„A tatabányai nem operettközönség”

Sokan meglepődtek, bevallom, én magam is, amikor tíz éve olvastam a hírt: Crespo Rodrigo vezeti 2011. január 1-től a Jászai Mari Színházat. Addig csak színész volt, a szokásjog szerint pedig a színházigazgatáshoz nem árt a rendezői tapasztalat, és/vagy legalább az előd mester mellett töltött tanulóidőszak. Minden ellenkező előjel ellenére a tatabányai színház számottevő műhellyé nőtte ki magát, Crespo Rodrigo pedig a harmadik ciklusra is beadta pályázatát.

Mekkora munka megírni egy igazgatói pályázatot a harmadik ciklusra?

Pontos munkaórában nem tudom megmondani, de májustól kezdve dolgoztam az anyagon. Összeraktunk egy 2011 óta működő rendszert, aminek vannak eredményei, tíz év alatt viszont akár bele is lehet fásulni egy munkába, egy pozícióba. A jelenlegi helyzet azonban plusz felelősséget rak az ember vállára, ezért nem egyszerűen azt kellett átgondolnom, bennem van-e még motiváció, hanem a vezetőtársaimnak is fel kellett tennem ezt a kérdést.

A pályázat a folytatólagosság jegyében készül, emellett összegző beszámoló is arról, mi történt az elmúlt években. Mit tartasz meghatározó mérföldköveknek?

A 2014/2015-ös évadban lett állandó társulata a színháznak. Ennek vannak szakmai következményei: idő kell, amíg egy ennyire friss társulat összeérik, másképp lehet és kell az évad előadásait tervezni, így mások lesznek a távlatok is. Az önkormányzat számára ez viszont plusz anyagi terhet jelent. Az összeg felét megkaptuk, a másik felét pedig nekünk kellett felelősen kigazdálkodni. Amit ígértünk, úgy gondolom, szakmailag és a számok szintjén is megtartottuk.

Ugyanebben az évadban, a színház fennállásának 25. évfordulóján indult a MOST FESZT, ami egy speciális fesztivál, hiszen a monodrámákra és a stúdiószínházi előadásokra koncentrál. Az első évet még önerőből hoztuk létre, de azóta beigazolódtak a törekvéseink. A szakma felfigyelt rá, fontosnak tartja, és a pályázatokon is sikerrel indulunk. Az évek alatt kialakult a fesztivál törzsközönsége, ez pedig azért fontos, mert a meghívott vidéki, határon túli és független előadások kísérletezőek, így a mi nézőink ízlése is alakul.

Mi fér bele egy fiatal repertoárszínház tekintetében a kísérletezésbe? Vagy úgy is kérdezhetem: hogyan változtak tíz év alatt a közönség határai és elvárásai?

Amikor megkaptam az igazgatói széket, a közönségszervezés azt kérte, hogy csak Csehovot ne, mert akkor nem jönnek a nézők. Innen jutottunk el oda, hogy a tavalyi kortárs évadban várólistákat kellett írni a nagyszínpadi előadásokra is. Ez visszaigazolja a törekvéseinket, de nem csupán a céljainkat, hanem a választott utat illetően is: ügyeltünk arra, hogy a szakmai álmodozás ne szaladjon annyira előre, hogy az nézői értetlenséggel találkozzon. Mérföldkő A mi osztályunk, a Tartuffe, A kutya különös esete az éjszakában, a Macbeth. Ezek az előadások a témák, az alkotói találkozások és a formanyelvi megoldások szempontjából is fontosak, de még inkább a csapatmunka miatt, mert a kisebb szerepekben is releváns színházi jelenlét van, enélkül pedig a kiugró egyéni teljesítmények sem jöhetnek létre. Az egyik legnagyobb élményem az első évadban az volt, amikor egy tatai középiskolában a diákok a Nórát említették a nekik legjobban tetsző előadásként. Mi nagyon szerettük azt az előadást, de nagyon jóleső érzés volt, hogy ennyire elérte a középiskolásokat is. A fokozatosságra és a minőségre figyeltünk, játszóhelytől és műfajtól függetlenül. Persze, vannak olyan korlátok, amik az adottságainkból következnek, például az, hogy egy nagyszínpadi zenés előadást nem tudnánk kiállítani.

Ezek szerint Csárdáskirálynőt ne várjon a tatabányai közönség?

A tatabányai nem operettközönség, nem azt követelik a nézők. Szeretik a könnyedebb műfajt, a musicalt, a vígjátékot, de sokkal inkább betalálnak náluk a mai társadalmi és egyéni problémákat felvető darabok és rendezői megfogalmazások, a kortárs magyar szerzők darabjai Háy Jánostól Pintér Béláig, vagy az olyan súlyos történetek, mint a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból és A mi osztályunk. Hozzáteszem, ezeket a 2011/2012-es évadban biztosan nem úgy fogadták volna, mint ahogy ma fogadják, és ebben az is benne van, hogy mi is alakultunk, alakulunk.

Az alakulás viszont nem visszafogást jelent.

Nem jelentheti azt, hiszen egy minőségi munkára felesküdött társulatról van szó, amelynek a tagjai elvárják, hogy minőségi feladatokat kapjanak, új oldalukat mutathassák meg, kipróbálhassák magukat új szerepkörben, új műfajban, ismeretlen területeken.

