Utazás a jelenbe

Tompa Andrea idén megjelent Haza című regénye az útkeresések, a hazakeresések könyve. A regény narratív keretét a főhős visszautazása adja egykori hazájába a harmincéves osztálytalálkozójára, amelynek szervezője őt mint ismert írót kéri fel a köszönőbeszéd előadására. Vezeklés és egyben próbatétel ez számára: a friss jogosítvánnyal rendelkező főszereplő kötelességének érzi, hogy ő vezesse le az utat egykori otthonába. „Nekem kell végigmenni ezen az úton, ez az én utam, próba, ellenpróba, büntetés, szabadulás.” (57.) Valójában azért is indul el ezen az úton, hogy jobban megértse saját történetét. Hasonlóképpen, miközben elkíséri a főhőst az újból a régi hazába, majd vissza, az olvasó is rá van utalva, hogy a könyv lazán kapcsolódó negyvenöt fejezetében meglelje az útját. Az út egy olyan toposzként jelenik meg, amely szorosan kapcsolódik az önkonstruálás aktusához, és a főhős útja a saját személyiség alakulásának és értelmezhetőségének metaforájává válik, többszörös szóképpé, amely egyszerre vezeti a történetmesélést és jelöli ki a befogadó helyzetét, miszerint az életnek nincs magától értetődő jelentése, hanem a szubjektumnak kell meglelnie, megkonstruálnia azt.

„[A]z élete […] szakaszos kicsúszásokból állt, […] mert nincs kijelölt út, és főleg cél. Ez talán a legnagyobb baj, hogy nincs semmiféle kijelölt út, csak jelölélesek és célok nélküli történések, amelynek az értelmét keresi folyton a rendre vágyó tekintet, csak kicsúszni lehet a régiből és belecsúszni az újba, egyik történésből a másikba…” (11.)

Ez az idézet kulcsfontosságú, hiszen a névtelen főhős, akiről az elején semmi konkrétat nem tudunk, a meg nem nevezett óhazába vezető út során, lassanként fejlődik plasztikus karakterré. Az olvasó pedig úgy válik társszerzővé a harmadik személyben elbeszélt személyes történetének megkonstruálásában, hogy sosem ismeri meg a főszereplő életének tényszerű részleteit, amelyek a referencialitással terhelt realitáshoz köthetnék.

Tompa regénye azt sugallja, hogy a haza fogalma pontosan meghatározhatatlan, ellenben megtapasztalható. A szerzőnek nem kell megneveznie, mi a haza. Ahogy az idős Festő mondja, a szerző „történeteket mond. [Neki] nem kell semmit megneveznie” (302.). Ennek fényében a könyv egy sokrétegű utalásrendszert épít ki a haza és a hazátlanág fogalmainak feltérképezésére. Ezen a mátrixon belül jelenik meg az a partra hajított Amúrgéb, amelyet idegensége miatt pusztítanak a helyi halászok, a főhős fogai, amelyek az új hazában idegen tömések miatt rögtön felfedik idegenségét, esetleg azon mellékszereplők sokasága, akiknek életét az új, de néha az óhazában is az idegenségük körvonalazza. Ahogy az emigrált osztálytársak történetei tapinthatóvá teszik, talán sosem leszünk képesek leküzdeni idegenségünk a világban. Egy férfit és családját az átlag feletti életkörülmények szinte fogva tartják, annak ellenére, hogy hosszú évek után is idegenként élnek új hazájukban. „Ez a haza választott minket, nem mi választottuk.” (415.) Erre a gondolatra kapcsolódik az apa története, akit, hazaszeretetének ellenére, az aktuális politikai viszonyok nemkívánatos személlyé tettek. Mindezek fényében úgy tűnik, a haza fogalma elválaszthatatlan azon formatív struktúráktól, amelyek a szubjektumok identitását körvonalazzák: A haza megértésére tett mindennemű kísérlet elválaszthatatlan attól, hogy megértsük saját történetünk.

Otthon az, amit képesek vagyunk megszelídíteni, familiárissá tenni. A demenciával küzdő Tanítónő, aki már csak keveset fog fel a világból, a könyv vége felé háromszor is kijelenti, „Haza akarok menni” „Nem engednek haza”. De megértés helyett, csak az „Itthon vagy, anyu. Ez az otthonod” választ kapja lányától (446.). Az idős nő kétségbeesése jelzi, hogy otthonát felszámolta a demencia, mindennapjait idegenként éli saját lakásában.

„A szerző halott, a szerző él, személyes múltja kiégett”, mondja a főhős, akit az olvasói tudat önkéntelenül is a kolozsvári születésű Tompa Andreával igyekszik azonosítani (86.). A regény azonban tudatában van ennek, és igyekszik eltüntetni az apró identifikációs pontokat, amelyek alapján bizonyosságot nyerhetne a befogadó. Ahogy a főhős megfigyelt édesapjáról szóló dokumentumok a pontos név ellenére sem apjáról, hanem egy megkonstruált karakterről beszélnek, úgy itt sem beszélhetünk azonosságról, különösen, mert a narratív tudatosság eredményeként konkrét utalások egyszer sem hangzanak el a könyvben. Ennélfogva a személyes múlt nem csupán feldolgozatlansága miatt kerül kiégetésre, hanem felfogható egy narratív stratégia következményeként, amely a szerző személyétől való elvonatkoztatást hivatott segíteni. Ez a történet nem csupán Tompa Andrea története, hanem mindenkié, aki egyszer arra kényszerült, hogy útra kelljen az óhazából, legyen az Kolozsvár, Pozsony vagy Budapest.

Azt sem hallgathatjuk el, hogy a regényt mélyen áthatja a nosztalgia. A vágyódás egy olyan hazába, ami, ha valaha létezett is, mostanra teljesen megszűnt. A fantomfájdalom, amelyet a mentális térkép és a referencia kölcsönös eltolódásai során keletkezik: képtelenség kiigazodni azon a helyen, amelyet évtizedekkel ezelőtt otthonunknak éreztünk. Ha sikerül elhinnünk, hogy létezik még az a hiányzó hely, az elvesztett haza víziója mint „[e]gy tükörország” (398.), akkor sikerülhet legyőzni a fájdalmat, és végül helyre állhat a rend. Voltaképpen a regény főhősének oda-vissza útja az új és a régi haza között ezt a vágyódást hivatott leírni és leküzdeni: egy út a jelenbe. Hiszen nem csupán földrajzilag volt távol, hanem a múlt terhével is szembe kellett néznie. A régi haza által megfigyeltetett apa öngyilkosságával, a tanárnő emlékével, aki felpofozta és átnevelte jobb kezes írásra, és minden mással, amelyek jellemén lenyomatot hagytak. Így, mikor már az új hazába érve a visszapillantó tükörbe néz, „nem a kocsi mögötti üres, reggeli tájat látja, hanem a mostani arcot. És a láthatatlan évgyűrűket” (473.).

Tompa Andrea: Haza. Jelenkor, Budapest, 2020