Ráeszmélni és újraélni

Idén szeptemberben jelent meg Szöllősi Mátyás Illegál című kötete, a szerzőt ennek kapcsán kérdeztük irodalomról, fotózásról, a kettő kapcsolatáról, és persze ehhez fűződő személyesebb kapcsolatáról.

A 2020-as év egészen izgalmasnak bizonyult, még ha nem is a szó pozitív értelmében. Te milyen évet tudhatsz magad mögött?

Egyrészt még nem zárult le teljesen, másrészt nagyon intenzív ez az év, miközben lassú is, és ugyanakkor átformáló, átlényegítő. Nyilván a legmeghatározóbb dolog, akárhogy is, a kialakult járványhelyzet, amely mindent befolyásol, munkát, emberi kapcsolatokat, életvitelt, utazást, satöbbi, és ezek a dolgok egészen másként működnek most számomra is, mint a korábbi években. Az jó volt, hogy az Illegált épp előtte be tudtam fejezni, március közepén adtam le, és a karantén-időszak alatt már csak a szerkesztés része volt hátra, így tudtam más dolgokkal foglalkozni, már ami az írást illeti, visszatérni például a versekhez, újakat írni. Nagyon alakul már a verseskötetem, lassan tíz éve lesz, hogy a legutóbbi megjelent. Úgy látom, hogy szinte maguktól is megtörténnek bizonyos dolgok, amiken sokáig csak gondolkodtam, ez az időszak alapjában véve változtat meg, és persze sokat segített abban, hogy fel tudjak ismerni olyan mintákat, sémákat, amiktől elsősorban szabadulnom kell. Most mintha egy fokkal komolyabb lehetőségünk volna kívülről szemlélni bizonyos dolgokat, rendszereket, és ez nagyon hasznos. Bármilyen furcsa is, de nekem egyfajta felszabadulás volt ez a pár hónap, amellett, hogy az aktuális fotós projektem megfeneklett, hiszen nem tudtam Oroszországba utazni. Ez az időszak biztos vagyok benne, hogy alkalmat ad az elmélyülésre, átértékelésre, csak az a kérdés, hogy a sok stressz és kényszeres helyzet mellett jut-e időnk, erőnk ilyen irányba is mozdulni.

Amikor a „visszatérést a versekhez”említed, hogy kell ezt elképzelnünk? Az elmúlt tíz évben egyáltalán nem foglalkoztatott a versírás, esetleg tudatosan készültél „valamire?

Azt jelenti, hogy sokkal több időt, energiát szeretnék erre fordítani. A leendő kötet anyaga tulajdonképpen készen van, néhány vers „hiányzik” csak, ezeknek a megírására szeretnék koncentrálni, illetve hogy kialakítsam a kötet struktúráját, hogy rendezzem a szövegeket, ez biztos, hogy időigényes munka. Nem írtam kifejezetten sok verset ez alatt a tíz év alatt, de annyit igen, hogy összeálljon egy komoly, összegző könyv; hogy ilyen értelemben is pontot tegyek ennek az időszaknak a végére. Régebbi és újabb szövegek is megtalálhatók lesznak a kötetben, bizonyos értelemben válogatás lesz. Ezeknek a szövegeknek egy része témájában kapcsolódik akár a prózai írásokhoz is, vagy az egyik drámámhoz, sokféle zenei, képzőművészeti vonatkozás van bennük, illetve mitológiai témák, történelmi alakok is fel-felbukkannak, olyanok, akiknek a helyzete, története foglalkoztat.

Engedd meg, hogy még egy kérdés erejéig visszatérhessünk az első kérdésre adott válaszodra. Az irodalomról és a fotográfiáról lenne szó. Teljesen elkülönülnek, vagy valami módon mégis összefonódik a kettő benned?

Alapvetően két különálló dologról van szó, de bizonyára hat egymásra a két tevékenység. Egészen más alapállást igényel a kettő, de sokat tanultam, tapasztaltam az útjaim során, akár Erdélyben, Kárpátalján, Oroszországban vagy Indonéziában, ahol az elmúlt években jártam. Sokféle ember, történet szembejött velem, és nagyon jó hatása van annak, ha az ember ki tud szakadni a megszokott környezetéből viszonylag gyakran, és megismer valami egészen mást. A Transzszibériai expresszen való utazásról mindenképpen szeretnék például írni, bár oda elsősorban fotózni mentem, és örülök, hogy van egy anyagom erről az útról; hogy eljutottam Ulan udéig, és aztán a Bajkál-tóig, nagyon különleges volt. A fotózás engem igazán felszabadít, kikapcsol, megteremt bennem valamiféle csöndet, és egy olyanfajta figyelemmel jár, ami egyáltalán nem rólam szól, és mondjuk a problémáimról, ez egy másként megoldandó feladat, amibe nagyon sok minden belefér szerencsére. Nyilván jó hatással van az írásra, a karakterformálásra, arra, hogy hallok sokféle beszédmódot, látok különféle emberi megnyilatkozásokat, itt belép az a projekt is, amit évek óta a fővárosban csinálok, a Budapest Katalógus, ahol szöveg is illeszkedik a portrékhoz arról a személyről, akiről a kép készült. Baskíriában egy ösztöndíjas feladat keretében fotózom (fotóznám, ha lehetséges volna utazni) a helyieket, a szokásaikat, életmódjukat, népművészetüket. Nagyon erős hatása van rám annak, hogy rendszeresen kerülök olyan helyzetbe, hogy nyelvileg nem tudok kommunikálni a velem szembe állóval, és más módon „szólítjuk” meg egymást, és lehet, hogy ez most sokaknak meglepő lesz, de igazán bensőséges, kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatok alakultak ki.

