„Ha egy színész nem gondol semmire, lebukik”

Józsa Bettina tavaly végzett, Hajduk Károly huszonhárom éve van a pályán, mindketten sokat foglalkoztatott színészek. Noha Tárnoki Márk Gyévuska vizsgáján már játszottak együtt, a TÁP Színház legújabb bemutatójában, A Menedékben voltak először partnerek. Az SzFÉ-től egy sarokra, a Neked Csak Dezső! nevű helyen nem csupán Vajdai Vilmos rendezői stílusáról, különös harctérré változott alma materükről, és arról beszélgettünk, miért szeretnének mindketten Bodó Viktorral dolgozni, de az is kiderült, Hajduk Károly hogyan csöppent bele nem egész két héttel a bemutató előtt az előadásba, és hogy Józsa Bettina egy időben miért keresett gondolatban folyamatosan fedezéket, miközben az utcán sétált.   

Hogyan érzitek magatokat a pandémiás hullámhegyek és völgyek között?

Hajduk Károly: Én nem stresszelek emiatt, noha elvileg az is lehetséges, hogy egyik pillanatról a másikra ismét nem lehet előadásokat játszani. Viszont mivel mindenki meg akarja tartani az elmaradt bemutatóit, most annyira beindult a munka, hogy nincs idő ilyesmiken gondolkodni.  

Józsa Bettina: Én ennél stresszesebb vagyok. Az elmúlt időszakban folyamatosan izgultam a bemutatók miatt, hiszen körülöttünk sok színházban volt már leállás. Nehezen viselem ezt az időszakot. Maszkban próbálunk, szürreális az egész. Bár most kevésbé érzékelem a vírustól való parát a környezetemben, mint az első hullámnál, holott sokkal nagyobb a fertőzöttek száma. Szinte semmit sem olvasok a járványról, mert minden az SzFE-vel van tele a Facebook hírfolyamomon. Kicsit olyan, mintha nem is lenne járvány.

Ennyire könnyen befolyásolhatóak vagyunk? – kérdezem ezt úgy, hogy én is könnyedebben veszem a helyzetet most, hogy nem ijesztgetnek minket, és mi sem egymást.

Hajduk Károly: A társadalom csupán egy szűk rétegének van egyáltalán ideje tájékozódni. Minél inkább a létfenntartás a célja egy-egy rétegnek, annál kevésbé várható el tőle, hogy utánajárjon az információknak, amik elé kerülnek.  

Ha szakítanánk is időt a tájékozódásra, egyre nehezebb olyan forrást találni, amit hitelesnek tudunk elfogadni. Leosztjuk és felszorozzuk a különféle csatornák híradásait, mögöttes szándékokat sejtünk, és általában igazunk is van. Erre remek példa a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye. Ti hogy látjátok ezt?

Hajduk Károly: Meglehet, hogy elfogult vagyok, de szerintem ez az ügy az egyszerűbbek közül való, hiszen az Egyetem honlapján minden információ és történés fent van, pontos adatokkal és dokumentumokkal, napi bontásban, néha percekre is leosztva. 

Józsa Bettina: Igen, de ki fogja ott megkeresni ezeket az infókat?! A tüntetések és az Egyetem melletti kiállások valódi oka a hétköznapi hírfogyasztók számára lassan eltűnik. Legalábbis ezt látom. Sajnos nagy kommentolvasó vagyok …

Hajduk Károly: …azt nem szabad!

Józsa Bettina: Tudom. Szeretnék leszokni róla, mert nagyon elszomorító.

Hajduk Károly: Annyi mindennel bombáznak minket a médiában nap mint nap, hogy teljesen érdektelen dolog már számunkra egy száraz dokumentum arról, hogy mennyi előkészületet igényel egy egyetemi átalakítás. Ennek a ténye egyébként a dologgal kapcsolatban folyamatosan idézett MOMÉ-nál hét éve pontosan tudható, maga a folyamat pedig négy esztendeig tartott. Ha erről elég sokan tudnának, azt mondanák az emberek: hogyan is van, hogy erre az SzFE mindössze pár hónapot kapott? Milyen beszélgetés az, amire az új tulajdonosok már aláírt dokumentumokkal érkeznek? Marikám, akkor most miről is van szó?! Mindez józan paraszti ésszel is belátható. De hol vagyunk mi ettől?

