Kiben az Venus vezeti; Két kor; Laura rózsái

A nézelődési gyakorlatok sorozatból

Kiben az Venus vezeti

/Balassi Bálint nézelődési gyakorlata/

Úgy nézek Venusra, mint az saját útra, követem akárhova,
Tüköri végeknek héába beszélnek, az sok vitéz katona,
Júliák, Céliák, Zsuzsannák, Fulviák hajtnak örökké tova.

Az úton megállok, néznek az asszonyok szemök nyilával, mint célt,
Nézik az szívemet, kedvesb ez nem lehet, mert mégsem ontnak ők vért,
Csak szép vadászatot, engem mint állatot kedvelnek szelidségért.

Utamon így futok, üldöznek asszonyok, bár inkább én üldöznék:
Prédáimra néznék, nyilammal céloznék, minddel megesmérkednék.
Igy szavuk oly mézes, mindennek oly kedves, belőlök mind kortyolnék.

De így az vitézek mind öszvegyűlnének, ellenem esküdnének,
Oly sokat vadásznak, asszonyra találnak, szablyáikkal ütnének,
Vitéz már nem lennék, asszonyokért halnék, tovább ők nem vinnének.

Az úton maradok, asszonyoktól futok, ám hirtelen megfognak,
Lehajtom fejemet, úgy mondom nevemet, ők szelíden hallgatnak:
Adjatok kegyelmet e hosszú út felett jó Balassa Bálintnak!

Két kor

/Kazinczy Ferenc nézelődési gyakorlata/

Éjszakába alkonyulva,
ha a Hold pillant-le rám,
ugy pillant rám, mint határra
két korral két oldalán.
Az egyikben még kesergék,
míg Lollim nincsen velem,
ám a’ másikban már élénk
csókokat hint énnekem.

Nappal is a’ Holdat vágyom,
míg Lollimnak levelem
dús téntával teleírom,
az éjjel legyen velem,
de a’mikor az új éjjel
utólabb majd ránk tekint,
szemérmesen fürtjeimmel
rejtem el a’ mellyeit.

A’mig a Hold el nem tűnik,
ingerli szomjuságom,
a’ világon benne rejlik
a’ legfőbb boldogságom.
Ez uj korban föröszt engem
kedves Lollim mézajka,
minden epedő érzésem csak a’ csókja tisztítja.

Laura rózsái

/Csokonai Vitéz Mihály nézelődési gyakorlata/

Ah, ti rózsák! Piros rózsák,
szépségek,
tudjátok meg, én tirátok
ugy nézek,
mint titkos teremtményire
Ámornak,
melyeket sértő tövissek
takarnak.

Távol tartják tőletek a’
kezeket
míg széjjel taszítjátok a’
levelet,
melyeknél szebbet nem tud az
eszmélet,
így ügyel hát reátok a’
természet.

Ah, közülötek bár egyet
téphetnék,
Laurámhoz, mint a’ szellő,
ugy szállnék,
ismerje fel, az csak az ő
rózsája,
s a’ levelét ő is épp ugy
kínálja.

De oh, jaj, a’ tövissek még
sértenek,
így rendelték el nekik
az istenek,
Laurámra is, mint rátok,
ugy nézek,
nélkülem maradtok csak mind
szépségek.