Francia negyed

A rendezőveterán Roman Polański a Rosemary gyermeke mellett a Kínai negyeddel írta be magát az hollywoodi filmtörténetbe. Polański műve egyrészt a neo-noirok mintaadó darabjává vált, másrészt – bár a harmincas években játszódik, de – A Parallax-terv és a Magánbeszélgetés mellett az egyik első film, ami reagált a korabeli politikai botrányra, az amerikai demokrácia válságát jelző Watergate-ügyre. A rendező paranoid neo-noirja sajnos máig aktuális, mint azt a 2010-es években az egykori titkosszolgálatos Edward Snowden által kirobbantott világméretű botrány is bizonyította. Erre a társadalmi-politikai klímára reflektál a Kínai negyed francia párdarabja, Polański legújabb filmje, a Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy is.

A Tiszt és kém a rendező korábbi alkotótársa, Robert Harris (Szellemíró) azonos című 2013-as regénye alapján készült, és Harrisre bevallottan nagy hatást gyakorolt a Kínai negyed. A két mű között nem nagyon kell erőltetni a párhuzamokat, mivel mindkét történet főszereplője egy elszánt nyomozó, aki nyomozása során szembe találja magát egy nálánál sokkal nagyobb politikai erővel, ami el akarja ferdíteni az igazságot, illetve eltussolná a valódi bűncselekményt. Persze a Tiszt és kém valós történelmi eseményeket dolgoz fel.

Alfred Dreyfus zsidó származású francia tüzértiszt volt, aki 1894-ig a hazáját szolgálta, ám kémkedés és hazaárulás vádjával letartóztatták, nyilvánosan megalázták, és megfosztották rangjától, majd életfogytig tartó száműzetésre ítélték, büntetését a Francia Guyana-i Ördög-szigeten kezdte el letölteni. Jóllehet, a kémkedés esete valóban fennállt, azonban nem Dreyfus, hanem az osztrák-magyar származású Ferdinand Walsin-Esterhazy őrnagy volt a bűnös, aki többek között egy 120 mm-es ágyú hidraulikus fékjével kapcsolatban adott át kulcsfontosságú információkat tartalmazó listát a németeknek. 1896-ban egy Georges Picquart nevű ezredes került a francia titkosszolgálat élére, aki Mathieu Dreyfusszal, a koncepciós per áldozatának bátyjával együtt jött rá arra, hogy egyrészt Walsin-Esterhazy a bűnös, másrészt a hadsereg meghamisította a bizonyítékokat, amelyek alapján Alfred Dreyfust elítélték. Küzdelme során Picquart szembe került feletteseivel és társaival, akik ott gáncsolták, ahol csak tudták, hogy eltussolják az ügyet. Habár Ferdinand Walsin-Esterhazyt nem sikerült felelősségre vonni, mert a részrehajló hadbíróság felmentette, majd Angliába szökött, Alfred Dreyfust végül nagy nehezen, de 1906-ban rehabilitálták.

Már korában nyilvánvalóvá vált, hogy Dreyfust zsidó származása miatt akarták eltávolítani, így ügye felszínre hozta nemcsak a hadsereg, de a francia társadalom antiszemitizmusát, és a Franciaországon végigsöprő zsidóellenes megmozdulások (gyűlöletkeltő cikkek, támadások zsidó üzletek ellen, vidéki progromok) előrevetítették a nácik rémtetteit, sőt a szovjet antiszemita jellegű „tisztogatásokat” is. Emellett az is jól érzékelhetővé vált, hogy demokrácia ide, szabad sajtó oda, a hatalom birtoklói saját érdekeiknek megfelelően manipulálták az információkat és torzították az igazságot: az ügyben Vádolom! (J’accuse! – innen a Tiszt és kém eredeti, francia címe) című Dreyfus-párti nyílt levelében a hadbíróság ellen felszólaló Émile Zolát egy év börtönbüntetésre és pénzbírságra ítélték.

Roman Polański filmje Georges Picquart, a Dreyfus-ügyben nyomozó ezredes szemszögéből dolgozza fel a történetet, amelyet természetesen már korábban is megfilmesítettek párszor. A leghíresebb alkotás a film médiumának úttörője, Georges Méliès 1899-es dokumentarista némafilmje, a rekonstruált felvételekkel dolgozó A Dreyfus-ügy, ami kiállt az igazságtalanul elítélt katonatiszt mellett. Polański művének különlegességét az adja, hogy történelmi politikai thrillerként dolgozta fel a valós történetet, ezért is rokonítható a Kínai negyeddel. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Tiszt és kém bármilyen engedményt is tenne a populáris műfajnak. A zsáner nem annyira sorvezetője vagy váza a történetnek, a thrillerjelleg magából a Dreyfus-ügyből következik, amely tulajdonképpen egy, „az élet által írt” politikai thriller. Roman Polański műve szinte teljes mértékben hű mind a korabeli történésekhez, mind a miliőhöz, és kicsit sem enyhített a történelmi téma aktuálpolitikai áthallásain, sőt felerősítette azokat.

A rendező olyannyira törekedett a korhűségre, hogy a film néhány beállítása szinte egy az egyben rekonstruálja például a lefokozást vagy az Alfred Dreyfus ítéletét enyhítő 1899-es rennes-i tárgyalást dokumentáló korabeli grafikákat, képeket. Külön ki kell emelni a Polańskival már nem először dolgozó Pawel Edelman operatőr (A zongorista) és Jean Rabasse látványtervező (Igaz történet alapján) munkáját, akiknek köszönhetően életre kel a 19. század végének Franciaországa: az épületek, az épületbelsők, a díszletek, a jelmezek, a színvilág és az egész képi világ látványosak, ugyanakkor autentikusak. Ugyanilyen minőségű a színészi játék: sokszor bizonyított francia színészek (Jean Dujardin, Louis Garrel, Grégory Gadebois, Hervé Pierre, Emmanuelle Seigner stb.) játsszák a főbb szerepeket, akik külsőleg is hasonlítanak az eredeti történelmi személyekre.