Legújabb kötetedben két kisregény olvasható. Az ajánló szerint a Vendégjáték a magyar társadalomban jelenlévő korrupció, a rasszizmus és a kábítószer jelenségeire fókuszál, míg az Illegál című szöveg az undegrogund, a streetkultúra világát tárja fel. Számodra milyennek mutatkozik ez a világ?

Azt hiszem, a Vendégjáték inkább az emberi kapcsolatokra fókuszál, az azokban létező elcsúszásokra, félreértésekre, a figyelem hiányát helyezi sokszor előtérbe, a félreértésekből fakadó történésekre, esetleg tragédiákra mutat rá. Stanislaw Lem: Az emberiség egy perce című könyvében van az a mondat, hogy „a világ véletlen, jóllehet szigorú törvények szerint lejátszódó katasztrófák halmaza.” Valahogy így gondolok ennek a két szövegnek a lényegére is, ez a látszólagos ellentmondás bennük az alap.

Kétségtelen, hogy szerephez jutnak azok az elemek is, amiket említettél, hiszen annak a közegnek, amiben a kisregény bizonyos szempontból játszódik, részei ezek a dolgok; a hatalom, a drog, akár a brutális erőszak is. A szöveg egy korábbi változatban már létezett a Váltóáramban, és ezt bővítettem, mélyítettem el, mert fontosnak tartottam, és kihívásnak is, hogy még beljebb hatoljak ebben a világban. Az Illegál megtörtént eseményeket dolgoz fel, és ez szintén komoly kihívás volt, hogy ezt a közeget, a graffitisek világát láttassam, nem sokan írtak ilyesmiről ilyen formában. Egyrészt szerettem volna, ha ez a történet megmarad, hozzáférhetővé válik mások számára is, másrészt foglalkoztatott az e mögött a tevékenység mögött megbújó motiváció, hogy miért, hogyan is történik egy ilyen akció, és milyen következményei, végkimenetele lehet. Az Illegál vagy tíz éve érik bennem, párszor belekezdtem, de nem találtam meg a hangot hozzá, azt a húzást, amitől – bízom benne – ez a szöveg már jól működik.

A kötet megírása előtt mennyire engedted magadhoz közel ezt a közeget?

Amennyiben az Illegálban megjelenő világra gondolsz, akkor mondhatom azt, hogy közel engedtem; több emberrel is találkoztam, aki részese volt ennek a közegnek anno, formálója is, beszéltem velük, egyikük készített trailert a megjelenő kötethez, elmentem/elmentünk olyan helyszínekre, ahol korábban is jártunk, akár festettünk is, szóval felelevenítettem magamban sok emléket. Olvastam is erről, megnéztem újra a Style Wars című filmet, amely a hetvenes évek New Yorkjáról, annak graffitis világáról szól. Elég hamar beszippant ez a közeg, az a hangulat, ami a festéssel együtt jár, ha az embernek volt része benne korábban, gyorsan vissza tud zuhanni egy eufórikus állapotba, és kellett is ez ahhoz, hogy hitelesen tudjak írni minderről. Ez a dolog tényleg nagyon közel áll hozzám, hiszen az elbeszélő bizonyos szempontból hasonló helyzetben van, mint én vagyok ezzel az underground világgal, és épp az volt a célom, hogy ezt a felelevenítést, ráeszmélést, újraátélést tegyem meg alapnak a szövegben.

Ha megnézzük az elmúlt néhány években megjelent köteteid, akár a Váltóáramot, akár a Simon Pétert, érzékelhető, hogy a témájukat tekintve egészen széles spektrumon mozog az érdeklődésed. Ennek ellenére van számodra egy meghatározható “fonal”, amelyre fel lehet fűzni a szövegeid?