Szeretném, ha egykori színműsként mondanátok két jó és két rossz dolgot, amit az Egyetemen tapasztaltatok! 

Józsa Bettina: Kollégistaként a bezártság volt az egyik rossz dolog: alig láttuk a családunkat és a barátainkat. Meg úgy egyáltalán a külvilágot. A másik talán az lehetne, hogy a saját óráinkon kívüli feladatként a velünk párhuzamos rendezőosztály vizsgaelőadásaiban is csak mi szerepelhettünk az első három évben. Nagyon jó volt ilyen szorosan együtt dolgozni, de gyakran túlterheltnek éreztem magamat és az osztályt is. Volt, hogy maradt el vizsgánk, mert nem tudtunk időben elkészülni valamivel. 

És a jók?

Józsa Bettina: Furcsa, de ugyanezt tudnám mondani. Mert maga az ötlet, hogy színész és rendező együtt dolgozzunk, egymáson keresztül tanuljuk a mesterséget, szerintem csodálatos. Mi voltunk az első ilyen osztály, és most már Novák Eszterék is biztosan látják, mi működik, és min kell változtatni, hogyan kell okosabban bánni az idővel. A másik jó, hogy felkészítettek minket a magunk útján járni, gondolkodni. Ami az egyik legfontosabb dolog.

Milyen hozadéka van ennek a bizonyos önálló gondolkodásnak, amire az SzFE tanárai és vezetői is gyakran hivatkoznak, nyilvánvalóan nem véletlenül? Jobb színész leszel tőle? 

Józsa Bettina: Szerintem, ha egy színész nem gondol semmire, akkor lebukik. Nem lehet csak a rendező utasításait követni. Nagyon fontos együtt gondolkodni, de meg kell találnunk a saját igazságainkat, hogy minden a helyére kerüljön.

Hajduk Károly: Hogy jobb színész leszek-e ettől? Rosszabb biztosan nem. De fordítsuk meg: képzeljünk el egy színészt, aki nem gondolkodik önállóan. Ezt gépnek hívjuk, és programokat kap. Improvizáció máris kizárva, ha a partnere az előadáson esetleg szívrohamot kap ahelyett, hogy végszót adna, ez az önállóan nem gondolkodó színész csak mondaná a betáplált szövegét tovább. És most persze nyilván sarkítok. Van az emberiségnek ez a furcsa tulajdonsága, hogy képes önállóan gondolkodni, amiről gyakran kiderült már, hogy nagyon hasznos tud lenni, mint ahogy az is gyakran kiderült, hogy ez a hajlam időnként kellemetlenné válik olyan önállóan gondolkodó emberek számára, akik ilyen-olyan okoknál fogva önálló gondolataikat nem szeretnék más önálló gondolatokkal ütköztetni, így kockáztatva, hogy esetleg kiderül önálló gondolataik érvénytelensége, helytelensége, ne adj isten, rossz szándéka. 

Egy színésznek fontos képessége, hogy fejest tudjon ugrani helyzetekbe, hogy hosszas elmélkedés nélkül kipróbáljon valamit, ám ezt a képességét egy „önállóan gondolkodó” még jobban hasznosíthatja. Már ha egyáltalán létezik „nem önállóan gondolkodó” színész. Ezzel kapcsolatban kicsit szkeptikus vagyok. Elképesztő dolgok miatt kell magyarázkodni mostanság! 

A zenés osztályokkal szembeni egyik szakmai ellenérv szerint, amíg a Novák Eszter előtti korszakban az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy olyan énekes színészeket képezzenek, akik magas színvonalon végig tudnak énekelni akár egy nagyobb operett szerepet is, a mostani osztályoknál sokkal fontosabb az általad is említett önálló alkotói gondolkodás és a színművész kvalitások, mint a professzionális énekhang. A másik érv szerint nem nagyon tudtok elhelyezkedni, mert „sem színészként, sem énekesként nem vagytok elég jók”.

