Gyűlölni kellett, ha nehéz volt is
Szerencsésebb történelmi korszakokban az irodalomtörténészek mereven elutasítják az irodalmi művek referenciális olvasatát, és a „szöveguniverzum” lép előtérbe mint a vizsgálódások egyedüli tárgya. Tudjuk ugyanakkor, hogy a szerencsésebb történelmi korszakokat kevésbé szerencsések szokták váltani, és ennek a váltakozásnak a dinamikáját még senkinek sem sikerült igazán meggyőzően feltárnia, habár próbálkozások voltak és vannak szép számmal. Ezek a kevésbé szerencsés korszakok egészen abszurdnak mutatják az irodalomtörténészek elméleti finnyásságait. A magyar történelemnek is van néhány olyan (rövidebb-hosszabb) pillanata, amelyek kapcsán méltatlannak tűnnek a referenciális olvasat helyességéről folyó viták. Kétségkívül egy ilyen időszak – sőt az egyik legilyenebb – az 1944-es év, amely addig alig látott próbatételeket hozott mindenki számára. A költők számára is – és a magyar költőknek 1944-ben még egészen más társadalmi pozíciójuk volt, mint manapság. Zoltán Gábor a Szép versek 1944 című kötetében egy szuperreferenciális olvasatra tesz kísérletet – nem irodalomtörténészként, hanem hiperérzékeny olvasóként kalauzol bennünket végig az év költészeti termésén. Egy olyan év termésén, amelyben abszurd dolog volt verset írni – ezért is kaphatta a kötet az Abszurd antológia alcímet.
A kötet egyik alapvetése tulajdonképpen közhelyszerű: „az írástudó felelősségének” sokat csócsált dilemmájáról van szó. Ahogy Csehy Zoltán írja az Élet és Irodalomban megjelent kritikájában: „Érdemes eltűnődni azon is, hogy miért vágyjuk, reméljük, szinte öntudatlanul is, hogy egy-egy zseniális költő egyben erkölcsi mérce, univerzum legyen, hogy miért hisszük szinte fanatikus módon, hogy a költő valamiféle világokat szintetizáló, valóság fölött járó lény, akit, ha hazugságon, aljasságon vagy kisebb-nagyobb kóklerségen érünk, legalább úgy fáj, mint egy kisebb szerelmi csalódás.” Nem vagyok benne biztos, hogy Zoltán Gábor erkölcsi mérceként tekint a költőkre. Talán inkább azt hangsúlyozza, megszólalásuk nem puszta magánaktus, hanem társadalmi, performatív tett, aminek kiélezett történelmi helyzetekben különösen nagy súlya van. Az igazán jelentős költők 1944-ben is tisztában voltak vele, hogy működésük nem légüres térben (vagy elefántcsonttoronyban, ahogy tetszik) zajlik. Zoltán Gábor komoly és tárgyilagos nyelvet választott a kötethez; alkalmaz ugyan olykor-olykor iróniát, ám alapvető hangvétele egyszerű és lényegretörő, a dolgokat mindvégig a nevén nevezi: ha például egy hungarista lap színvonalas költészeti rovatot működtet, ezt sem hallgatja el. Hangot ad kétségeinek és megrendüléseinek. A kötet hangvétele így valahol az esszé és a riport műfaja között ingadozik: egyszerre olvasunk tudósítást és annak reflexióját, miközben a szerző tág teret enged az olvasónak a tűnődésre. Maguk a versek is tág teret engednek, hiszen a 368 oldalas kötet jelentős részét teszik ki az idézetek.
Egy másik közhelyszerű vonatkozás is felmerül az 1944-es verstermés számbavételénél, ami a versírás ünnepélyességére fókuszál. Méltó dolog-e ünnepelni a vészkorszakban? Ki-ki a maga módján viszonyul ehhez a kérdéshez, és Zoltán Gábor nem ítélkezik az egyes hozzáállások felett, csak felsorakoztatja őket. Vannak persze olyan módszerek, amelyeket kiemel – az egyik legmegrendítőbb talán Pilinszky Jánosé. „A negyvennégyes tapasztalatok egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb – költője, Pilinszky János (Budapest, 1921 – Budapest, 1981) abban az évben nem írt verset. Írt előtte, írt utána, de akkor nem. (…) Pilinszky hallgatása egyszerre szakrális és modern jellegű, a némaságot vállaló szerzetesekéhez hasonló és a század második fele nagy művészeinek gesztusait megelőző csend.” (110., kiemelés az eredetiben) Pilinszky életművét így az értelmezésben egy új művel gazdagítja; az alkotótárs 1944.
Szintén kiemelendő a Zoltán Gábor által számos alkalommal idézett Kassák Lajos módszere: Kis könyv haldokláshoz című kötetében önreflexív, már-már metairodalmi eszközökkel számol el a költészete és a költészet mint olyan hiányosságaival. „Ha a romlás ördöge szól, a költő szavai nem érnek semmit” – zárja rövidre a témát Kassák.
Egy másik különösen megrendítő epizódja a kötetnek – és talán a Szép versek 1944 ebben folytatója a legszervesebben Zoltán Gábor két korábbi könyvének, az Orgiának és a Szomszédnak – a hungarista költők tevékenységének feltérképezése. A szerző tökéletesen szenvtelen hangon számol be a hungarista lapok szerkesztőinek és szerzőinek „teljesítményéről”. Arra is bizonyítékot kaphatunk, milyen társadalmi funkciót tulajdonítottak a korszakban a költészetnek. „»[M]indennél fontosabb, hogy a politikai újjászületés az irodalomban is éreztesse hatását«” (37.) – írja Az Ország című hungarista lap egyik szerkesztője a lap 1944. június 24-i számában. Marék Antal ugyanezen lap egyik őszi számában közli, hogy a nemzetnek vissza kell nyernie hitét a „magyar tollban, amely oly élesre fente mindenkor a véres századok alatt a magyar kardot” (32.). Ezeket az üzeneteket pedig uszító, gyűlöletkeltő, a háborút és a náci fegyvereket dicsőítő versek követik, amelyek nemegyszer a magyar irodalom legnagyobbjaiban találják meg előképeiket – a Petőfi-rajongás külön kategória. Lehet Petőfit „rosszul szeretni”? „Arra gondolok, hogy hálózatok nélkül egy-egy mű, egy-egy alkotó semmit sem jelent, vagy ami még rosszabb, mást jelent, mint eredendő kontextusában. Aki Petőfit Arany és Vörösmarty nélkül tekinti, rosszul tekinti. Talán éppen ezért van értelme Radnóti Miklóst párhuzamosan olvasni Vas Istvánnal és mind a többiekkel, Alföldi Gézától Zelk Zoltánig” (41.) – írja Zoltán Gábor, egyúttal választ adva a referencialitással kapcsolatos kételyekre. is. Az ő fogalma a hálózat, amely ugyanabba a kontextusba szövi bele a legkülönbözőbb alkotókat.
Megütközhetnénk rajta, hogy Zoltán Gábor Radnóti, Weöres, Vas István és a többiek mellett szerepeltet olyan szerzőket, mint Erdélyi József, aki többek között A zsidókról című kőkemény rasszista vers, vagy Láng Kornél, aki például a Fiatal stukás című expresszionista náci harci költemény szerzője – csakhogy ők is részei a hálózatnak, amennyiben magyarul írtak.
