dunszt.sk

kultmag

Öszvér

És elkezdődött az ünnep, a bacchanália, a pincérek és a kurvák már vártak a jelre, és most jöttek, és hozták a maltokat meg a testüket, és koccintottak, és a fejek mind megszorították a kezét, és megjelent Rosencrantz és Guildenstern meg a macáik, és láthatólag be voltak csípve, sőt részegek voltak, mint a csap, de melegen és szívből gratuláltak neki, aztán elvonultak táncolni, és Béla azt súgta a fülébe, hogy holnap akkor aláíródik az összes papír, és délben várja az étteremben, hogy meglegyen az ő szerződése is, és hozzátette, hogy bazdmeg, te fasz, meg tudsz te állni zuhanás közben, és visszamászol az egyenes sziklafalon is, a jóarc meg megjelent Béla mögött, és az öreg bolsi válla felett egy ezüsttálcát nyújtott felé négy csík kokóval, és azt mondta és kérdezte, hogy tudom, művész úr, hogy bírod az irodalmat, és hogy Mikszáth a gyöngéd, na most ez itt Jókai, Krúdy, Pilinszky meg Ady, melyiket választod, hogy mostantól aztán ezerrel pörögjön az a zseniális képzeleted?

Még sohasem szívott, az egyetemen persze füvet, az hozzá tartozik, de „beljebb” sosem merészkedett, elég volt neki a szolid bódulat, a lebegés, és miután Katinkát megismerte, nem kellett az sem, egészen konszolidálta az életét, inni sem járt el a kollégáival, olyan lett, mint egy beépített mosogatógép, éppbefér, és attól sem kell félni, hogy az egész konyha szennyessel van tele, de most nem volt ellenvetése, nem tudott volna semmilyen érvet felhozni, hogy ne próbálja ki, ha rá is szokik, húsz évet még a szerrel is kibír, Katinkával is kibírt annyit, annál többet úgysem kalkulált magának, egyébként is szerette Jókait, ráadásul régen olvasta már, ezért őt választotta, és ráhajolt, de azt nem sejtette, hogy olyan részletes és néha monoton tájleírásba kerül majd, amihez képest a 19. századi írónk két perces szekvenciákban gondolkodó hálivúdi akciófilm-rendező, és az elmúlt két nap pedig minden történésével együtt csak annyi, amennyi alatt azt se tudja kimondani, hogy Baradlay.

Felszívta Jókait, és hátracsapta a fejét. Hátracsapta a fejét, és konkrétan látta Mórt.

Rá valahogy minden máshogy hatott. A kokain például most teljesen lenyugtatta. Keepcool üzemmódba került, és elvigyorodott, ahogy e regényes két nap alatt annyian, szóismétlés-szerűen sokan vigyorogtak és vigyorogtak és vigyorogtak, annyi vigyort látott már itt, amennyit csak a párizsi katakombákban felhalmozott koponyákon, a hús és inak és izmok nélküli fülig vágott vigyort, ami csak fogakból áll és az Istennel szembeni dacból és önimádatból, és most ő is vigyorgott végre, és megfogta Kitty seggét, mert kellett egy biztos pont, amihez tájolni lehet, és Kitty Adyt szívta mellre, mert imádta A Fekete zongorát, és Barna kezét is imádta a fenekén, mert hátranyúlt, és megszorította, és felkacagott, és a jóarcnak maradt Krúdy meg Pilinszky de feltolta mindkettőt, mert a Boldogult úrfikoromban is zseniális meg a Trapéz és korlát is az.