Józsa Bettina: Csak a saját osztályomról tudok beszélni: Széles Flóra az Operettszínházban társulati tag, Bori Réka Győrben az Elizabeth címszerepét játssza, és kapásból tudnék mondani még három olyan nevet, aki bármelyik zenés színházban megállná a helyét. Engem mindig jobban érdekelt a prózai irány, a hangom is kevésbé képzett, mint az osztályban a lányok többségének, de ez nem azt jelenti, hogy nem vállalnék szívesen, vagy nem bírnék el egy zenés szereppel. Tavaly a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, a Bonnie és Clyde musicalben Bonnie-t énekeltem, ami nem egy egyszerű szerep. Ascher Tamás a bemutató után megkérdezte, hogy: „maga mikor tanult meg így énekelni?”

Mindannyian el tudtatok helyezkedni?

Józsa Bettina: Az osztálynak több mint a fele kapott szerződést, aki pedig nem, az is sokat dolgozik szabadúszóként.

A te két jó és két rossz élményed?

Hajduk Károly: Amikor a Bárka Színházban eltöltött három év után, huszonegy évesen felvettek, egy évet én is laktam a kollégiumban, de hasonló okok miatt nem bírtam tovább. Az első időszakban fontos, hogy megérezzük egymást, és ehhez szükség van az összezártságra. Egy idő után viszont már nagyon rosszul éltem meg, hogy hetekig semmi más impulzus nem ér. Jót is tett, hogy kijöttem a koleszból – még úgy is, hogy gyakran, miután hajnal háromig próbáltunk, csak hazavillamosoztam, aludtam másfél órát és mentem vissza az egyetemre. Az intenzív, gyakran napi húszórás együttlét és közös munka miatt nálam is sok régi barátság kopott ismeretséggé. Most már bánom, de akkor olyan irgalmatlanul gyorsan és sűrűn történt minden, hogy nem is vettem észre.

Ami a jókat illeti, egyrészt nagyon jó osztályunk volt. Emellett Géza (Hegedűs D. Géza osztályvezető tanár – a szerk.) megcsinálta azt, hogy eleinte egymáson kívül csak az osztályfőnökökkel (Hegedűs D. mellett Huszti Péter volt a másik osztályfőnök – a szerk.), a beszédtanárokkal és Méhes Lászlóval, a zenés mesterség tanárunkkal találkoztunk, majd második év végétől elképesztően jó embereket hívott kurzusokat tartani: Zsámbéki Gábort, Zsótér Sándort, Simon Balázst, Bodó Viktort stb., stb.

Egy szintén szakmai kritika szerint az Egyetemen első körben a növendékek hozott személyiségét (illetve a magukra aggatott énképét) szétzúzzák, majd újjáépítik (illetve teret adnak arra, hogy azt maguk újjáépítsék). Akárhogyan is, ez sokak számára drámai fordulópontot jelent, és akár törést is okoz a pályáján, az életében. Ahogy az is el szokott hangozni, hogy egyes rendező-tanárok esetenként „meggyötrik” a diákokat egy-egy jó színészi megoldás érdekében. Ti mit tapasztaltatok mindebből?

Hajduk Károly: Nálunk ez a típusú pedagógia nem létezett. Ami a személyes élményeket illeti, biztosan egészen más, amikor valaki tizennyolc évesen kerül be, miután gimis szavalóversenyeket nyert, és azt sem tudja, hogy mi van, mint amikor valaki már szagolt színházat. Engem ráadásul a Bárkában arra is felkészítettek, hogy ez az öt év arra van, hogy szedjek ki az egészből annyit, amennyit csak tudok, és ne nyavalyogjak. Talán emiatt sem mentem bele olyan zsákutcákba, mint például az önsajnálat. De hogy mindez másoknál hogyan történik, természetesen nem tudhatom pontosan. 

Egyszer kellene csinálni egy ismeretterjesztő dokumentumfilmet arról, hogy tulajdonképpen mi fán terem a színházművészet. A kudarc – amire sokan sokféleképpen reagálunk – itt normális része a tanulásnak, ami arról is szól, hogy önmagadat tanulod. Ez pedig egy rohadt nehéz dolog, amiben nagyon sok gyötrelmes és kudarcos élményt szerzel amellett, hogy azt is megélheted, hogy valami igazán jól sikerül neked, ami másnak is örömet okoz. 