Térjünk vissza még a mérföldkövekhez. A legtöbb vidéki színháznál az évi egy gyerekelőadást kötelező körnek érzem, ami kizárólag a nézőszám miatt fontos, nem pedig művészi produktumként. Ti viszont egy számomra nagyon szimpatikus és példaszerű döntést hoztatok azzal, hogy a saját kiállítású színes, szélesvásznú családi musical mellett, sőt azon jóval túl, vendég- vagy koprodukcióban létrehozott előadásokat kínáltok, a minőségre és a különböző korosztályokra figyelve.

Nagyon fiatal a színház, itt még nem száll generációról generációra a bérlet. Ki kell nevelnünk a közönségünket, ami azt jelenti, hogy meg kell mutatnunk, a színház minden korosztálynak tartalmas kulturális elfoglaltságot kínál. Ha nem vesszük komolyan a minőséget és a korosztálynak megfelelő történetek, problémák feldolgozását, ami a gyerek- és ifjúsági előadásoknál különösen fontos, akkor időnk, emberanyagunk és pénzünk sem lenne ilyen széles kínálatra. Időről időre természetesen mi is hozunk létre különböző családi előadásokat – ilyen volt A padlás, a Légy jó mindhalálig, és ilyen lesz a Valahol Európában –, de alapvetően ezért hívunk meg évi 9-12 produkciót különböző műfajokban, bábszínházaktól színházi nevelési társulatokon át táncegyüttesek előadásaiig.

Az első ovis nézőitek még nem akkorák, hogy az Imre Zoltán-programban készülő előadásokra vegyenek jegyet. De akkor kik fognak?

Ők még valóban nem, de évek óta hívunk meg kortárstánc-előadásokat, így ezeket a produkciókat sem egy légüres közegben mutatjuk be.

Honnan érkeznek hozzátok a nézők?

A bérletesek elsősorban Tatabányáról és Komárom-Esztergom megyéből. Jönnek Budapestről és Győrből, és vannak távolabb lakók, akik nem rendszeresen járnak hozzánk, viszont egy-egy számukra érdekes előadásért elutaznak.

Mennyire nőtt a vonzáskörzetetek a karantén időszakában, hiszen hétről hétre elővettetek régebbi előadásokat?

Nagyjából megduplázódott a követőink és a lájkolóink száma, eljöttek hozzánk virtuálisan távoli országokból is, de nem ez volt a fő célunk, hanem a szolidaritás és az, hogy a helyi nézőink kezét ne engedjük el. Bár a bérleteseink körében nem számított revelációnak, de ők is jó élménynek élték meg, hogy újranézhették ezeket az előadásokat. Tudatosan állítottuk össze a sorozatot, hosszabban is tartott, mint a karantén. Kizárólag jól élvezhető kép- és hangminőségben rögzített előadásokat vetítettünk, és az is tudatos volt, hogy csak korlátozott időre, egy-egy előadás időtartamára tettük hozzáférhetővé a felvételeket. Azt szerettük volna elérni, hogy az emberek úgy készüljenek rá, mintha színházba jönnének, különleges alkalomnak tekintsék ezeket az estéket és délutánokat. Jó volt látni, ahogy kialakult a közösség, ahogy a nézők bejelentkeztek, üdvözölték egymást.

Abban hiszek, hogy a színház az együttlétről szól, az elmúlt időszak azonban elindított egy online termékfejlesztést, ami fizetős közvetítéseket, videotárat jelent. Nem a COVID 2-re gondolva, hanem arra, hogy bebizonyosodott, megfelelő minőségben és hozzáadott tartalommal van érdeklődés erre a közönség egy rétegében határokon belülről és túlról, például azok köréből, akik tartósan külföldön élnek. Sok visszajelzés érkezett a leállás alatt olyanoktól, akik akkor találtak ránk, és az ő kezüket sem szeretnénk elengedni. Ezt azonban csak technikailag és jogilag is jól körülbástyázott helyzetben tehetjük meg.

Van évadterv, kihirdettétek a bemutatókat, folynak a próbák, de te is említed a járvány második hullámát. Hogyan lehet ebben a helyzetben felelősen tervezni?

Nehezen. Minden relációt fejben kell tartani, de nem tudunk minden relációval számolni. Van néző, aki azt mondja, csak akkor megy színházba, ha mindenkin maszk van, más meg azt mondja, maszkban biztosan nem megy színházba. Az ajánlásokat és a kötelező protokollt betartjuk, de hatóságként nem léphetünk fel. A folyamatosan változó körülményekhez kell igazodnunk. Amit most élünk, az példa nélküli, és nincs egyetlen jó recept. Senkinek nem könnyű ebben a helyzetben, vezetőként pedig van egy extra teher, ami az alkalmazottakért való felelősséget, a szabályok betartatását, a megfelelő gazdálkodást és megannyi mást jelent. Figyelnünk kell egymást, nézni, mások mit csinálnak, ami pedig beválik, azt célszerű követni. Ez igaz a magánemberre és intézményvezetőre is.

Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy beadtad az igazgatói pályázatodat. Nem hallani arról, hogy lenne kihívód.

De miért ne lehetne?

Jól menő, szakmailag elismert, problémamentesen működő színházról van szó.

Ez egy nyílt pályázat, a színházigazgatás a világon sehol nem nyugdíjas állás. Bárki gondolhatja, hogy jobban tudja csinálni.