OK Boomer!

„a trükkös tigristrió trappolva trécsel tréfás trópusokon”

Kis spättel, az első, 1967-es külhoni megjelenés után 53 évvel megjelent magyarul a kubai Guillermo Cabrera Infante fontos regénye (una de las novelas más importantes de las letras hispanoamericanas), a Tres tristes tigres (Három szomorú tigris) című karibi kisszűcsmitsütsz, mely a Trükkös tigristrió címet kapta a magyar tűzkeresztségben. A szerző forradalmárból lett nomenklaturista család sarja, filmkritikus, majd diplomata a forradalom győzelme után, később tiplizett, Londonban ette a kommunista disszidencia migránsainak keserű kenyerét, hazájában tán még mindig tiltott szerző. Cabrera Infante még mindig jobban járt, mint mondjuk Ochoa-Sanchez tábornok, aki a kubai hadsereg nagy angolai tusakodásainak volt legendás hadvezére a hetvenes évek második felében, majd a medellini kartellfőnök Pablo Escobar kifutófiúja lett, kubai átrakóállomást létesített a kolumbiai kokainnak, megbukott, és Fidel Castro kivégeztette. A mozgókép és az irodalom vonzalmában élő Cabrera Infante viszont tigrisek közé ojthatta a szomorúságát egy másik szigetországban.

Ha a három trükkös tigris életének helyszínére és korára vagyunk kíváncsiak, jól tesszük, ha ezúttal is Francis Ford Coppola életművéhez fordulunk, azon belül is a Keresztapa II. azon részeihez, melyek Fulgencio Batista diktátor ötvenes évekbeli Kubájában mutatják meg az amerikai kaszinóipari és frissgyümölcs-tenyésztési nyomulást, és ahol Michael Corleone (Al Pacino) kőkemény, néma testőrének és kivégzőemberének szerepében a Rómában élt magyar szobrász, Amerigo Tot pompázik. Michael Corleone okosabb akar lenni, mint az egyszeri zsidógyerek, amikor elképzeli és megvalósítja a menyországot (vö. Bugsy Siegel és Las Vegas esetét), Michael gyarmatosítana, és úgy gyarmatosítana, ahogy csak a Brit Birodalom és egy nagybani maffiózó tud gyarmatosítani. Kaszinóval, koktéllal, kasztanyettás gitárzenével, latin lover hangzásvilággal. Michael Corleone kedvenc gyarmatügyi embere talán Porfirio Rubirosa, fehéröltönyös kreol playboy szivarral a szájában, aki ugyan nem kubai, de puerto ricói, Gábor Zsa Zsa ötödik vagy hetedik férje, és a korabeli bulvárlapok különleges testi adottságaira utalással nevezték el az éttermi óriás borsdarálót rubirosának. A felszínen vidám világ ez, marimba-zenekarok, Omara Portuando fiatalkorában, régi Buickok, Packardok, Pontiackok krúzolnak az utcán, muzsika, tánc, büfé, papaya daiquiri (rumalapú helyi koktél), de a mély nem fecseg. La Lupe hangján szólal meg a sziget – ez az ötvenes évekbeli kubai énekesnő Susan Sontag camp-elméletének oszlopa, a legcampebb smirglihangú melanko-romantikus dizőz a hurrikánok szülőhelyéről.

Próbáljuk magyarra képzelni ezt az ötvenes évekbeli Kubát: fahangú, zörgő dobozrádióból Ákos Stefi monóban, a másik énekesnő (Kovács Erzsi) focista pasiját disszidálási vágyakozás miatt kivégzik (talán golyó által), sortűz egy fekete bivalyért, nagy, mindenre szélesen rátelepedő bácskai nyár, mariachik a Nagymező utcában, Napoleon-arannyal fizetni a Shanghay Barban, noha az Budán volt; eltitkolt, elfeledni vágyott kegyetlenkedések finoman az orrban rezgő emlékei. Az ötvenes évek Latin-Amerikájában volt valamennyi magyar (és viszont), a kor színvonalán jó labdarúgás például, mely örökre elmúlt, feketeatlétatrikós izzadt férfitestek, sittes tetkók, bicskázások, rugóskések. 1959. január elsején azonban győzött Fidel Castro forradalma, egy dadogós argentin, Ernesto „Che” Guevara lett a maszkulin szexisten, öles léptekkel haladt a szovjetizálás a nyugati hemiszférában, viszont egy Arhipov nevű tengeralattjárótisztnek köszönhetjük, hogy még ma is, úgy, ahogy, áll a világ, és nem pusztította el egy gigászi atomháború 1962-ben. Erről a korszakról már az odalátogató Dobai Pétertől (1964/A sziget) és Csoóri Sándortól is lehet hungaroirodalmi tudásunk. Michael Corleone mindenesetre megtalálja a módját, és a repülőt, amivel Miami irányába elhagyhatja Havannát azon az emlékezetes Szilveszter-éjszakán.