Józsa Bettina: Én sem tapasztaltam ilyesmit. Semmit nem erőltettek ránk. Szakmailag terelgettek minket. Szerintem senki nem akarja lerombolni a személyiségünket. Hiszen amikor látnak minket a felvételin, valami éppen a személyiségünkből ragadja meg őket. Miért akarnák ezt lerombolni? Persze, én is rengeteget változtam az öt év alatt, de pont hogy megtaláltam a személyiségemet. És ehhez kellett ugyanannyi csalódás, mint sikerélmény. Stabilan állok a lábamon, és ebben fontos szerepe van a tanáraimnak és az osztálytársaimnak.

Hajduk Károly: Nagyon szeretem a Harry Potterben azt a részt, amikor Potternek meg kell tanulnia a Patrónus-bűbájt, amivel távol tarthatja magától a dementorokat, ehhez a legerősebb jó emlékére van szüksége. Ez szerintem egy színészi alapvetés. Az emléket csak te tudod megtalálni, a tanárod pedig segít az ehhez vezető úton. Ez sok idő, és sok közben a kudarc, de a tanár nem bánt emiatt, hanem azt „mondja”: ez most nem sikerült, ez a dementor most bejött, mert nem választottál elég jól …

Józsa Bettina: …menjél, egyél egy csokit, és holnap folytatjuk!

Hajduk Károly: Szó nincs arról, hogy ez az egyetem vagy akár bármelyik másik az országban tökéletesen működne. Egyáltalán nem vitatom, hogy van, aki végig rosszul érezte magát az iskolában, és lelkileg is sérült, de akár ezt, akár bármi mást ráhúzni az egész oktatásra, nem fedi a valóságot. Hosszú évek, évtizedek óta igaz, hogy az SzFE esetén nagyon sok problémát megoldana például, ha több pénzt kapna – amihez nem lenne szükség bármiféle tulajdonosi szerkezetet érintő átalakításra. Az is igaz, hogy valóban érdemes lenne beszélgetni, kinek hogyan jött be az egyetem, amire járt, és ebből lehetne tanulságokat levonni, de az SzFE esetén most nyilvánvalóan nem ez a valódi szándék, hiszen akkor, mint korábban is mondtam, a döntéshozók ezt a párbeszédet már hosszú évekkel korábban elkezdték volna. 

Mennyiben volt különös A Menedék próbája a Covid első hulláma és több hét kényszerpihenő után?

Józsa Bettina: Már tavaly nyáron elkezdtük csinálni, mondván, hogy szeptemberben bemutatjuk, de ez akkor, talán helyhiány miatt, nem jött össze. Onnan kezdve hol elővettük, hol eltettük, ki mennyire ért rá éppen. Karesz eredetileg nem is volt benne.

Hajduk Károly: Augusztus 21-én (a bemutató szeptember 4-én volt – a szerk.) ültünk Kárpáti Palival egy halászlé fölött, amikor Vajdai Vili (az előadás rendezője – a szerk.) felhívott, hogy gáz van, és van itt egy nagyon szép szerep… összesen négy jelenet. Így csöppentem bele.

Józsa Bettina: Karesz a negyedik delikvens. Remélem, ő már marad! 

Az összenevetésetek gondolom annak szólt, hogy ez a „négy jelenet” egy komoly főszerep egy viszonylag sűrű darabban?

Hajduk Károly: Ez konkrétan kilenc nem rövid jelenet, és volt rá kicsivel több, mint másfél hetem, hogy megtanuljam a szöveget és próbáljunk, ráadásul úgy, hogy Vitárius Orsi két hetet karanténban kellett töltsön, és a bemutató előtt három nappal jött először próbára. Így, amikor megkaptam a szövegkönyvet, elmorzsoltam a fogaim között egy cifra, „Vili” kezdetű káromkodást.

Vajdai Vilmos rendezőként mennyi szabadságot adott nektek?

