lesz a Szűzmárjo-szobor!

– Ó!!!! Ne káromkodtassá engem!!! Majdnem mondtam, hogy micsinájá a Szűzmárjo-szoborral!

Mindketten erős egyéniségek voltak: akaratosak, büszkék, de a múltból annyi minden kötötte őket egymáshoz, hogy végül valamelyik mindig engedett.

Régen a ház egyik szobájában Huli lakott a családjával, Baba testvérének, Lelelésnek a fia. A másik szobában nagyanyámék. Anyu (Mariska) úgy emlegette, hogy életének egyik legszebb korszaka volt. Barátnője, Tukacs Juci is sokat járt Palóhoz, az udvaron naphosszat el tudtak trécselni. Mikor beérett a termés, anyu testvére, a legnagyobb csibész hírében álló Kalomuj és barátai is jó műsorral szolgáltak.

Irén Kalomujnak szólt minden éven:

– Zsivány cigány, szedd össze a társaságot, ideje lesz szüretelni, tönkremegy a drága gyümölcs! Na de aztán szóljon ám az a cigányfütty, mert Pali mérges lesz!

Egy Komárom járásbeli kis falucskából való, inc-finc, magyar asszonyka volt Irén. Minden szempontból Paló árnyékában élt. Főztjével, süteményeivel, vendégszeretetével belopta magát a romák szívébe, férjét pedig elfogadta a rigolyáival együtt olyannak, amilyen. De nem született szerencsés csillagzat alatt… Fiatalkorától cukorbeteg volt, nem ajándékozhatta meg Palót utóddal. Állapota egyre romlott, később levágták az egyik lábát is. Ez aztán végképp betette nála a kaput. Egy olyan ember, mint ő, aki sütött-főzött, állandóan tett-vett a ház körül, ebbe már nem tudott belenyugodni.

Paló Irént hallva, azonnal közbeszólt:

– Nohiszen… még csak az hiányzik, hogy odaadom a két koronát mindegyiknek, nos még tömjék a bendőjüket is! Amelyiket nem hallom fütyülni munka közbe, az nem lesz kifizetve!

A házaspárnak anyu fiatalabbik testvére, Bandi (Dúdelló) volt a gyengéje. Ő volt az, aki előnyben részesült, bármiről legyen is szó. Saját fiukként kezelték.

Bandikának zsír új tangóharmónikát vásároltak, és zenetanárt fogadtak. Heti kétszer járt hozzájuk. Romáknál ez óriási dolognak számított. Dúdelló a gyümölcsösben is sétálgathatott, és még csak fütyülnie sem kellett.

Baba otthonosan mozgott Paló konyhájában. Megterített neki, rakott a tányérra mindenből, a többit a hűtőbe rakta.

– Táha nagyanav te aven, tatyar le tuke. (Holnap nem tudok jönni, majd melegítsd meg.)

– Hmm… Hermin, adá igen lácsho hi! (Hermin, ez nagyon finom.)

– Ha csak, na vaker má attyi! (Egyél, ne beszélj már annyit!)

– Na biszter, te me merá, i Szízni Márja tuko hi, odá csak tu sej legesz! (Ne feledd, ha meghalok, a Szűz Mária-szobor a tiéd, azt csak te viheted el!)

– No Paló… tu má dikhav ongya szal! (Látom, te már nagyon odavagy.) Belebolondútá a Szűzmarjo-szoborba!

Babáék belemerültek a dumálásba. Fél füllel hallottam, hogy Paló a búcsúkról kérdezget, megy-e az üzlet, emlékszik-e Baba, mikor még lovasszekérrel jártak a vásárokra, és Bandi felől érdeklődött.

Én eközben kivettem a vitrinből a törpe bohócot. Mindössze 10-12 centis, de míves, gyönyörűen festett, vigyorgó porcelán dísz, pepita ruhában, piros cipőben, nagy szomorú szemekkel.

Egy ugyancsak porcelán gyertyatartóra állítottam. Egyszerűen csak gyönyörködtem benne.

– Gyuszika, mit szósz, megyünk?

Baba hangjára az asztal felé fordultam. Eszemben sem volt menni.

– Nem, Baba, kicsit még játszok.

