„A családja megveri, kitagadja, de akár meg is öli”

A homoszexualitás tabunak számít a Közel-Keleten, de Törökországban is inkább a tűrt kategóriába tartozik. Az arab közösségek kivetik magukból a másokat, akiknek nincs nagyon kihez fordulnia, legalábbis hivatalosan. Az árnyékban, illegalitásban szervezett törökországi meleg közösségekről, emberi jogokról Aúsz Karím Dzsuberrel, iraki emberjogi aktivistával Isztambulban beszélgetett Jászberényi Sándor.

Szokatlannak tűnik, hogy a törökországi menekültek között is van egy LMBTQ közösség. Mennyi emberről beszélünk?

Erről nincs konkrét adat. A másságról beszélni, egyáltalán megnyilvánulni önmagában is elég veszélyes Törökországban, a Közel-Keleten pedig felér a halálos ítélettel. Mi azon dolgozunk, hogy legyen egyfajta közösség, tudjanak egymásról és tudjanak segíteni egymásnak.

Az „Aman” projektünk 2017-ben indult, hogy kezdjen valamit a hajléktalanság tömeges problémájával a fiatal LMBTQ közösség tagjai között, akik a menekülthullámmal érkeztek az országba. Amikor azt mondom, menekültek, nemcsak a szíriai menekülteket értem ez alatt, hanem bárkit, akinek a nemi identitása miatt kellett elmenekülnie a hazájából. A Közel-Keletről mindenhonnan érkeztek hozzánk, marokkóiak, tunéziaiak, egyiptomiak, irakiak, irániak, afganisztániak. Mindannyiukban az a közös, hogy az életükért menekültek, gyakran a saját családjaik elől. 2017-től menhelyet, ágyat biztosítottunk ezeknek az embereknek, élelmet, nyelvoktatást és különböző tréningeket. Például önvédelmet.

Önvédelmet?

Nincs olyan meleg vagy transznemű Törökországban, akit ne ért volna attrocitás, ne bántalmazták volna. Elég nagy az ellenszenv a menekültekkel szemben, ha valakin még azt is látni vélik, hogy meleg, az konkrétan fizikai erőszakhoz vezet.

A rendőrség nem tesz semmit?

Nem nagyon avatkozik bele. Van egy transznemű nő kliensem, akit elrabolt egy férfi, bántalmazta, megerőszakolta. Amikor kiszabadult, elment a rendőrségre, hogy feljelentést tegyen. Azzal küldték el, hogy hozzon magával valakit, aki beszél törökül. Mikor visszamentünk vele, már nem engedtek be minket a rendőrségre, nem vettek fel jegyzőkönyvet. Az egyik nyomozó megadta neki a számát, hogy legközelebb, ha ilyen történik, hívja fel. Gondolom, őt is a probléma részének tartották. Két meleg fiút fiatalok vertek meg az utcán, minden következmény nélkül. Gyakoriak a késelések, a rablások. Ezért tartottunk önvédelmi tréningeket is. Azt gondoltuk, hogy az anyagi segítség számít a legjobban. Amikor azonban dolgozni kezdtünk, azt vettem észre, hogy ezeknek az embereknek az a legfontosabb, hogy meghallgassák és elfogadják őket. Ez többet számított nekik minden másnál.

Múlt időben beszél.

2019-ben nagy razziák és rajtaütések zajlottak Törökországban, több embert letartóztattak, deportáltak. Mi regisztrált alapítvány voltunk, de a projektmenedzserünk annyira megijedt, hogy elment az országból. Azóta én vezetem az alapítványt. Minden szempontból jobbnak láttuk illegalitásba vonulni, mert úgy gondoltuk, nagyobb rizikónak tesszük ki az embereket, ha tudják, hol kell keresniük minket. Így sem könnyebb, mondjuk, már három razziánk volt.

Ezek szerint Törökország egyáltalán nem biztonságos.

Nem mondanám annak. Fényes nappal is megtámadják az LMBTQ tagjait, különösen a transznemű nőket. Sokan haltak meg így. Most a hétvégén meglátogattam egy szíriai meleg férfit, aki elmesélte, hogy a barátjával sétáltak Ankarában, és hárman megtámadták őket. Azt mondta, nem tudja, hogy azért történt-e, mert arabul beszéltek, vagy mert „úgy néztek ki, mint a melegek”. Törökország alapvetően homofób ország, nem nagyon toleráns a társadalom semmilyen másság iránt sem.

A Közel-Keletnél azért jobbnak kell lennie.

Az. Az arab országokban transznemű nőként egyszerűen nem mehetsz ki az utcára. Ha kimész, egészen biztos, hogy megtámadnak, megölnek. Törökországban talán, de ez a talán is óriási szabadságot jelent. Nincsenek melegbarát közösségi terek, ha valahol kis számban összegyűlnek a melegek, attól kell rettegniük, mikor üt rajtuk a rendőrség vagy valamilyen szélsőséges milícia. Törökországban legalább vannak kávézók, néhány hely, ahol az emberek lehetnek saját maguk. A nagy városokban, mint Isztambulban, vannak biztonságos helyek. A Közel-Keleten a másságról beszélni sem lehet, mert az az általános vélekedés, hogy ez egy halálos bűn, a lehető legerkölcstelenebb viselkedés. Senki sem bújik elő.

A családjuknak sem?

Főleg a családjuknak nem. Ha kiderül valakiről a Közel-Keleten, hogy meleg, a családja megveri, kitagadja, de akár meg is öli, mint olyat, aki nagy szégyent hozott a nevükre. A homoszexualitásért börtön jár, előfordul, hogy a saját családja jelenti fel az embert. Ez a téma tabu, majdnem mindegyik kliensem úgy nőtt fel, hogy gyűlölte magát amiatt, mert más. Betegesnek és elfajzottnak látták saját magukat, amíg kutatni nem kezdték a témát – az volt az első lépés ahhoz, hogy el tudják fogadni magukat, amikor látták, hogy nincsenek egyedül a világon. Mivel azonban a másságról nincs közbeszéd a Közel-Keleten, a családjaikat nincs mivel meggyőzniük. 99 százalékban nem bújnak elő a családjaik előtt a melegek, sokkal inkább az történik, hogy a családtagjaik rájönnek, például megnézik az üzeneteiket, a számítógépüket. Az is előfordul, hogy túl femininnek tartják, „túl lányosnak”, ebből vonják le a következtetést. Ilyenkor például megverik őket, vagy kemény fizikai munkára kényszerítik, hogy „megférfiasodjanak”. Nem tudom felsorolni, hányféleképpen bántalmazzák, alázzák meg a melegeket. Ha pedig szárnya kap a pletyka, akkor jönnek a halálos fenyegetések is.

Nemcsak az erről való beszéd, de a másság bármilyen szimbóluma is tilos. Sarah Hijazzi, aki feltartotta az LMBTQ zászlót egy koncerten, és akit ezért börtönbe zártak, megkínozták, megverték, a barátom volt. Ugyanez történik mindegyik arab országban.

Tegnap találkoztam egy jordániai leszbikus ügyfelemmel, aki elmenekült otthonról. A nő mélyen vallásos apja megfenyegette, hogy megöli, és megöli az élettársát és annak a kisgyerekeit is, ha nem hagyja abba ezt a viselkedést, és tér haza. Annyira rettegett, hogy hazament az Egyesült Államokból. Egy hónapja szökött meg újra, azóta itt van Törökországban. Tegnap tudtuk meg, hogy a családja utána jött, hogy visszavigyék. A bátyja bejelentette a rendőrségen mint eltűnt személyt. Nem mer kimenni a lakásból.

Az ügyfeleik pszichés betegségeit is kezelik?

Próbáljuk, de nem nagyon van rá forrásunk. Bárki, aki a Közel-Keletről idáig eljutott, egészen biztosan komoly traumákat hordoz magával. Három kliensemet is be kellett vinnem idegösszeomlással a pszichiátriára, mert megpróbáltak öngyilkosok lenni. Mindannyiuknak professzionális segítségre lenne szükségük. Amikor a menhelyet üzemeltettük, én interjúztam a jelentkezőkkel, és nem fordult elő, hogy ne kértem volna, hogy mindenképpen beszéljenek pszichológussal is. Egy lakást nem tudnak kivenni, hogyan tudnának megfizetni egy pszichológust?

Ön is menekült.

Igen. Iraki vagyok, és tíz éve élek Isztambulban. A papírjaim nekem sincsenek rendben, nem a városba vagyok regisztrálva. Bagdadban nőttem fel. Az apám iraki siíta, az anyám szunnita palesztin. Nem volt semmi gond, amíg az Egyesült Államok el nem hozta hozzánk a demokráciát. Nem nagyon számított addig, hogy ki melyik vallási felekezethez tartozott, legalábbis nem ölték meg az embert miatta. Egy szunnita kerületben laktunk, ahol a milíciák elkezdték támadni a siítákat, illetve azokat, akik együttműködtek velük. Mi az utolsók között voltunk, akik eljöttek. Azután költöztünk el, hogy a szomszédunkat, egy siíta férfit, fényes nappal rabolt el egy milícia. Másnap a szemétdombon találták meg a holtestét. Egy siíta negyedbe költöztünk Bagdadban, de ott sem volt jobb. Az anyukámat, mivel palesztin akcentussal beszél arabul, azzal vádolták meg, hogy gyerekeket rabol el éjjelente. Kijött a rendőrség és letartóztatta. Még ekkor sem mentünk el. Akkor menekültünk el Irakból, amikor az iskolában elszóltam magam, hogy nem hiszek Istenben. Minden nap megvertek, a tanárok között volt, aki kihívott az osztály elé és megszégyenített, vagy egyszerűen nem engedett be az órára. Ekkor látták a szüleim, hogy Irakban egyszerűen nincs jövő, és átjöttünk Törökországba.

Ahol továbbra sem a legrózsásabb a helyzet.

Nem, de itt legalább kapok levegőt. Az egy dolog, hogy nincs munkahelyem, hogy minden bizonytalan, de legalább azt csinálom, amiben hiszek. Hiszek az ember jogában a szabadsághoz.

Egész életemben úgy gondoltam, hogy áldozat vagyok, és sajnáltam magam. Addig, amíg nem kezdtem el a melegekkel foglalkozni. Az én életem az övékhez képest vidám.

Az „Aman” projekt facebook oldala