Egy egész zongorát

Nagyon forró. Aztán hideg. A forró rövid, a hideg hosszú és nedves. Aztán sokáig sötét. Rázkódás, semmi, rázkódás, semmi. Kis rázkódás, sok semmi, és közben végig sötét. Aztán hirtelen színek, fények, hangok, megint rázkódás. Aztán hosszú, meleg szorítás.

*

– Izgulsz?

– Nem, nem annyira.

– Az jó, nincs is miért. Anthony tök jó fej, nem szívat senkit, inkább a humorra megy rá, meg szereti a megható sztorikat. Az izgulósokkal amúgy tök nehéz, folyton piszkálják az arcukat, meg vakaróznak, tudod, letörlik az alapozót, kezdhetem elölről az egészet. Ígérd meg, hogy egy órán át nem nyúlsz az arcodhoz.

– Csak egy óra, és kezdődik is az interjú?

– Persze, mire számítottál?

– Nem tudom… Megbeszélésre, főpróbára…

– Ez lesz az első interjúd?

– Aha.

– Ahhoz képest tényleg baromi nyugodtnak tűnsz. Mint egy született sztár. Csukd be… Oké, kinyithatod. Amúgy tök szép a bőröd.

– Köszönöm. Ne kenj rám túl sokat, jó?

– Túl sok mit?

– Hát… akármit.

– Nyugi, smink terén a kevesebb több jelmondat az érvényes. A tükörben azért elsőre soknak fog tűnni, de csak annyit teszek föl, amennyit a lámpák miatt muszáj. Baromira sápasztanak. Ha végeztetek, nedves vattakoronggal pillanatok alatt lejön az egész. Majd adok párat.

*

Egész nyáron a tutajon dolgoztak. Nem fociztak, nem mentek le a Belvárosi híd lábához sem, ahol a többiek strandoltak. A három fiú a vasút melletti erdős partszakaszon állította fel a műhelyét. Somogyi Laci a Zentai utcában lakott, a Vámosék mellett. Reggel átkopogott, Vámos bácsi, van maradék? Az idős asztalos mindig talált neki valamit, tenyérnyi deszkavéget, öreg bútorból kivett, elvetemedett lécet, marék használt szöget. Nem kérdezte, mi készül, csak annyit mondott, óvatosan, nehogy baj legyen. Laci megígérte, hogy vigyázni fog, és elindult a Kovács testvérekhez, akik már a kapuban várták. A ő garázsukból kölcsönözték a szerszámokat, cukorspárgát, szüleik ágyneműtartójából fehér lepedőt loptak vitorlavászonnak.

*

Megtanulom, hogy van éjjel, és van nappal, megtanulom a reggelt, a délelőttöt, az összes napszakot. Nappal fény, hangok és nevetés. Éjjel ölelés, csönd, sötét. Néha könnyek. Sós, nedves. Az első reggelen éles fájdalom, először a jobb talpamban, aztán a balban, utána rövid, nedves érzés először a jobb talpamon, aztán a balon, azután hosszú ölelés. Sokáig félek a reggelektől.

*

– Érdekel, miért hívtak meg a show-ba?

– Persze, mióta beültél a székembe, erre vagyok kíváncsi.

– Miért nem kérdezted meg?

– Azt nem lehet! Nézz fölfelé! Ez az. Hosszú évek tapasztalata, soha ne kérdezd meg a vendégtől, hogy kicsoda. El se hinnéd, egyesek mekkora hisztit képesek csapni, ha nem ismered föl őket. Minél nagyobb nímand az illető, annál nagyobb a hiszti.

– Engem nincs honnan ismerj, egyszerű búvár vagyok.

– Nem lehetsz olyan egyszerű, ha Anthony meghívott.

– Ez nem rólam szól, a projektünk miatt vagyok itt. Szemetet gyűjtünk az óceánok, tengerek fenekéről, több, mint egymillió darabot fölhoztunk már. Az a célunk, hogy év végéig meglegyen a kétmillió.

*

Az évszakokat is megtanulom. Ősz, tavasz, tél. Nyár elején repülés, távolodó hangok. Azután mindenhol víz.

*

Az augusztus huszadikai hétvégén találkoztak utoljára. Laci nem kanyarodott be többé a Mokrini utcába, és a testvérek sem várták a kapuban. Délelőtt focizni jártak, ebéd után biciklizni mentek. Ha szüleik megkérdezték tőlük, mi van a Somogyi fiúval, csak megvonták a vállukat. A focipályán terjedő pletyka szerint azon vesztek össze, melyikük legyen a kapitány. A másik álláspont, a felnőtteké, egyértelműen külső okokat emlegetett, a közeli iskolakezdést, a nyárra feladott kötelező olvasmányokat, a hirtelen lehűlő időt. Valójában a pogácsán múlott. Az indulás előtti nap reggelén Laci, ahogy megegyeztek, elemelt a kamrájukból egy üres tízliteres demizsont. A testvérek viszont nem hoztak pogácsát. Beijedtek. Abban bíztak, ha nem lesz mit enni, Laci is meggondolja magát, és lemond a mentőakcióról.

*

Nincs nevetés, nincs könny, nincs ölelés, csak sodródás van, ütközés, forgás. Hullámok, áramlatok, örvények. Föl és le. És el. Mindentől el, semmi felé. Hosszú éjszakák, néha nappalok nélkül. Nyár és tél, nyár és tél, nyár és tél. És a víz. Hideg és sós.

*

– Ez nagyon izgi. Szem becsuk! És miért lettél búvár?

– A teknősök miatt. Tó mellett nőttem fel, gyerekkoromban folyton a parton csatangoltam. Ha megláttam egy teknőst, leültem egy kőre, és addig bámultam, amíg be nem ment a vízbe, és el nem úszott. Egész nap el tudtam nézni őket. Egyébként minnesotai gyerek vagyok.

