Tito kedvencei. Szeretettel Jugoszláviából

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, úgy hívták, hogy Jugoszlávia. A partját egy türkizkék tenger mosta, és aki levette a fürdőruháját, úgy érezhette, mintha az Éden vizében lubickolna. De aki nem merészkedett ilyen messzire, az is bizton állíthatta, hogy Jugoszlávia a világ közepe. Az ország élén egy partizán állt, aki elűzte a nácikat, és ezért olyan hálás volt a népe, hogy mindenhova kitűzte a fényképét. Ott lógott az összes lemezboltban! Aztán felébredtem…

Na jó, de előtte keresztül-kasul szeltem vagy tíz alkalommal. Azóta csak negyven (plusz-mínusz valahány) év telt el, szóval pontosan emlékszem. Különös tekintettel a nudizmusra és a lemezboltokra. De az autóbuszokat sem könnyű elfeledni, hiszen mindegyikben ugyanaz a muzsika recsegett-bömbölt: a népi gyökereihez ragaszkodó jugoszláv tánczene. Nekem persze hangyányi közöm sem volt hozzá, de valahogy kevésbé idegesített, mint mondjuk a magyar tánczenék többsége. És ahogy kicsúszott a talaj Jugoszlávia alól, már-már nosztalgiával próbáltam ennek a letűnt zenei világnak a nyomába eredni.

Azért is bírtam annyira az angol Vlax Records Stand Up, People című 2003-as válogatását, mely a hatvanas-hetvenes évek roma slágereiből kapart össze egy órányit. A szocialista országok közül Tito Jugoszláviája támogatta leginkább a roma kultúrát, és ez a lemezkiadásban is tükröződött, így a szerkesztő Philip Knoxnak és Nathaniel Morrisnak volt miből válogatnia. Oké, a macedón Esma Redžepováról és a szerb Šaban Bajramovićról addig is tudhattuk, hogy „a roma királynő” és a „roma király”, de bármerre füleltünk, mindenütt akadt felfedeznivaló. Macedóniában Muharem Serbezovski és Usnia Redzepova, Koszovóban Ava Selimit, Montenegróban az Ansambl Montenegro, csupa mennyei kaland.

Ami pedig az „uralkodó” párost illeti, a történetük se kutya.

Esma Redžepova (1943–2016) édesapja cipőtisztító volt, a kis Esmának pedig az volt a dolga, hogy a tisztítószeres ládát cipelje. Ám amikor tizennégy éves lett, egy tehetségkutató versenyen felfigyelt rá a híres harmonikás, Stevo Teodoievski, és fényes karriert jósolva rávette Esma szüleit, hogy engedjék vele a lányukat Belgrádba. Nem kellett sok, 1961-ben Esmának kijött az első albuma, rajta a később roma himnusszá avanzsáló Čaje Šukarije című dalával. Más kérdés, hogy ezt főleg a Borat főcímdalaként ismeri a nagyérdemű, ami nem szép dolog, mert a filmet rendező Larry Charles nem kért erre Esmától engedélyt. Persze az ő fényes karrierjének mindig is megvoltak az árnyoldalai. A romák ugyanis nem bírták megemészteni, hogy egy gádzsóval állt össze, és úgy élt, mint egy emancipált nőszemély, Stevót pedig a gádzsók csesztették, amiért egy cigánylányt vett (1968-ban) feleségül.

Na de az élet harc… Mindenesetre bejárták a fél világot, felvettek több tucat albumot, s mi több: örökbe fogadtak és iskoláztattak negyvenhét árvát. 2000-ben, amikor Esma fellépett a Sziget Fesztivál Világzenei Nagyszínpadán, Stevo már (három éve) nem élt. A holland World Connection kiadónál abban az évben látott napvilágot az első nyugati albuma (Chaje Shukarije), felfrissítve a nagy dobásait. Jobbára azokat adta elő a rá jellemző kissé túláradó szenvedéllyel, és bemutatva híres turbánkollekciójának néhány darabját. Aztán szem elől vesztettem, illetve inkább a karitatív ügyeiről és kitüntetéseiről érkezett hír. S végül, hogy váratlanul, egy rövid betegség után… Mintha nem lett volna még épp elég dolga a roma nők és a koszovói menekültek frontján…