Karinthy óta tudjuk, hogy az „így írtok ti”-típusú szövegeknél kevés dolog szórakoztatóbb. A Lev Davidovics Trockij elleni merénylet a mexikóvárosi Coyoacánban, az orosz forradalmár erődszerű házában a 20. század nagy politikai bűncselekményei között az élbolyban szerepel. Több ezer lengyel katonatiszt katyṅi tarkónlövése után is egykori vetélytársa izgatta Sztálint, a beépített NKVD-ügynök tettét tényleg hívhatjuk „melankólikus sujtólégrobbanásnak”, és Cabrera Infante imaginárius nekrológokban idézi meg stilárice a kubai irodalomtörténetet. TROCKIJ HALÁLA KUBAI ÍRÓK ELŐADÁSÁBAN ÉVEKKEL KÉSŐBB – VAGY KORÁBBAN. A petőfiesque José Marti nem csak egy miami emigránsrádió (a kubai Szabad Európa) névadója, a jelentős 19. századi forradalmárköltő, sokak szerint a kubai Hriszto Botev, azt írja: eretnek vallás prófétája volt az öldöklő angyal (el angel exterminador), „arcán szemlátomást rebellis rebbe fénye ragyogott”. Egy számomra ismeretlen szerző Janus Pannoniust idézi (más helyeken Moholy-Nagy és Breuer Marcel kerül elő) meg Trockij kapcsán, egy másik stiláris és mondatfűzési szempontból a megölt vöröshadsereg-alapítót Zsdanov, sőt, Sztálin fölé helyezi. Alejo Carpentier a paródia szerint Az alkony című eulógiája reménybeli francia fordítójának címfordítási javaslattal él (Chasse au Vieil Homme; Hajtóvadászat az Öregemberre), balalajkát és teremint emleget, melyek hangzásvilága hidegen izgató a kubai marimba felől hallgatva. Nicolás Guillen dramatikus formát választ, Jugashvili the Kid őrülten bolyong a Kreml folyosóin, kenkődését kórus (Aragón, Eluard, Siqueiros, Solohov és Brecht) kíséri, hiszen a szerző szeretheti a művirágokat és a nejlonhuzatú bútorokat. Csak a feledést kell gyűlölni, még ha bele is fárad a szerző, hogy ennek a Szókratésznek a Platónja legyen.

Ha a hangütésre, hangzásvilágra, auditív térképre figyelmezünk, akkor az alábbiak segíthetik a közelebbkerülést: „…érzem, ahogy a zene, a szavak meg a ritmus felkúszik a nadrágszáramon, és bebújik a bőröm alá, és mikor vége, már tudom, hogy ezen a rácson át távozik a meleg levegő, amit a Mil Novecientos klímaberendezése kifúj, és megfordulok, be a sarkon, és le a vörös lépcsőkön: a falak vörösre festve, a lépcsőfokok vörös szőnyeggel burkolva, a lépcsőkorlátok vörös bársonnyal behúzva, és belevetem magam a zenébe, a pohárcsörömpölésbe, az alkohol- füst- és izzadságszagba, a színes fényekbe és az embertömegbe, és hallom annak a híres bolerónak a végét, ami így szól, Fény, italok, csókok, a szerelmes éj véget ér, Agyő, agyő, agyő és ez Cuba Venegas zenei témája, és már látom is, ahogy int elegánsan, szépen, tetőtől talpig égszínkékben, és most megint integet, mutatja nagy, kerek félmellét, olyan, mint valami csodafazék teteje, amelyben az egyetlen élelem fő, amitől a férfiak istenek lesznek, a szex ambróziája, és örülök, hogy integet, hogy mosolyog, mozgatja azt a hiheteten testét, hogy hátraveti a gyönyörű fejét, és hogy nem énekel, mert jobb, sokkal jobb Cubát látni, mint hallani, mégpedig azért jobb, mert aki csak látja, szereti, de aki meghallja, aki hallgatja és megismeri, az már nem szeretheti soha.”

Igen, dzsessz (jazz). Érdemes egy pillanatra összevetni a Latin American Boomnak nevezett hatvanas évekbeli irodalmi fényjelenség egy majd évtizeddel korábbi darabjával, Julio Cortazár Rayuela (magyarul Sántaiskola, bár az Ugróiskola volna pontosabb) című regényével. Az Antonioni Nagyításának alapnovelláját is jegyző Cortazár regényének helyszíne Párizs és Buenos Aires, műfaja, zsánere és harcmodora korabeli free jazz. Ha Cortazár könyve Coltrane, akkor Cabrera Infante dolgozata, mely zsánerét tekintve szintén dzsessz, Benny Goodman. Ami nem jelenti, hogy rosszabb feltétlen, de lágyabb és konvencionálisabb. Mondják, ebben a könyvben nem is a főszereplők főszereplenek, hanem a nyelv. Azt, hogy Kutasy Mercédesz jól fordítja nekünk Latin-Amerikát, már Roberto Bolaño: 2666 című művének magyarítása óta bizonyosan tudtuk. Itt sokszor vállalkozik nyaktörő mutatványokra, sokszor remekül, szinte mindig érdekesen, kritika csak olykor érheti a ház elejét; pl. nem biztos, hogy jó döntés a szleng helyén a műnépi rizsa, de ne nézzük a kicsit. A havannai éjszaka mélyére utazunk, három fickó fikciós nyomában, szakemberek szerint Cabrera Infante úgy jár el a kubai spanyollal, ahogy Mark Twain tette az amerikai angollal, kollokvializmusokkal, flaszternyelvvel zsúfolta. Ha „belenézünk a fürdőkádba, egy csontváz úszik a koszos lében”, pánamerikai popkultúrában, kortárs film noirban, és hispano-szóvirágban, argentin lunfardo szlengben, mert „senki sem staféta a maga hazájában”.

Cabrera Infante regényét egyszerre adták ki a Száz év magánnyal, és persze a nő bolerót, a bálna pedig az operában énekelt. (Mert „csak így lehet örömzenélni a kubai ritmus szigorú keretei között”.) Ez volt a boom, a spanyol-amerikai egzotika robbanása, berobbanása a világirodalomba; amikor a nő, „már csak a haja miatt is” úgy néz ki, mint „egy mulatt Veronica Lake”. (Utóbbi negyvenes-ötvenes években sztárolt noir-színésznő egyébként a hódmezővásárhelyi születésű André de Toth hollywoodi kismester tizenegy feleségének egyike volt.) És azt is régóta mondogatom, a mágikus realizmusnak nevezett latin-amerikai irodalmi irály ott rokon a gonzóval, hogy botanikai kérdés, bázisdrog kérdése. Ebből a cuccból mindenki, majdnem mindenki kért. Persze nem egynemű a boom, dzsessz és metafizikai viccek, sivatagi szellemtörténetek és flaszterwestern, melankóikus melodráma tropique, gauchók és más vaquerók (cowboyok), nyájak, városok, emberek és a jaguár mosolya. Cabrera Infante esetében nyelvszimfónia, juegos de palabra (szójátékok), tört ütemek, kiállások, New Orleans-i rádióállomások tizenkettedei az éterben, és az éjszakai forró és magas páratartalmú Havanna muskétásai, Silvestre az író, Arsenio Cué a színész, Códac a fotós, a bongójátékos Eribó és a diagnosztizálatlan agybetegségben szenvedő Bustrófedon, aki csak hang. Begombázás, varázsgomba. Lizergénsav-dietilamid, Lucy in the sky with diamonds, „a pszichiátria romba dönt”. Persze nem csak a hallucinogenitás és a pszichiátria dönt romba, de a nagybani közéleti óvatoskodás is, és az nem lehet, hogy a politikai összecsendülések miatt valamit 53 évig ne olvashassunk magyarul. Ceterum censeo: Kutasy Mercédesztől én most azt várom, hogy fordítsa le magyarra Roberto Bolaño korai mesterművét, A náci irodalom Amerikákban című történetfüzért, mely latin és kelta Takaró Mihályok kalandjai szárazon és vízen, igazi rekeszizomrengető besza-behu, sokat segítene a mélymagyar valóságon is.

Guillermo Cabrera Infante: Trükkös ​tigristrió. Fordította: Kutasy Mercédesz. Jelenkor, Budapest, 2020