– Akkor mindent értek. Hogy is mondják? A tízezer tó országa?

– Az az! És amikor tizenegy lettem, a szüleim elvittek a bloomingtoni Sea Life-ba. Van ott egy zöld tengeri teknős, Seemore, akit Floridánál mentettek meg. Egy motorcsónak propellere belevágott a páncéljába, ezért nem tudott se lemerülni, se rendesen úszni.

– Jaj, szegénykém! Közben kinyithatod. És már jól van a teknős?

– Aha, gyártottak neki egy műanyag páncélt, olyan, mint egy hátizsák. És nagyon barátságos, szereti az embereket, be is lehet menni az akváriumába. Engem is befizettek a szüleim. Oxigénpalackot nem adtak, csak snorkelezni lehetett, tudod, búvárszemüveg, pipa. Mégis, ott voltam a vízben egy hatalmas teknőssel meg egy csomó színes kicsi hallal, orromban a sós víz illata. Akkor döntöttem el, hogy búvár leszek.

*

Leránt egy örvény. Nem enged el, süllyedek. Hosszan, mélyre. Mindig csak lefelé. Elérem az alját. Kövek közé szorul a karom, megállok, nem utazom tovább. Mások is vannak itt, ők sem utaznak tovább.

*

A Kovács fiúk csütörtök délután a Tisza-parton gurultak, folyásiránnyal párhuzamosan, kifelé a városból. A szennyvíztisztító telepnél rendőrautó állt a parton, fényszirénája kéken és pirosan villogott. Az autó mellett, egyenruhás férfiak között egy gyerek feküdt a fűben. Ahogy közeledtek hozzájuk, egyre lassabban tekertek. A mozdulatlanul fekvő gyerek arcát nem látták, de a zöld, oldalzsebes rövidnadrágot messziről megismerték. Lábuk ösztönösen tovább dolgozott. Hamarosan már a rendőrök szavait is ki tudták venni. Jó, de kik a halott barátai?, hallották. Egyszerre kezdtek el hajtani. Lefordultak a parti útról, visszakanyarodtak a város felé. Az autóútig szó nélkül tapostak, ott megálltak, leszálltak a bringáról. Folyt a könnyük, lábuk remegett, zörgött kezükben a kormány. Ha elkapnak, megyünk a börtönbe, mondta az idősebb. Sokáig álltak egyhelyben, néha megtörölték a szemüket, az orrukat szívták. És ha felkötnénk magunkat?, kérdezte a kisebb.

*

Újak jönnek, megállnak, egyre többen vagyunk. Nincsenek nappalok, nincsenek évszakok. De legalább nem vagyok egyedül.

*

– De jó! Kérdezhetek még? Tök hülyén érzem magam, mintha én interjúvolnálak Anthony helyett, de annyira jókat mesélsz.

– Persze, kérdezz nyugodtan, legalább gyakorlok.

– Oké. Szóval hogy jött ez a szemétgyűjtés?

– Az is a teknősök miatt. Biztosan te is szembesültél már olyan képekkel, amelyeken óriási szemétszigetek úsznak az óceánban.

– Igen, elég durva. De… ha adhatok egy tanácsot, a műsorban majd ne így beszélj. Szembesültél. Olyan hivataloskodó. Mondd egyszerűen, hogy láttál.

– Hú, oké. Köszi. Tudod, nagyon fontos nekem ez a téma, szeretném, ha mindenki megértené.

– Persze, tök normális. Emeld fel az állad, kicsit lealapozom a nyakad. Ebben az ingben leszel?

– Aha.

– Jó a színe, illik a tónusodhoz.

– Köszi. És azt a fotót láttad, amin egy fiatal kérgesteknős műanyag zacskót eszik?

– Nem, azt nem. Kicsit feljebb!

– Medúzának nézi szegény a zacskót, és megeszi, tudod, a tengeri teknősök meg tudják enni a medúzákat, sőt, a kérgesteknősnek az a fő tápláléka. Immunisak a mérgükre. Olvastam egy kutatást, hogy a tengeri teknősök több mint fele evett már valamilyen műanyagot. Elég jó kezdeményezések vannak a felszíni szemétszigetek eltakarítására…

– Közben leengedheted.

– … de a szemét hetven százaléka lesüllyed a vízfenékre. El se hinnéd, mi mindent találtunk már. Söprűt, mikrót, drónt, írógépet. Rengeteg játékot. A Spielberg-univerzum minden figuráját, Indiana Jonest, E.T.-t, Dokit DeLoreannel, transzformereket… És egyszer egy egész zongorát. Nehéz volt, de azt is fölhoztuk.

*

A hír a Journal du Dimanche honlapján jelent meg. Párizsban kiállítás nyílt a Project Aware mozgalom Dive against Debris programjának önkéntes búvárai által az óceánban talált tárgyakból. A kiállított tárgyak között látható mikrohullámú sütő, bevásárlókocsi, tévé, írógép, teljes vécé ülőkével és egy egész zongora is; a filmes figurák és a műanyag játékok külön termet kaptak. A cikk melletti fotón lekopott szemű, törött kezű E.T. baba ült, két talpán a különös alakzatba gyűlt alga mintha egy monogramot rajzolt volna ki, S. L. Pierre Kovács a nyakához kapott, kigombolta a gallérját. Hosszan nézte a nagyhasú, széles fejű, csúnya űrlény fényképét, közben az évtizedekkel korábban begyógyult, egy másik országban, más néven szerzett, cukorspárga okozta sebek helyét simogatta. Rákattintott a megosztás gombra, a cikket elküldte az öccsének.