Egyén és egyén, egyén és közösség viszonya, vagy mondjuk azok a társadalmi kérdések, problémák, amelyeket említettél. Ezek biztos, hogy fontos szerephez jutnak a szövegekben. Többen mondták, és azért számomra is feltűnt, hogy sok szöveg alaptémája, mozgatórugója valamiféle keresés, kutatás, mintha azok az emberek, karakterek, akik főbb szepehez jutnak az írásaimban, nyughatatlanok volnának, és nem elégednének meg azzal, ami van; vagy azért, mert alapból olyan helyzetben vannak, mely élhetetlen számukra, és ki akarnak lépni, vágynak szabadulni belőle, vagy pont azért, mert konkrét feladat előtt állnak. Hajlamos vagyok újragondolni bizonyos dolgokat, erre már utaltam korábban, és a Vendégjáték remek lehetőség volt arra, hogy továbbfejlesszek egy történetet, hogy egy még brutálisabb, árnyaltabb változatot alkothassak, ahol sokkal nagyobb a tét.

Minthogy az Illegál megtörtént eseményeket dolgoz fel, egy másik projekted, a Budapest Katalógus kapcsán nem pusztán a „portré” fogalma merül fel, hanem mintha csakugyan dokumentálni szeretnél. Viszont ezen a ponton megfordítanám a kérdést. Mi az, amiről úgy érzed, kívül esik az objektíved látószögén?

Ezt a kérdést sokféleképpen lehetne érteni, de bárhogy is, nagyon sok minden kívül esik rajta, ez nyilvánvaló. Sokat gondolkodtam azon mostanában, akár az említett Budapest Katalógus kapcsán, hogy mit is ismerünk a másikról, illetve mit vagyunk képesek egyáltalán tudni, tapasztalni valójában. Szerintem nagyon keveset, még azokról is, akikkel egyébként szoros viszonyban állunk, hiszen mit tudunk, élünk át a másik legbensőbb világából, hogyan lehet egyáltalán közel kerülni bárkihez is? Ezért is találunk ki történeteket, és ezért is igénylünk olvasni valami olyasmit, ami nem az életünk része, de akár az is lehetne. Az ember szereti azokat a megrázkódtatással is járó élményeket, amikről közben „tudja”, hogy lelassíthatók, megszakíthatók, de amikhez szinte bármikor vissza lehet térni. Ezen az alapon működnek a közösségi felületek is; ott is történetek, események, tragédiák vannak, ha belépünk, csakhogy az ott található dolgok mögött gyakran valóban megtörtént események/valós érzések állnak/bújnak meg, erről mégis mintha egyre inkább elfelejtkeznénk, vagy inkább csak nem veszünk tudomást, és ha netán tényleg így van, akkor ennek nagyon káros hatása van arra nézve, hogy meg tudjuk különböztetni a fikciót a valóságtól, hogy melyik információnak milyen súlya, mekkora jelentősége van.

Számtalan brutális példa felmerül most bennem, ahol kiderült, hogy emberek, akik megbíztak valakiben, olyan dologgal kellett hogy szembesüljenek, ami szinte felfoghatatlan, és éveket éltek úgy azzal az emberrel, aki szörnyűségek forrása volt közben. De akár fordítva is; mit veszünk észre a másik különleges képességeiből, tehetségéből, igényeiből, akár a gyerekekben rejlő lehetőségekből?, csak hogy egyetlen kézenfekvő és igazán fontos dolgot említsek. A Budapest Katalógus legnagyobb sikere, hogy megtapasztaltam; a fővárosi emberek mégsem annyira zárkózottak, mint ahogyan azt általában gondoljuk, és ha értelmes módon szól egyik ember a másikhoz, és nem átvágni, lehúzni, kihasználni akarja, ha kialakul valamiféle bizalom, akkor már sokkal több minden „belefér”. A fotós projektjeim során sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy a verbális kommunikáció szinte lehetetlen volt, vagy épp háttérbe szorult az idő rövidsége, a kulturális különbségek, a különböző nyelvi ismeretek miatt, és most, így visszatekintve már látom, átgondolva egy-egy a szituációt, mennyire más is az, amit képileg megörökítettem, ahogy láttattam azokat az embereket. Bizonyára a szépirodalmi szövegeimben is valamiféle dokumentációt (is) végzek, hiszen sok olyan társadalmi probléma érdekel, amelyekkel kapcsolatban fontos, hogy fel legyenek dolgozva bizonyos események, történések, és szeretném én magam is jobban érteni, hogy milyen belső és külső erők mozgolódnak a háttérben. Ez egyszerre egy igen szabadnak tűnő játék, de vannak belső szabályrendszerei, például, ha a Vendégjáték történetére gondolunk, amikhez nekem igazodnom kellett, és a minél összetettebb megértésükre való törekvés nélkül sokkal kisebb lett volna az esélye, hogy hitelesen tudjak ábrázolni egy adott közeget.

Egy személyesebb kérdéssel szeretnék zárni. Olvasóként, mi az, amit te magad keresel másvalaki szövegében?

Azt keresem, ami igazán leköt, ugyanakkor persze meglep, képen töröl, és el is rettent egyúttal.