Hirtelen mozdulatom szele kibillentette a törpét az egyensúlyából, és leesett. Nem zuhant nagyot, ott feküdt hanyatt a gyertyatartó mellett. Szépsége ellenére nem volt valami vidám figura. Így kiterülve egyenesen szívfacsaró látványt nyújtott. Nem gondoltam, hogy baj lesz… De amikor felemeltem, a feje ott maradt. Kész horror! Éreztem, ahogyan a nyaki ütőeremeben meglódul a vér, aztán már hallottam is a pumpálást. Meg sem mertem nyekkenni. Baba megengedte a vízcsapot, mosogatott, Paló elindult a budi felé. Odafutottam nagyanyámhoz. Szólni még akkor sem tudtam, csak mutattam: egyik kezemben volt a törpe teste, másikban a feje.

– Phagjasz le… (Eltörted…)

Legalább annyira meg volt rémülve, mint én. Kikapta a kezemből, visszahelyezte a vitrinbe, elé rakott egy poharat, és rám szólt, hogy öltözzek. Mire Paló visszajött, én már dzsekiben voltam, Baba is szedelőzködött.

– Aszav szig dzsan? (Ilyen gyorsan mentek?)

– Szite, o cshavóro te dzsan kamel, tej te o Gyulákó uzsarel amen. (Muszáj, a gyerek unja magát, és Gyulákó is vár minket.)

Baba több mint egy hétig nem ment Palóhoz, nem akart veszekedést. Míg az egyik roma asszonytól nem üzent neki Paló:

– Mi a baja a Heminkánok, mír kerüli a házomot? Még utoljára ő fog haragunni? Annyi azért lehetett vóna benne, hogyha má a neveletlen unokájo tördel, legalább bevallja, mi történt. Mondd meg nekük, hogy az ajtóm mindig nyitva áll előttük, de mostantól a Gyuszikán tartom a szemem!

Babán láttam, hogy megkönnyebbült. Egyből pakolta is a rántott húst, és csak mikor már a kabát is rajta volt, szatyorral a kezében szólt oda nekem:

– Gyuszika, akán tu nastig avesz.. (Gyuszika, most nem jöhetsz…)

Elfogadtam, itt most nem lehetett apelláta.

Papuval már kártyáztunk, rádióztunk is, de Baba még sehol. Kíváncsi voltam a fejleményekre, tudni szerettem volna, hogy következőleg vele tarthatok-e. Átmentem a másik szobába, az az ablak nézett abba az irányba, ahonnét Baba fog érkezni.

Fel is tűnt az alakja, de fura volt, hogy nagy táskát cipelt. Idáig mindig csak odafelé volt nála a kis szatyor, amiben a kaját vitte, visszafelé még az sem. A harmadikon laktunk, így mikor a lépcsőház bejárata elé ért, felülről tisztán láttam, hogy a táskából Szűz Mária feje kandikál kifelé.

Rögtön papu szobájába jött, gyorsan szedte a levegőt, feldúlt volt:

– More… múja csoro Paló… (Te, cigány… meghalt szegény Paló…)

– Sajnálom, Hermin, jó ember vót. Most má csak Gizella él apád testvérei közű.

– Tudod, mi járt a fejembe hazafelé? Hogy milyen egy okos ember vót. Tudta, hogy nincs senkije, a házat már tíz évve ezelőtt eladta egy gazdag pozsonyinak azza a feltítelle, hogy amíg íl, benne lakhat. Mindig azt mondogatta: „Hermin, pínzt keresni má nem tudok, ha úgy vesszük, línyegíbe egyedű maradtam. Rajtatok kívül hónapokig nincs ember, aki rám nyitná a ajtót. Így meg legalább tudom, hogy amíg ílek, lesz mihe nyúnom, és ha meghalok, becsülette el tudtok temettetni. Aki jó vót hozzám, senkinek nem maradok adósa, de egy biztos: idegen emberek, olyanok, akik kutyábo nem vettek, halálom után nem fognak a pénzemen marakodni!”

Nagyon gyerek voltam még, nem tudtam Paló halálát felfogni, csak szomorú voltam, mert Baba is az volt. Fogtam a fotelra lerakott táskát, amiben a Szűz Mária-szobor volt, és próbáltam átosonni vele a szőnyegünkről elnevezett zöld szobába.

– Gyuszika!!!

– Vigyázok rá, Baba…

– Az nem játík! Vedd ki a táskábú, szípen akaszd rá a rózsafüzért, és tedd addig a párnatartóra, majd kitalájuk, hol lesz a helye!

Engem valójában a rózsafüzér érdekelt jobban, előbb azt halásztam elő, eddig sosem nyúlhattam hozzá. Aztán csak később vettem ki a Mária-szobrot, tényleg nagyon óvatosan… Az alján egy lyukat vettem észre, épphogy csak befértek az ujjaim.

– Babaaa, Babaaaa, dik mit találtam, ha majd üzleteset játszunk, ezek lesznek a játíkpínzek!