És van még egy dolog, ami összeköti a verseket és alkotóikat: többen különféle pozícióból és perspektívából jutnak el ahhoz a felismeréshez, hogy megváltozott a „gyűlölet státusza”. Zoltán Gábor ezt Vas István és Szabó Lőrinc egy-egy költeménye kapcsán bizonyítja. Szabó Lőrinc a Gépek viharában című versét úgy zárja, a bombák talán „könnyebbé teszik / a gyűlöletet”. „Eszerint gyűlölni nehéz volt. / Gyűlölni kellett, de sajna nehéz volt” (85.) – kommentálja a költőt Zoltán Gábor. Vas István „megváltó, keserű gyümölcsnek” nevezte a benne született gyűlöletet, „és dédelgette, akár egy kisdedet” (86.). Zoltán Gábor következtetése: „Szabó Lőrinc élethelyzete más volt, mint Vas Istváné, de költői műveltségük, intellektusuk hasonlóan magas szintű. Emiatt jutottak el oda mindketten, hogy felfigyeljenek a gyűlölet státuszának változására: korábban a kultúra gátlás alá helyezte, ám a körülmények megváltozása felhatalmazást ad a gátlás figyelmen kívül hagyására.” (86.) Mindez tulajdonképpen azon események előzményének is tekinthető, amelyekről az Orgia és a Szomszéd kíméletlen aprólékossággal számol be. Ahogy Zoltán Gábor később megjegyzi: „Láthatjuk, a gyűlöletnek külön költészete alakult ki Magyarországon negyvennégyben.” (348.)
Fontos munkát végez el Zoltán Gábor azzal is, ahogy a homo christianus, azaz a valódi keresztény gondolkodók helyét keresi a korabeli költészetben és társadalomban. Ezzel kapcsolatban részletesen taglalja a Vigilia című folyóirat és szerkesztője, Possonyi László 1944-es történetét. Ez is egy abszurd sztori: a Vigiliát elsőre nem tiltották be a hatóságok, ám Possonyi – és ebben Pilinszkyéhez hasonló lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot – érezte, hogy a korszellem összeegyeztethetetlen a lap szellemiségével, és saját befolyását felhasználva tetette rá a Vigiliát a „halállistára”. A háború után a lap újra megjelent, és máig a magyar folyóiratszcéna fontos szereplője.
A Szép versek 1944 egyik főszereplője természetesen Radnóti Miklós – éppen az ő költészete kapcsán vetődik fel a leggyakrabban a referencialitás fontosságának kérdése. Zoltán Gábor végigköveti Radnóti 1944-ét, és erre következtetésre jut: „Radnóti Miklós negyvennégyben írott verseiben egyrészt átalakul, másrészt fokozatosan apad a hit. Még ha az írás feltételez is valamiféle hitet és reményt: van értelme mondatokba foglalni azt, ahogy éppen elpusztítják az embert, van értelme a tanúságtételnek.” (203.)
Vannak további kiemelt szereplői is a kötetnek, mint például Weöres Sándor, akivel a kötet indul és végződik, ugyanakkor Zoltán Gábor tucatnyi elfelejtett és elhanyagolt szerzőt is említ és idéz, akikkel nem csak a negyvennégyes kontextus kapcsán érdemes megismerkedni, Nagy Zoltántól Csanádi Imrén át Szenes Hannáig. A kötet végén szereplő névjegyzékben megkapjuk azoknak a kötetben említett költőknek a listáját, akikhez születési és halálozási dátumot tudott rendelni a szerző. Nyolcvanheten vannak. A kötet szerkezete is abszurd, ha az 1944-es év kontextusából vizsgáljuk: az öt fő fejezet tematikai kategóriák szerint osztályozza a verseket, a városi költészettől a tájköltészeten, az istenes költészeten és a szerelmesverseken át a hazafias versekig. Zoltán Gábor azt is közli a könyv egyik záró megjegyzésében, hogy a Szép versek 1944 ötlete a Szomszéd című esszéregény megírása közben merült fel benne. A folytatása tehát ez a könyv Zoltán Gábor következetes és kíméletlen szembesítő munkájának, amelyet elképesztő makacssággal és kitartással végez, egyszerre rombolva tabukat és műfajhatárokat. Azóta már Szép versek 1990 címmel is közölt esszét az ÉS-ben, ismét rámutatva, hogy a költészetről való beszédmód sokkal komplexebb is lehet, mint ahogy megszoktuk.
Zoltán Gábor: Szép versek 1944. Abszurd antológia. Kalligram, Budapest, 2020
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!