Józsa Bettina: Vili gyakran ragaszkodik formális dolgokhoz, hol álljak, mikor nézzek jobbra, egészen apró mozdulatokat is beállít, de jó érzéke van ezekhez. Emellett nagy szabadságot ad a színészeknek, kíváncsi a megoldásainkra.

Hajduk Károly: Ez a munka abszolút párbeszédalapú volt. Persze, aki kintről nézi az egészet, pontosabban látja, hogyha valami másként működik jobban. Ami pedig a rendezői ötleteket illeti, noha Vili itt sem fogta vissza az elemi rosszalkodását, kifejezetten takarékon tartotta azt. Hozzá képest ez egy meglehetősen klasszikus munka, de nyilván ez is volt vele a célja. 

Túl a szerepeteken, szerintetek mi a baj ezzel a Menedékkel, egy virtuális hellyel, ahol az emberek a hatóságok ellenőrzése és bármiféle tét nélkül kedvükre tölthetnek el időt? 

Hajduk Károly: Nekem elsősorban kérdéseim vannak, még ha ezek gyakran álnaivak is: jobb lesz-e a valós világunk, ha mindenki a virtuális világban erőszakoskodik és éli ki a frusztrációit vagy akár a perverzióit? Valóban nincsen rám negatív hatással, ami ott történik, amikor ezt – mint ebben az esetben – tökéletesen élethűen élem meg? De tovább menve, rendben van az, hogy nem a valóságban, hanem egy elképzelt világban próbáljuk megoldani a problémáinkat? Ha nem vagyunk képesek valóságosan kommunikálni egymással, valami lényegiről mondunk le. Éppen arról, amitől emberek vagyunk.

Józsa Bettina: Ha létezne egy ilyen virtuális Menedék a maga érzéki és érzelmi izgalmaival, egyáltalán tudnánk-e valódi, érdeklődésen alapuló kapcsolatokat kialakítani anélkül, hogy ne akarnánk minél előbb visszamenni a tétnélküli virtualitásba?

Hajduk Károly: Közben pedig önmagában akár elfogadható is lehetne, ha valaki tudva magáról, hogy közveszélyes, a vágyait egy virtuális világban éli ki, és így nem okoz valódi sérüléseket. Persze sok minden van, ami így is probléma maradna ezzel kapcsolatban. Másik példa egy ötvenéves ismerősöm, akinek amúgy semmiféle problémája nincsen, de félévente egyszer szüksége van háromórányi Call of Dutyra úgy, hogy közben bizonyos arcokat képzel bele a játékba. Én erre azt mondom, hogy rendben van.

Józsa Bettina: Én Call of Duty-függő voltam. Abban az időben nem tudtam sehol sem igazán jelen lenni, mert azt vártam, hogy mikor tudok menni játszani. Ráadásul, egy idő után úgy mentem az utcán, hogy odaképzeltem a tetőkre a fegyveres embereket, kerestem, hogy hová bújnék el, mire másznék fel. Teljesen bele lehet ezekbe bolondulni.

Hajduk Károly: Hasonló volt nálam is, amikor egy időben sokat játszottam az Assassin’s Creeddel, aminek fontos része, hogy úgy közlekedsz, hogy felmászol egy-egy épületre és átugrálsz tetőről tetőre. Amikor például beszélgettem valakivel, azon gondolkodtam, hol vannak a megfelelő kapaszkodók, bemélyedések és kiszögellések a velem szemben lévő épületen, hogy feljuthassak a tetejére. 

Nagyon szépen indult a színészi pályád: nagy szerepeket kaptál már szabadúszóként is, jelenleg pedig az Örkény Színház tagja vagy, ahol szintén izgalmas feladatok várnak. Hogyan élted meg az első „igazi színészi” évedet, és van-e olyan rendező, akivel nagyon szeretnél dolgozni?

Józsa Bettina: Nagyon intenzív volt az egyetem utáni első év. Szerencsésnek tudhatom magam, mert sokféle emberrel találkoztam, és csak olyan dolgok találtak meg – Budapesten és vidéken egyaránt –, amit szerettem csinálni. Nagyon szeretnék dolgozni Bodó Viktorral. Elsőben sikerült megszereznünk felvételen a Ledarálnakeltűntem című előadást, amit ő rendezett. Rengetegszer megnéztük. Én előtte még nem láttam ehhez hasonló színházat. Azóta foglalkoztat a gondolat, hogy milyen lehet vele dolgozni.