Egyrészt néhány stilizált képi megoldással lehet problémánk, amelyek rontják a Tiszt és kém realizmusát és szikárságát. Például nem biztos, hogy szerencsés döntés volt „szépiásítani”, sőt egyáltalán megmutatni Alfred Dreyfus száműzetését egy hatásvadász jelenetsorban, amelyben didaktikus szöveg kíséretében látjuk az elítélt szenvedését. Elég hatásos volt a maga nyersességében megdöbbentő lefokozás a remegő hangon tiltakozó Dreyfusszal az antiszemita szitkokat szóró tömeg jelenlétében, ezt szükségtelen volt túlragozni az Ördög-sziget képeivel.

Másrészt elbeszéléstechnikai szempontból kifogásolható, hogy bár a korhangulat megteremtése, az ügy felvázolása és a karakterek bemutatása végett szükséges a hosszabb expozíció, az így is túl hosszú, mert a cselekmény igazán csak az első egy óra elteltével, tehát gyakorlatilag a film közepétől indul be – onnantól viszont nagyon is izgalmas. Ugyanakkor a tulajdonképpeni főhős, Georges Picquart karaktere annak ellenére kicsit elnagyolt, hogy Polański sok figyelmet szentelt professzionális élete bemutatásának. Túl sokat is, mert míg a rendező erre koncentrált, a magánéleti szálat későn hozta be, és annak rendje és módja szerint ez a rész jelentéktelenre, erőtlenre sikeredett.

Habár a Kínai negyed és a Tiszt és kém egyaránt politikai töltetű bűnügyi filmek, azért fontos hangsúlyozni, hogy utóbbi esetében Roman Polański a valós történet rekonstrukciójára koncentrált, és távolról sem egy amerikai típusú hőst és sztorit kívánt ebből kikerekíteni. Így végső soron nem zavaró, hogy a hetvenes évekbeli neo-noir nyomozójához mérten Georges Picquart nem annyira izgalmas, kevésbé azonosulható hős. A Tiszt és kém lényege, hogy egyszerre elképesztő, elszomorító és felemelő története aktualitással bír.

Az antiszemitizmus, illetve a faj- és idegengyűlölet problémái nyilvánvalóan ma is létező jelenségek, ám Polański ezeknél tovább ment, és több jelenetet szentelt az ügy általánosabb érvényű társadalmi-politikai hatásának.

A Tiszt és kém láthatóvá teszi, hogy a tömegmanipuláció miért igazán félelmetes. Alfred Dreyfus a filmben hiába tanúsít példátlan tartást a megalázó, nyilvános lefokozási procedúrán, és kiált oda a társadalom tagjainak, hogy amit vele művelnek, az nem igazságszolgáltatás, hanem politikailag motivált büntetőexpedíció, az embereket ez nem érdekli. Az emberek zsidóznak (migránsoznak vagy idegeneznek), ha a hatalmasságok arra buzdítják őket, és meglincselnének bárkit, aki Dreyfusszal (vagy bármelyik gyűlölt társadalmi csoporthoz, etnikumhoz tartozó emberrel) szimpatizál. A felhergelt, félrevezetett tömeg pedig rendkívül veszélyes, kontrollálhatatlan erő: a filmben is kirakatokat tör be, gyűlöletet terjeszt arra alapozva, hogy a hatalom és a sajtó biztosan hiteles, az igazságot képviseli a hazaárulással vádolt, ezért kiszolgáltatott és származása miatt megbélyegzett katonatiszttel szemben.

Manapság, amikor a tömegkommunikáció igen magas szintre fejlődött, és az internet révén már bárki hozzájuthat a legfrissebb híreknek mondott, ám sokszor gondosan megkonstruált információcsomagokhoz, még hatékonyabb lehet a mindenkori hatalom tömegmanipulációja. A 2010-es évek menekültválsága vagy a mostani koronavírus-járvány kapcsán terjedő, egymásnak ellentmondó információk is bizonyították, bizonyítják, hogy korunkban még képlékenyebb az igazság fogalma: a ma „objektív híre” lehet a holnap egyik „Dreyfus-ügye”. Így a Tiszt és kém arra figyelmezteti nézőjét a több mint 110 éves történelmi botrány felelevenítésével, hogy érdemes kritikusan szemlélni a tényként adagolt, ám potenciálisan átideologizált híreket, főleg a 21. század digitális korszakában, amikor az „igaz” és a „hamis”, az „eredeti” és a „másolat” szinte megkülönböztethetetlen a magas szintű reprodukciós technikáknak köszönhetően.

Roman Polański maga is ült már a vádlottak padján, majdnem ez a filmje is megsínylette a múltbeli, illetve a közelmúltban felszínre került szexuális zaklatási és nemi erőszak-botrányait (a 2019-es francia mozipremierjét feminista csoportok bojkottálták). Azonban akármilyen legyen maga az ember, a rendező Polański még a 90-hez közel is nagyon jól beszéli a film nyelvét. A Tiszt és kémből persze fesztiváldíjai ellenére sem válhat akkora klasszikus, mint amilyen a Kínai negyed, ám minden hibája ellenére összességében izgalmas, gondolatébresztő, sőt gondolkodásra sarkalló történelmi thriller. Azaz ismernünk kell a Dreyfus-ügyet, hogy emlékezzünk ne csak a fajgyűlölet romboló hatására, hanem a tömegmanipuláció működésmódjára, antidemokratikus mivoltára is.

A film adatlapja a Mafabon