Szívesen láttuk volna a Szigeten Šaban Bajramovićot (1936–2008) is, de őt nem merte felvállalni semmilyen ügynökség, mert soha nem lehetett tudni, hogy mikor mondja le a koncertjeit. Šaban világéletében ilyen öntörvényű alak volt, de ugye épp ezért szerettük…

Niš cigánynegyedében látott napvilágot, és négy évet lehúzott az általános iskolában, mielőtt az utcazenészek jövedelmezőbb elfoglaltságára váltott. Labdarúgóként még annál is jobban érvényesülhetett volna, de a gyermekbénulás vírusa közbeszólt. Úgyhogy tovább énekelt…

Hírnevét annak köszönhette, hogy tizenkilenc éves korában meglépett a katonai szolgálatból, hogy találkozhasson a szerelmével. A szökésért három évet kapott (amit utóbb megtoldottak még kettővel) a hírhedt börtönéről ismert Goli Otok szigetén. Ott alapította meg első zenekarát, melyben Frank Sinatra, Louis Armstrong és mások sikereit énekelte, de a börtönévek érlelték meg saját szerzeményeit is. Azokat az olykor véres-könnyes, olykor betépett, olykor könnyed számokat, amikkel a szerb blues úttörője lett.

Szabadulása után felpörgött a szekér. A világ leggyorsabb mérgeskígyójáról, a fekete mambáról nevezte el zenekarát, mellyel csak úgy ontotta a dalokat. Énekelt Titónak és Indira Gandhinak, akitől „a cigányzene királya” címet kapta. Több mint hatszáz felvételt készített, köztük a himnusszá emelkedett Djelem Djelem címűt. Ezt aztán szokás szerint lenyúlta boldog-boldogtalan, de Šabant nem izgatták a szerzői jogi kérdések, a bíróság nem az ő terepe volt…

Ahogy a showbusiness kényszerpályája sem. Inkább egyik napról a másikra élt, az istenek kénye-kedve szerint. Nemzetközi tekintélyét a Hollandiába költözött bosnyák producernek, Dragi Šestićnek köszönhette, aki a bosnyák Mostar Sevdah Reunion kíséretével újra felvette Šaban slágereit (A Gipsy Legend, 2001; Šaban, 2006). Az utolsó éveiben leromlott az egészségi állapota, már járni sem tudott, amikor elvitte egy szívroham. 2010-ben szobrot állítottak az emlékére Nišben, de nem mindenki nézte jó szemmel; megrongálták gyakran.

A szerbiai roma blues terén Ljiljana Buttler (1944–2010) is megér egy misét. Buttler (aki amúgy Petrović) a belgrádi lokálokban kezdett énekelni, és a hetvenes években több lemeze is megjelent, de amikor megcsapta a közeledő polgárháború szele, Düsseldorfba költözött. Ott talált rá a letűnt jugó csillagokra vadászó Dragi, aki (főleg a Mostar Sevdah Reunion tagjaival) három kesernyés albumot is készített vele (The Mother of Gypsy Soul, 2002; The Legends of life, 2005; Frozen Roses, 2009). Az utóbbin a Szomorú vasárnapot is előadta Ljiljana, de ez a minimum, ha már annyiszor emlegették „a roma Billie Holiday”-ként.

A rend kedvéért persze tisztázandó: az egykori Jugoszlávia – illetve a területét alkotó köztársaságok – cigányzenéi közül a bluesnál sokkal népszerűbb lett a rezes hagyomány. Világsikerre a – szerb és horvát szülőktől – Szarajevóban született Goran Bregović (1950) juttatta, aki az etno-rockról nyergelt át, filmrendező barátja, Emir Kusturica javaslatára. Bregović kezéhez is tapad egy roma himnusz, mégpedig a legátütőbb, a Cigányok ideje című filmből kirobbant Ederlezi. A Goran Bregović Wedding And Funeral Band mellett komoly rangra tett szert a szerb Boban Marković Orkestar, a macedón Kočani Orkestar és napjainkban az ugyancsak macedón Džambo Aguševi Orchestra is, de mondom, ők egy másik színtér meghatározói.

