Fölfeslik valami a kéken át

Chagallt Gusztávtól szereztem, mint ahogyan mindent mást is, a rajzkészletet meg a papírokat, amiket aztán az ágy alá rejtettem, nehogy bárki is tudomást szerezzen róluk. Azt mondta, segített valami öreg fószernek a költözésnél, de nem pénzt kapott, hanem legalább öt láda könyvet, vagy ahogyan ő mondta, albumot. Gusztáv mindent pontosabban tud megnevezni, mint mi, ő az egyedüli, aki tudja, milyen fajta betegsége van Kisbékának, és azt is, hol tudnák kezelni, ha apánk is elhinné végre, hogy kezelni kéne. Azt is mondta, már felvette a kapcsolatot valami antikváriummal, akik egész szép összeget fizetnek majd az albumokért, a bizniszhez érteni kell, szeplős, tette hozzá elégedetten, majd egymásra tornyozta a ládákat, hogy minél kevesebb helyet foglaljanak. Chagall legfelül volt, nem tudtam, hogy ez a festő neve, egyetlen festőt sem ismertem, rajzórákon az olcsó vízfestékek foltjain túl sehová sem jutottunk, pedig jó lett volna ismerni ezt a szellős kékséget, amibe ennyi állat, ember és hangszer is belefér. Amiben fölfeslik valami a kéken át, mint néha Kisbéka tekintetén, amikor apánk szerint direkt bámul pislogás nélkül a semmibe. Egyszer próbáltam én is, direkt nem lehet, legalábbis túl nehéz figyelned csak úgy előre, miközben valaki folyamatosan beszél hozzád, vagy kiabál. Aznap még nem lapoztam bele Chagallba, jó sokáig elég volt az a széles kékség is a borítón.

*

Gusztávnak Kisbéka hetedik születésnapján lett először rendőrségi ügye az üzletelés miatt. Kisbéka hét, én tizenkettő, Gusztáv tizenhét. Harmichat év szorongás, ha anyánkat nem számoljuk bele. Ha beleszámolnánk, tudnom kéne, hogy pontosan hány éves, de sem a keskeny és ráncos arc, sem az őszülő zsíros haj nem árulja el. Kisbékát negyvenen túl szülte, ez az egyedüli, amiből kiindulhatnék. Folyton rosszul volt, reggelente mindig legalább fél órát térdelt a wc mellett, apánk ilyenkor néha belerúgott az ajtóba és azt mondta, mi lesz, mozogj már, te picsa, hugyoznom kéne. Apánk nem szorongott, és sosem ünnepelte meg Kisbéka születésnapját, aznap sem, mikor Gusztáv közölte, hogy lopás miatt be fogják vinni. Anyánk valószerűtlenül higgadt volt, elnézett valahová, talán az ablakok felé, én is arrafelé néztem, hátha megsejthetek valamit ebből az egészből, de semmi sem történt, csak a beteg galambok szálltak el a párkányunkról. Próbáltam kiverni a fejemből a képet, ahogyan Gusztávot súlyos bilincsekben cipelik, meg ahogy meglökik hátulról, mert túl lassan megy. Nem, különben biztosan nem menne lassan, mert Gusztáv hiteles, ő maga magyarázta meg, mit jelent ez a szó. Ha lopott, akkor be is vallja, és megmondja, hogy mért tette. Apád ezt nem tudhatja meg, mondta anyánk Kisbéka feje fölött. És be kell most már fejezned az üzletelést, van neked rendes munkád. Titeket segítettelek belőle, válaszolta Gusztáv, még mindig valószerűtlenül higgadtan. Mert a szeplős meg a kicsi nem tehet róla, hogy egy állattal élsz.

*

Gusztáv végül felfüggesztettet kapott, de cserébe elveszítette a munkáját, hamar beszédtémává vált az ügye, egyedül talán csak apánk fülébe nem jutott. Nem sokkal a kihallgatása után megcsörrent a mobilja, nem engedhetem meg magamnak, hogy ezek után alkalmazzalak, mondta egy hang kimérten, megnyomva az ezekutánt, hogy egyértelmű legyen, miről van szó. Ököllel az asztalra csapott, mint ahogy néha apánk is tette, amikor elfogyott a pénze, és aznap már nem tudott több alkoholt venni. Szerettem volna azt mondani, hogy sajnálom, de hosszú percekig semmit sem mertem, és a hosszú percek után is csak annyit, hogy ha akarja, elkísérem az antikváriumba, mert az albumok még mindig a sarokba tornyozva álltak. Jó lett volna, ha együtt vonszoljuk az utcán szótlanul, mert ebben a vonszolásban benne lett volna az összes együttérzésem, elképzeltem ezt is, mint ahogy a letartóztatását már korábban, ő meg csak legyintett egyet, ahhoz fuvar kéne, szeplős, azt most rohadtul nem tudok szerezni, érted?

*

Gusztáv kirúgása óta sokkal jobban féltettem Kisbékát a rohamoktól, a kicsiktől is, pedig nagyból is volt már összesen kettő az elmúlt hónapokban. Az volt a tervünk, hogy annak egy részéből, ami az üzletelésből Gusztávnak összejön, elvisszük egy doktorhoz, akit az internetről néztünk ki. Ő azt mondta, neurológus, nem doktor, de végső soron szerintem ugyanaz a kettő. Akkor még nem tudtuk, hogy ezzel a lehető legrosszabbat tesszük, Kisbéka ugyanis egy idő után szinte abnormálisan vonzódott mindenféle gyógyintézethez meg klinikához. Mire betöltötte a húszat, már csak a kórtermek hűvös komorsága tudta megnyugtatni. A leleteket, zárójelentéseket már-már diadalittasan küldte szét, általában nekem is jutott belőle és persze Gusztávnak, meg az összes ismerősének, akikkel mindenféle kocsmákban üldögélt, miután felfüggesztette az egyetemi tanulmányait. Azt hiszem, a disszociatív személyiségzavarra volt a legbüszkébb, fesd meg, ha tudod a gyerekkoromat, mondta egyszer, mert szerinte folytonos memóriazavarral kellett küzdenie. Gusztáv előttem számolta a papírpénzt, huszonháromezernél mondta, hogy elég lesz, meg azt is, hogy a gyógyszerekre ott lesznek még az albumok. Akkor eszembe jutott a kékség legfelül, a súlytalanság, hogy milyen jó lenne eloldódni benne.