Tolongott körülötte mindenki, a pincérek a poharakkal, a kokó hírére ismét felbukkanó Rosencrantz, a szürreális mappáikat hátrahagyó Öltönyösök, a kurvák, az egyik áttetsző ruhás csaj melle a hátának feszült, érezte, ahogy puhán szétterül a bal lapockája körül, és ő egészen elzsibbadt ebben a vidám tumultusban, ebben a helsingöri zsibvásárban, a szemével Bélát kereste, hogy vajon mit csinál az öreg szarkeverő, de nem látta sehol, talán lelécelt, elhúzott, ahogy valószínűleg az Öltönyösökhöz tartozó elegáns „hölgyek” is, nem akart vegyülni, nem akarta kompromittálni magát, mindig is kínosan ügyelt a jó hírére, és ez most, ez a beteg tombolás, ami elkezdődött, nos ez a jóhír, a goodwill purgatóriuma vagy inkább pokla volt, a nemtomhányadik bugyor, aki itt marad, az mindenben benne van, és Béla mindig fontolva haladt, de ha elment, hát elment!, Kitty szája itt maradt neki, és éppen felé fordult vihorászva, és egyből lesmárolta, és átdugta a nyelvét, nem is törődve azzal, hogy kinek a farka járhatott ott húsz perccel ezelőtt, és Kitty átölelte, és az átlátszó ruhás nőre kacsintott, akit nyugodtan nevezhetünk átlátszóruhásnak is ezután, és odahúzta erősen rúzsozott száját a maga csitrisen mozgékony ajkaihoz, és vele is smárolt egy kicsit, és ő közben arra gondolt, hogy micsoda nagyszerű dolgokat fognak létrehozni, és hogy építeni jó, és hogy vilégbéke, és, hogy peace and love, és bal kezével Kitty, jobbjával az átlátszóruhás lába közé furakodott, mert ehhez maradt ereje csak, alányúlni, és maszatolni, de nem zavarta, becsukta a szemét, és a csillagos, határtalan eget látta, a teleholdat látta és az őt követő Vénuszt, és Anikót, az ő kalauzcsillagát, ahogy föléje hajol a Gyöngyös partján, és eltakarja előle ezt a sziporkázó látomást és a jövőt, és amikor szó szerint ijedten kinyitotta a szemét, az átlátszóruhás bige puha és éretten lassú ajkát látta közeledni, és érezte, ahogy az övére tapad, dokkol, mint szállító űrhajó a Nemzetközi Űrállomáson, és kiszívja belőle az életet, és jóarc ebben a pillanatban érkezett vissza egy új adaggal, és azt üvöltötte vigyorogva, hogy ezt most nem neveztem el senkiről, ezt csak úgy felszívjuk no name, hogy jó kedvünk legyen, és akkor mindenki tapsolni kezdett, és a tálcát akarták, és nyúltak utána, de jóarc először neki ajánlotta fel, a fejeket, kurvákat, pincéreket egy kézmozdulattal hátrébb intette, és ő ráhajolt, és szívott, és hátracsapta a fejét, és amikor beütött a cucc a Palazzo Medici-Riccardiban találta magát, és a versailles-i tükörteremben találta magát, és az Arizonában találta magát, és mindenhol ugyanazokat a tükröket látta, ugyanazokat a vastag és súlyos keretbe foglalt, hatalmas tükröket, amikben nem látszik más, csak az összes többi tükör, és az összes többi tükörben még több tükör, de ember egyikben sem látható, pedig karnevál van, bál van, de csak a gyertyák, kandeláberek, csillárok látszanak, és forogni kezdenek a tükrök, és tudja, hogy benne forognak, ahogy a feje felett lógó diszkógömb is csak a múltjában fordul olyan kérlelhetetlenül, mint a Felvonulási téren az örökre megállt Időkerék, és akkor eltűntek végre az Öltönyösök, Kitty, Rosencrantz, eltűnt az egész reneszánsz kézműves biopiac, megszűnt a Világ, sötét lett, és körbeölelte az Űr, és beütött Jókai, és a semmi, a csend, a távoli csillagok szikrázó fénye és a válságos oxigénhiány érzékeny és részletgazdag megrajzolásának kellős közepén találta magát.

Na milyen, bébi?

Hát, milyen?

Emlékezett egy udvarra, annak a háznak az udvarára, ami a kockaköves utcáról nyílt, a templom mellett, ahol biciklizni szokott, és amiben tátika nyílt a ház előtt, amit rendszeresen letépett, mert szeretett játszani vele, szerette, ahogy nyílik-csukódik a virág szája, és emiatt a Nagya rendszeresen leszidta, egyszer még a postás előtt is, aki fekete Csepelen érkezett, és miután leszámolta Nagya nyugdíját, egy tíz forintost meg egy jó presszót azért még elfogadott, és mondta is, hogy Kalmárné, a maga kávéja a legjobb az utcában!, és aztán elbeszélgettek a változó világról, a régiekről, az újakról, a kávéról, hogy ki hogy főzi, és mért nem jó, ha nincs megszurkálva a kotyogós kávétartójába beletömködött frissen darált kávé, és ha már itt tartottak, azt is megbeszélték, hogy a kisbolt darálója egy lyukas kétfillérest nem ér, Tapolcáig kell menni, ha tényleg finomra őröltet akar az ember, szóval beszélgettek hasznos és haszontalan ügyekről, és miközben minderről békésen eldiskuráltak újabb négy tátika kinyílt, és újabb kettő virágja lebukott, és senki nem vette észre, csak ő a kert sarkában, ahol igyekezett csendben kivárni a látogatást, megszégyenülten, de azért jó szívvel, és amikor a postás a kávéját megitta, és jobb kézfejével megtörölte a száját, a Nagya azt mondta, hogy örülök, hogy benézett, drága, mintha ez a postásnak nem is lett volna dolga vagy kötelessége, és a postás operettesen meghajolt, pedig piszkosul fájt a háta, a kerékpáron is alig bírt megmaradni, és azt válaszolta, hogy mindig örömmel jövök, Nagya mama, ami igaz is volt, néha, ha ráért, benézett csakúgy is, és felállt, és kiment a kapun, és felkínlódta magát az ülésbe, és nyikorogva, lassan elkerekezett a késő alkonyatban, amikor a fecskék gyakorlatozni kezdenek a házak felett, és olyan olajos fénye van a tájnak, és annyira komótosan haladt, hogy még fél óra múlva is hallható volt, ahogy a közeli utcákban teker, és hogy az első villát meg kéne végre olajoznia, de nem volt rá ideje, mert sok helyre ment, és mindenhol kapott egy kávét, csoda, hogy nyolcvannyolc évig élt!, és mire végzett, addigra már beesteledett, és bár a Nagya többször is rászólt, hogy gyere be, kisunokám!, ő megmakacsolta magát, és már a csillagosodó eget nézte, ahogy kialakul a semmiből, és azt gondolta, ott lebeg a közepén, és nincs más a Mindenségben, csak a kockaköves út, a Nagya meg ő, és néha a postás, akit igazi úriembernek tartott, és ráadásul megszeretett valamiért.

Hát ilyen.

Fotó: Stekovics Gáspár

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket