A szegény asszony megkísértése

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony, aki nemcsak hogy a templom egerénél is szegényebb volt, de olyan egyedül állt a világban, mint az ujjam. Se kenyere, se támasza, ugyanis gyermeke nem született, a férje pedig elesett a háborúban.

A szegény asszony jóval a falu utolsó háza után, pontosan az égig érő hegy lábánál élt, jobban mondva tengette életét. Nap mint nap az erdőt, mezőt járta, és gyűjtögetett. Gombát, málnát, áfonyát, sóskát, tűzifát, de legfőképpen gyógynövényeket, amiket megszárított, porrá őrölt, kenőcsöt, párlatot készített belőlük, s az értük kapott garasoknak és persze a szorgosságának, leleményességének köszönhetően valahogy mindig sikerült egyik napról a másikra átküzdenie magát. Nem mondom, hogy olykor-olykor nem fogta el a vágy szép ruhák, finom ételek után, a sorsa ellen mégsem lázadozott, beleszokott a szegénységbe. Nem irigyelt senkitől semmit, éppen ellenkezőleg; betegen, kolduson, kóbor állaton mindig megesett a szíve.

Történt egyszer, egy esős napon, hogy az erdőből hazafelé tartva, az ösvény alatti horhosban egy eszeveszetten csapkodó madárra lett figyelmes. Hogy miféle madár, arra nem tudott rájönni, mert a sár, ahogyan kétségbeesetten próbált kikecmeregni belőle, a feje búbjáig beborította. A szerencsétlen jószág szemlátomást ereje vége felé járt, szárnyait alig-alig bírta emelni, mégis csapkodott keservesen, de mindhiába, még jobban belesüllyedt a sárba. Ó, te szegény! – sóhajtott fel az asszony, és gyorsan leereszkedett hozzá, kötényébe fogta, betakargatta, és sietve hazavitte. Otthon vizet melegített, levendulát és kamillát szórt az ütött-kopott bádoglavórba, mindeközben a madár mozdulatlanul hevert a padlón, szeme csukva. Meg ne halj itt nekem! – biztatta az asszony, amikor gyengéden felemelte, a lavórba tette, és elkezdte róla lemosni a sarat. Levendulás-kamillás vízzel mosogatta, puha törölközővel szárítgatta, közben dünnyögött neki, azt dünnyögte, hogy madár, sármadár, micsoda madár, majd amikor tisztára mosta és megszárította, rácsodálkozott, hogy nem más, mint egy jérce! De micsoda jérce! Aranyszínű lába, aranyszínű csőre, bíbor tollazata, és jaj, a szeme! Nem emberé, nem madáré, fekete gyémántszemek, örvénylett bennük a sötétség.

A szegény asszony, mint akit elvarázsoltak, csak állt némán, mozdulatlanul, s nézte a különös jószágot. Ijedt ámulattal egészen addig nézte, amíg az meg nem szólalt, hogy enni szeretne. Egy kis savanyúrépa a fazék alján, más nincs – szabadkozott az asszony, de a jérce elégedetten bólintott, s a tányért meg sem várva, nekiesett a fazéknak. Mohón, élvezettel evett, olyan élvezettel, mintha valamiféle különleges csemegét tálaltak volna föl neki, két falat között pedig mormolt valamit. Az asszony hegyezni kezdte a fülét, és szép lassan megértette, hogy mit. Répa, répa gyarapodj, a fazék karimájáig sokasodj! – egymás után tízszer, húszszor, százszor, ezt mormolta a jérce, és láss csodát, bármennyit evett, a répa nemhogy fogyott volna, már-már kidagadt a fazékból.

Madár, sármadár, bűvös madár! – az asszony borzongott félelmében, de bárhogy is félt, azért helyén volt az esze, nyomban kitalálta, hogy mit cselekedjen. Az idejére sem emlékezett, mikor evett húst utoljára, most illatos sültet képzelt az asztalára, és gőzölgő húslevest, s elképzelte azt is, hogy veszi a nagykést, elvágja vele a jérce nyakát, megkopasztja, földarabolja, látta a vájdlingnyi húst, illatokat, ízeket érzett, és örömöt, valóságos örömöt, hogy két legyet üt egy csapásra: megszabadul az ördöngös madártól, és legalább egy hétig lesz mit ennie. Szeme a stelázsira tévedt; a nagykés a középső polcon, egy lépés mindössze, de még lépni sem kell, eléri úgyis, már mozdult a keze, amikor a jérce megszólalt hirtelen:

– Mire mész vele, ha megölsz? Egy hét múlva megint éhes leszel. Ha megkíméled az életem, bármit kívánsz, teljesítem!

– Ki vagy te? – kérdezte az asszony immár halálra rémülve.

– Az, akinek gondolsz! – válaszolta a jérce, s az asszony szemébe fúrta a szemét.

Jaj, azok a szemek! Nem madáré, nem emberé, fekete gyémántszemek, aki beléjük néz, mintha ringlispílre szállt volna, röpítik, pörgetik, aztán meg húzzák, vonják magukkal a feneketlen sötétségbe.

– Te vagy a Huschwai! – súgta, vagyis inkább lehelte az asszony.

– Az, az! – rikoltott fel a jérce, és akkorát bólintott, hogy csőre a padlón koppant.

*

Azt, hogy a Huschwai¹ létezik, még a kisgyerekek is tudják a Tátra vidékén. Éppen csak abban nincs egyetértés, hogy hegyi vagy vízi szellem lenne, és hogy szárnyas sárkány vagy ázott jérce alakját ölti, már ha megjelenik egyáltalán, mivel a szegény asszony előtt még nem látta senki.

– Ne félj tőlem! Megmentettél! Cserébe bármit kívánsz, teljesítem, de ne ölj meg! – rimánkodott a jérce, majd átcsapott hízelgésbe: – Jóságos vagy, szép vagy! Jobb életet érdemelsz! Minden földi jóval elhalmozlak! – duruzsolta lágyan, mézédesen, és az asszony ingadozni kezdett.

Miközben szeme a jérce és a nagykés között cikázott, hol azt gondolta, hogy a Huschwai gonosz szellem, és romlásba taszítja azt, akivel jót cselekszik, hol meg azt, hogy se fája, se búzája, hetek óta nem evett kenyeret, s a templomban pénz helyett tökmagot tett a perselybe. És igen, annyi ínséges esztendő után megérdemelne már egy kis könnyebbséget, s egy próba még nem a világ, habár még az is lehet, hogy ez a fura jószág nem is a Huschwai, és nincs semmiféle földöntúli vagy pokolbéli hatalma. Ezalatt a jérce csak mondta a magáét, egészen addig mondta, mígnem az asszony így szólt:

– Az erszényem üres, a fáskamra üres, a hombár és a lisztes bödön is üres, a kemence meg hideg.

Itt tartott a felsorolásban, és anélkül, hogy bármit kívánt volna, az erszénye tele lett fényes tallérokkal, a kamrája nagy hasáb fákkal, a hombár aranyló búzával. Mert bizony a jérce valóban a Huschwai volt, és ígéretéhez híven, cserébe az életéért, ripsz-ropsz előteremtett mindent, amit az asszony oly régóta nélkülözött.

*

Szegénység volt, nincs, az asszony nagy lábon kezdett élni. Nem ismert többé olyat, hogy szükséges vagy elégséges – csecsebecsék, cicomák, ruhafélék garmadával, és dínomdánom hétfőtől vasárnapig –, úgyhogy egy-kettőre nyakára hágott pénznek, búzának, kenyérnek. Aki megszokta a húst, nem akar többé savanyúrépát enni! Nagy ára lehet, ha a Huschwaihoz fordul segítségért: valamiféle halvány balsejtelem elfogta ugyan az asszonyt, de gyorsan túllépett rossz előérzetén, és megidézte őt.

– Megmentetted az életemet, cserébe mindent megkaptál, amiben hiányt szenvedtél, úgyhogy kvittek vagyunk – válaszolta a Huschwai, amikor ugyanúgy, mint első alkalommal jérce képében megjelent.

Aranyszínű lábak, aranyszínű csőr, bíbor tollazat, és jaj, azok a mohó, fekete gyémántszemek, ahogyan néznek! – az asszony borzongott, de állta a tekintetét. Karcsú termet, mézszőke hajkorona, égkék szemek, porcelán bőr, és jaj, az a kéz, ahogyan simogat, és jaj, az a levendulaillatú lehelet, ahogyan szárítgat: a Huschwai valósággal beleremegett az emlékekbe, majd szemét az asszony szemébe fúrva így szólt:

– Szíves örömest segítek másodszor is, de rajtad a sor, viszonoznod kell! Jóságos vagy, szép vagy, kívánatos vagy! Bort, búzát, pénzt, mindent megkapsz! Tejben, vajban fürösztelek életed végéig, ha nekem adod magad! Jóasszony, szépasszony, mit válaszolsz?

Jaj, az a szem, nem emberé, nem madáré, és jaj, az a meleg, bársonyos hang, ahogyan duruzsolva csábít! Amikor hazahozta, mégiscsak el kellett volna vágni a torkát! Ha neki adja magát, biztosan pokolra jut! De a kárhozat nem több, mint szó, megfoghatatlan valami csupán, ellenben a másod-, harmadnapos savanyúrépa nagyon is valóságos, és a hideg kályha meg az üres kamra is az. Az asszony a legnagyobb kétségek között hányódott, végül hosszas tipródás után azzal állt elő, hogy van egy feltétele.

– Mi lenne az? – kérdezte a Huschwai.

– Ígérni bármit lehet! De csak egyszer, egyetlenegyszer teljesítetted a kívánságaimat, úgyhogy próbát akarok tenni veled!

– Miféle próbát?

– Bizonyságot akarok róla, hogy tartod a szavad, és tényleg életem végéig gazdaggá teszel!

– Kívánhatsz akárhányszor és akármit! – örvendezett a Huschwai, mert biztos volt benne, hogy nincs a világon olyan, amit ő ne tudna teljesíteni.

És az asszony kívánt. Nem egyszer, nem kétszer. Adjál, hozzál: amikor a Huschwai megjelent, köszönés helyett ezzel kezdte, de bármit, bármennyit és bárhogyan is kívánt, teljesült minden. Türelem, türelem rózsát terem, morogta a Huschwai, amikor kérdésére, hogy kiállta-e már a próbát, az asszony negyedjére, ötödjére is csak hebegett, habogott. Olyasmiket, hogy mindjárt, máris, csak még…, és azzal előállt egy újabb kívánsággal. Már azt sem tudta, mit találjon ki, hiszen az égvilágon mindene megvolt, ráadásul, ahogyan gazdagodott, úgy nőtt benne az aggodalom jövendő sorsa iránt. A kárhozat, amely nemrég egy szó volt csupán, immár testet öltött: éjszakánként a pokol kénköves tüze kísértette. Nem aludt, nem evett, nem érdekelték többé a cifra ruhák, a csillogó ékszerek, sápadtan, karikás szemmel, beesett arccal úgy nézett ki, mint egy kísértet.

Kétségbeesését még inkább növelte, hogy a Huschwai kezdte elveszíteni türelmét. Hol volt már a bársonyos, behízelgő hang, az udvarlás, a készségesség! És jaj, azok a szemek! A feketénél is feketébb szikrákat szórtak, maga a pokol örvénylett bennük! Mert a Huschwai nem volt hülye. Nagyon is átlátott az asszonyon, tisztában volt vele, hogy csak az időt húzza. Végül, a hatodik megjelenéskor megfenyegette: – Ha önként nem adod magad, erővel viszlek!

*

Az asszony tényleg olyan egyedül állt a világban, mint az ujjam. Nem voltak rokonai, nem voltak barátai, még szomszédai sem voltak, hiszen jóval az utolsó ház után, a hegy lábánál lakott. Szorult helyzetét sem oszthatta fel tehát senkivel, nem kérhetett tanácsot senkitől. Annál inkább sem, mert ha a szegénységben még csak-csak akadt egy-két jóakaratú ember, aki megsegítette, a gazdagságban már csak irigyei voltak. Végső kétségbeesésében aztán mégiscsak eszébe jutott valaki, és nem is akárki! A Tátra-vidék legöregebb örege, aki három hegyen túl, a Mese-réten² élt, és akiről az a hír járta, hogy okosabb száz tudósnál, és bölcsebb száz bírónál.

Hajnalok hajnalán, amikor a Huschwai még hétálmát szokta aludni, az asszony akkor indult útnak. Éneklő madarat, színpompás virágot, fűben sikló koronás kígyót, kíváncsi szemű, fütyülő mormotát észre sem véve, reménykedő szívvel és gyors léptekkel szelte át a völgyeket és kapaszkodott fel a hegyekre, a hét mérföld a Mese-rétig meg sem kottyant neki, még csak nem is lihegett, amikor megérkezett. A bölcs öreg, mintha csak várta volna, kint ült a házikója előtt, s olyan nyájasan kérdezte, mit keres arrafelé, hogy bátran elsorolta neki minden gondját-baját. A Huschwai megmentésétől kezdve, a kísértésbe esésén át, a kárhozattól való rettenetes félelméig, amiért egy szellemnek ígérte magát, elmondott mindent, mire a bölcs öreg azt tanácsolta, hogy legközelebb olyasmit kívánjon, aminek a teljesítéséhez nagy, nehéz terheket kell cipelni, de olyan nagyokat és nehezeket, hogy nem a világ legerősebb embere, de még a Huschwai is beleszakadjon.

– Mi legyen az? Mi olyan nehéz? Mit kívánjak? – töprengett fennhangon az asszony, de a bölcs leintette:

– Többet nem segíthetek, te szövetkeztél vele, találd ki magad!

Az asszony csüggedten mondott köszönetet, és már indult vissza, amikor az öreg mégiscsak megszánta, és utána szólt:

– Bármilyen hatalmas, de amikor megjelenik, mégiscsak egy jérce. Ehhez mérd a feladatot!

Útban hazafelé az asszony nem látott, nem hallott, egyfolytában a nagy, nehéz terhen törte a fejét. Az erdőt nem szántathatja fel, a kútba nem hordathat vizet vele, a fahasábok, amikkel a kamrát megpakolta, igencsak nehezek voltak, de meg sem kottyant neki, mint ahogyan a búza sem, amivel a hombárt töltötte meg. Ha a Huschwai lakozik benne, akkor is csak egy jérce, s a bölcs öreg tanácsa szerint ehhez kell mérni a feladatot! A búzaszemek icikikék-picikék, de millió belőlük sokat tesz ki! Hopp, megvan! – az asszony hatalmasat sóhajtott megkönnyebbülésében, s rohanni kezdett hazafelé. Otthon nagy sebbel-lobbal tett-vett, rendezkedett, majd dolga végeztével leült az ablak elé, és türelmetlenül várta, hogy a Huschwai jöjjön végre. Amikor meglátta közeledni, fölpattant, a zörgetést meg sem várva szélesre tárta előtte az ajtót, s minden kertelés nélkül így szólt:

– Hordd tele a padlást búzával, és akkor a tiéd vagyok mindörökre!

Mi az neki: örvendezett a Huschwai, mert a könnyűnek ígérkező feladat hallatán máris magáénak érezte az asszonyt, aki csodák csodája vele örvendezett, éppen csak ő pont az ellenkezőjének: annak, hogy hamarosan megszabadul a markából.

*

Egyik kívánság teljesítésének sem látott neki olyan lelkesen a Huschwai, mint ennek. Eszeveszett gyorsasággal hordta, cipelte a búzát, szélsebesen nyargalt a létrán le s föl, de bűvös búza, átkozott búza!, bárhogy igyekezett, látszatja nem volt, a padlás nem akart telni. Eleinte még csak lihegett, de nem sokára patakokban csorgott róla az izzadtság, tollazata csomókba állt össze, és olyan gyomorforgató bűzt árasztott, mint amikor a jércére – az igazira – ráöntik a kopasztó vizet. Mindeközben az asszony végig az ablakban állt, onnan nézte hol a padlásfeljárót, hol a szobában a plafont és a padlót. Eleinte, amikor szempillantás alig telt el két forduló között, akkor bizony rettenetesen félt és izgult, hogy mégsem válik be a terve, de ahogyan fogyott a Huschwai ereje, úgy nőtt az ő jókedve, végül már olyan biztos volt a dolgában, hogy dalra fakadt.

Az asszony dalolt, a szerencsétlen Huschwai meg csak húzta-vonta magát. Egyre lassabban kapaszkodott föl a létrán, mígnem az ezredik fordulóban, a legfelső fokról hanyatt esett, de olyan szerencsétlenül, hogy azon nyomban kilehelte a lelkét. Bűvös búza, átkozott búza: ezek voltak az utolsó szavai. Bűvös búza, áldott búza: ezek pedig az asszony szavai.

A búza különben egyáltalán nem volt bűvös, abszolút hétköznapi búza volt, olyan, amilyen addig és azóta is bárhol a világon terem. És nem történt az égvilágon semmiféle varázslat sem, csupán az asszony eszelt ki rendkívül furfangos tervet. Meglékelte a padlást, majd a lékre merőlegesen a szoba padlóját, s a búza, mint valami aranyló patakocska, szépen lefolyt a pincébe. Amely olyan hatalmas volt, hogy benyúlt a hegy gyomrába, úgyhogy hordhatta volna a Huschwai ítéletnapig a búzát, akkor is elnyelte volna.

A mesémnek lassan vége, de csak lassan, mert befejezésként még azt el kell mesélnem, hogy afeletti örömében, hogy rossz szellemétől és az örök kárhozattól megszabadult, az asszony első útja a malomba vezetett. Ott száz zsák búzából lisztet őröltetett, azt elvitte a pékhez, s abból minden szegény ember egy kerek esztendeig ingyen kapta a kenyeret.

Jegyzetek

1 A Huschwai legendája nagy valószínűséggel a betelepülő németek révén érkezett a Szepességbe. Az elnevezés J. Gréb néprajzkutató szerint a Weih (héja) és a Husch (huss) szóösszetételből keletkezett, maga a legenda pedig a germán hitvilágból ered. A Huschwai nem kis hasonlóságot mutat a szlávok Zmek vagy Smok hegyi istenségével (gyors repülés, szárnyas madár, jérce alakjának öltése), aki a tátrai savanyúvízforrásokat fakasztja, és úgy a zivatarokat, mint az áldásos esőt hozza. De hasonlóságot fedezhetünk fel a bányászok lidércével is, aki az érc nyomára vezeti gazdáját, segít neki, gazdaggá teszi, de megszabadulni tőle csak úgy lehet, ha teljesíthetetlen feladattal bízzák meg. Irodalom: Bruckner Győző: A Szepesség népe (Budapest, 1922), Dr. Julius Gréb: Zipser Volkskunde (Kesmark, Reichenberg, 1932), Hála József – Landgraf Ildikó: Magyarországi bányászmondák (Rudabánya, 2001).

2 A Poduplaszki völgyben, a Karám-rét legszebb fekvésű tisztása. Számos legenda kötődik hozzá, valószínűleg ezért kapta a Mese-rét nevet.