Én inkább a Balkán bluesa körül sertepertélnék tovább… Meg amúgy is ideje elmerülni Mostarban!

Mostar ugye a várost keresztülszelő Neretva „öreg híd”-járól kapta a nevét. A 16. században épült hídnak mindig is jelképes szerepe volt: miközben a Balkán kereskedelmi központjává tette Mostart, kapcsolatot teremtett a keresztény és a muzulmán kultúra között. Míg 1993-ban le nem rombolták a (bosnyákok ellen forduló horvátok) a ’92-ben kitörő szerb-bosnyák háborúban. (2004-re újjáépítették, és azóta a világörökség része.)

A Mostar Sevdah Reunion története nem választható el sem Mostar, sem a délszláv háború történetétől. Énekese, Ilijaz Delic (1936–2013) Belgrádból költözött vissza, mert el akarta kerülni, hogy szerb nacionalista dalokat kelljen énekelnie. Mellészegődött a klarinétos-harmonikás Mustafa Santic, és miközben dúlt a háború, bosnyák dalokkal próbáltak lelket önteni lesújtott közönségükbe. Ilijaz is elvesztette három családtagját a kétezer áldozatot követelő háborúban… Dragi Šestić a mostari rádióban dolgozott, amikor meghallotta őket egy lakás-koncerten. Addig nem sokat tudott a sevdalinka dalokról, de ott beleremegett. Te jó ég, gondolta, ez itt a bosnyák blues John Lee Hookere… Úgyhogy gyorsan meghívta egy rádióműsorba. Néhány számot fel is vettek hozzá, de mivel Dragi hamarosan Hollandiába házasodott, a Mostar Sevdah Reunion hivatalos megalakulására még várni kellett öt évet.

Amikor is hazalátogatott Dragi, és a mostari Pavarotti Music Center, illetve a War Child szervezet unszolására – még néhány muzsikus bevonásával – felvette a Mostar Sevdah Reunion debütáló anyagát. A World Connection ki is adta rögvest, és ezzel új fejezet kezdődött a Balkán világzenéjében: a sevdalinka reneszánsz…

A Mostar Sevdah Reunion sevdalinkáját nevezhetjük kávéházi muzsikának, városi népzenének, bluesnak, rocknak és alkalmasint dzsessznek is, tök mindegy… Ami dönt, az a maga veretes hangja, a boldogtalan szerelem vagy a lebombázott öreg híd „súlyával”. A társaság egyik fele Mostarban, a másik Amszterdamban él, és szinte minden dobására megújul, de szerencsére nincs koncert a Čudna jada od Mostara grada nélkül.

Azon az A Secret Gate című albumon – amin a Čudna jada… is szerepelt – vendégként feltűnt egy addig ismeretlen énekesnő, Amira Medunjanin (1972). Két évvel később, azaz 2005-ben Amirának Rosa címmel a debütáló albuma is napvilágot látott, ugyancsak Dragi (Snail Records nevű) kiadójánál. És azóta még kijött vagy hat, és Amirát tekintik a legrangosabb sevdalinka-énekesnőnek, de ez semmi a For Him And Her című újdonsága kirívó sikeréhez képest. 2020 szeptemberében ez állt a World Music Chart Europe élén, ami azt jelenti, hogy negyvenegy európai világzenei rádiós DJ ezt pörgette a leggyakrabban a műsorában.

És ezzel végre írásunk tárgyához értünk…

Oké, lehet, hogy kissé elnyúlt az előjáték… De hát nekem negyven (plusz-mínusz valahány) évet kellett várnom, hogy azt érezzem, Jugoszláviában utazok megint.

Mert Amira ezúttal nem cövekelt le a sevdalinkánál, hanem átcsorgott a szerb vagy a horvát vagy a macedón határon, két jugoszláviai megasztár, a bosnyák Silvana Armenulić és a szerb Toma Zdravković dalait dolgozva fel. Olyan is van köztük, ami közös művük volt, mint a Šta će mi život, amit a legtöbb példányban eladott kislemezek sorában tartanak számon.