Mire vágysz ezen kívül még színészként?

Józsa Bettina: Alapvetően arra, hogy mindig meg tudjam lepni magam, és tudjam élvezni azt, amit csinálok. De persze vágyom izgalmas szerepekre, kihívásokra. Örülök, hogy egy társulat tagja leszek, ez is egy olyan dolog, amire mindig is vágytam.

A társulati lét a biztonság miatt fontos neked?

Józsa Bettina: A biztonság valóban fontos számomra. De a biztonságot szabadúszóként is meg tudtam találni egy-egy produkcióban. Biztonságot ad, ha tudom, hogy jó helyen vagyok jó emberekkel. Egy társulatban talán az a fajta műhelymunka is meg tud valósulni, mint ami az egyetemen volt.

Neked lehet ezzel kapcsolatban tapasztalatod: ahogy kijöttél a Színműről, a budapesti Katonába, vagyis az egyik legjobb színházunkhoz kerültél. Lehetséges szerinted olyan jellegű műhelymunka, amilyen az Egyetemen volt?

Hajduk Károly: Elvileg lehetséges. Egy jó társulatban van is és kell is, hogy legyen erre igény. Egy igazán jó próba mi más, mint műhelymunka? Viszont itt jönnek képbe a szerkezeti kérdések, egy nagyszínházban nagyon sok szempontot kell figyelembe venni, amibe már nem fér bele feltétlenül a műhelyezés. Én bizonyára éppen azért kanyarodom újra meg újra vissza a függetlenekhez, mert az igazi, párbeszédes műhelymunkát keresem, ami a lazább, kevésbé rendszertől függő csapatokban kevesebb kompromisszum árán tud megvalósulni. Igaz, ott a kompromisszumok az anyagi dolgoknál jönnek vissza.

Gyakran elmondtad, hogy számodra a Bodó Viktorral való munka kiemelten fontos volt a pályád során. A miért kapcsán viszont leginkább csak általánosságokat olvastam. Szóval miért Bodó Viktor?

Hajduk Károly: Azt azért tudni kell, hogy a Szputnyik megszűnése óta mi nem dolgoztunk együtt. Ezért most Kovács D. Danival és Pass Andival közelebb állunk egymáshoz, egyszerűen azért, mert a munkákból kifolyóan sokkal többet pörgünk együtt. Ezzel együtt a szakmai életem fontos állomásai fűződnek Bodó Viktorhoz, és nagyon sokat tanultam tőle.

A vele való első találkozásom az Egyetemen történt, az Attack című rendezésében. Viktor nagyon megdolgozott azért, hogy mindannyian értsük egymást, és alkotóközösséggé váljunk. Egészen más típusú módszerrel dolgoztunk, mint azelőtt bármikor: mindannyian szerepnaplókat írtunk több mint egy hónapig, és az előadáshoz nem csak ő hozta a személyes élményeit, mi is előálltunk az ötleteinkkel. Az is fontos lépés volt, amikor annak ellenére, hogy eleinte mindenki borzalmasan meg akart felelni a Színművészetin, az ő habitusának és a dolgokhoz való hozzáállásának hatására a próbafolyamat során egyszer csak megértettem, hogy erre nem feltétlenül van szükség. Viktor felszabadítóan tud hatni az emberekre, színészekre és nézőkre egyaránt. Iszonyatosan tökös és pofátlan színházat csinál, ahogy ezt legutóbb a Shaxpeare-mosóban láttam tőle. 

Egy generáció vagyunk, ugyanazokon a filmeken nőttünk fel, ugyanazokat a zenéket hallgattuk, tudtuk egymást inspirálni és barátság is ki tudott alakulni közöttünk. Minden színésznek kívánom, hogy legyen minimum egy rendező, akivel nagyjából egy hullámhosszon mozog. 

Fotók: Déri Miklós