Silvana Armenulić (1939–1976) egy muzulmán bosnyák családba született. Tizenkét testvére egyikét halálra marta egy kutya, és ezt soha nem tudta feldolgozni az apja: csak ivott, és elhanyagolta a családját meg a munkáját. Arról persze hallani sem akart, hogy a lányából énekes legyen, sőt, egy alkalommal úgy eldurvult a veszekedésük, hogy Silvanának szednie kellett a sátorfáját.

Tizennégy évesen Belgrádban próbált szerencsét, de szülői engedély nélkül csak illegálisan énekelhetett a Hotel Bristolban és a Grand Casinóban. Még szerencse, hogy befogadta Szarajevóban élő nagynénje, és ott a kávézókban egy kis aprót is keresett a fellepéseivel.

Csak addig kellett kihúznia, míg nagykorúvá vált, aztán akadálytalanul szökkent szárba a pályafutása Belgrádban. 1959-ben ott ismerkedett meg egy szerb teniszjátékossal, aki hamarosan a férje lett. Született egy kislányuk is, de hét év házasság után odébb állt az ura egy másik énekesnővel. Silvana barátnője volt… Addig sem volt felhőtlen az életük, hiszen egyik család sem fogadta el a „vegyes” házasságot, de Silvana ettől megroppant. Mélységes depresszió kerítette hatalmába. Leborulhatott előtte Tito, követhették egymást megasikerei, ostromolhatta mesés ajánlatokkal a televízió, a sevdalinka bánatos csillagaként ragyogott, míg 1976-ban egy autóbaleset áldozata nem lett.

Toma Zdravkovićnak (1938–1991) sem volt könnyű sorsa. Négy testvérével súlyos nélkülözések közepette cseperedett fel a poros Pečenjevcében. Munkalehetőség nem adódott a faluban, ráadásul Toma folyton az éneklésről álmodozott, így mihelyt betöltötte a tizennyolcat, felkerekedett, hogy a közeli Leskovacban boldoguljon.

Csak hát ott sem kolbászból fonták a kerítést. Énekest sehol sem kerestek, de más munkát sem talált. A pénze meg elfogyott, így végül szállás és kaja és útiköltség nélkül csövezett a parkokban. Így talált rá Silvana 1958-ban, aki leskovaci koncertje előtt éppen sétált egyet a szállodája körül. A körülmények dacára igen finom fiatalember benyomását keltette Toma, úgyhogy Silvana a szárnya alá vette, és beprotezsálta a portásnál valami munkára.

Ő járta ki Toma első lemezszerződését is.

Essagerata volt a címe, és 1964-ben jelent meg négy számmal. Köztük volt a Što te večeras nema is, minden idők egyik legnyerőbb Zdravkovićaként. Egy belgrádi boltban amúgy Toma szemtanúja volt, hogy két csinos lány a lemezét kéri, de amikor meglátták a fényképét, inkább letettek róla… Abban az évben történt az is, hogy meghalt nagy szerelme, a húszéves Slavica. Slavica, sajnos, kevésbé lelkesedett Tomáért, de múzsának ragyogó volt, amint azt a halálára írt Buket belih ruža is tanúsítja.

1969-ben Toma ugyanabban a zenekarban énekelt, amiben Silvana. Silvana felvetette, hogy írhatna neki egy számot, de Toma alanyi költő volt, ő csak a maga kudarcairól tudott írni. Nem érzett semmi inspirációt… Aztán inni kezdett, három nap és három éjjel csak ivott, majd miután magához tért, kibuggyant belőle a Šta će mi život. Világszám.

1972-ben majdnem belehalt a piálásba. Két év alatt felélte, ami tíz év alatt összejött, aztán a negyedik feleségével Kanadába költözött; de az sem vált be. Bár jót tett neki a levegőváltozás. Sőt. Soha nem szerették annyira, mint miután visszatért. Telt házas koncertek, egy rakás új szám, film és tévé – Toma végre a méltó helyére, a csúcsra ért. Tizenhét év küzdelem után onnan ragadta magával a prosztatarák.

Hát így.

Későre jár; gyorsan repül az idő „a világ közepén”. De talán magával ragad az éjszaka, és akkor álmomban megint…