dunszt.sk

kultmag

„Hangzó tér vagyok”

A tereket felosztó és elválasztó falak mögötti zajok térpoétikai jelentőségéről Nádas Péter 2005-ben megjelent Párhuzamos történetek című regényének híres nagykörúti házáról szóló részeiben olvashatunk érzékletes építészeti leírásokat. A regénybeli építész Demén Samu által tervezett körúti ház arányos, visszafogottan elegáns homlokzata mögött ugyanis igencsak változatos hangterek és akusztikai események formálják a szereplők közötti viszonyrendszereket. Már az Egy úri ház című fejezet nyitánya, és így voltaképpen a teljes lakás alaprajzi szerkezete is egy szószerint hangsúlyos akusztikai helyzettel, nevezetesen a nappaliból érkező őrjítő telefoncsörgés által bejárt útvonal nyomán bomlik ki. Ahogy Wesselényi-Garay Andor építész is írja egyhelyütt e regényrészlet kapcsán, a „térnukleoszokként” feltáruló, egymástól elidegenített terek és lakóik ebben az építészeti (hang)térben voltaképpen a „falakon keresztül érintkeznek” egymással. Így például, mialatt a Lippay-Lehr család a vasárnapi ebédjét költi, addig „valaki az elsőn nyög, nyom és rotyogtat”. Vagy éppen Mózes Gyöngyvér szeretkezés közben „a kelleténél valamivel hangosabban élvezett, hogy Kristóf részesüljön belőle a szomszédos szobában”. Egyébként Gyöngyvér lesz a regény során az a karakter, akinek az egyik, látszólag jelentéktelen kijelentésében a Párhuzamos történetek térérzékeny hangfenomenológiája a legtömörebb formában jut kifejezésre: „Hangzó tér vagyok…” 

            A budapesti Trafó Galéria Mögöttes hangok zaja című kiállítása is a Nádas-regény kísérteties hangtereihez hasonlatos építészeti és akusztikai helyzeteket, de méginkább azok lehetséges történeti, poltikai és társadalmi összefüggéseit kívánják meg feltárni. A Szalai Borbála által kurált kiállítás terébe lépve már az installatív elemek térbeli helyzete, a megannyi paraván, akusztikai terelő és választófal, valamint a mindehhez párosított visszafogott fények, mind-mind a különféle irányokból támadó hangokra és zörejekre történő koncentrációnak készítik elő a terepet. Ebben az érzékileg túlfokozott kiállító térben egyúttal az akusztikai ingereket passzív módon elszenvedő hallószervi érzék esztétikai és fenomenológiai vizsgálata, valamint a hallás és hallgatás aktív, kulturálisan és társadalmilag előformált gyakorlatai közötti feszültségtér is kirajzolódik. Meglepő egyébként, hogy a magyar nyelv hányféle főnévi alakját ismeri és használja a hallgatni igének (így például meghallgatás, elhallgatás, lehallgatás, kihallgatás), és hogy ezek hányféle variáció és kombinatorika mentén lépnek egymással játékba a kiállítás terében.

Andreas Fogarasi: Étoile (Red), 2018. fa, tükör, digitális printek

            A Trafó Galéria legutóbbi tárlata éppen ezen fogalmak közötti rejtett, eddig feltáratlan, sőt gyakran tudatosan elhallgatott összefüggéseket, valamint az azok mögött meghúzúdó lehetséges politikai, történeti, sőt katonai, igazságügyi, építészeti és technológiai duskurzusokat is igyekszik feltárni. A Mögöttes hangok zaja címválasztás egyúttal e jelentésszórodást és -sokszorozódást, vagyis a hallgatás társadalmiasult technikáinak és gyakorlatait is reflektálja.

            A kiállított művek tematikus és műfaji sokféleségén átívelő, mintegy azok lehetséges szempontrendszereit is reflektáló és újrakeretező, voltaképpen tehát a tárlat központi alkotásának is tekinthető videóinstalláció Lawrence Abu Hamdan Walled Unwalled című munkája. A performance lecture és videóesszé határán mozgó mű már a forgatási helyszínül választott egykori NDK rádióépületével is a bevezetőben is említett kísérteties hangtér problémájára utal. Abu Hamdan ugyanis a berlini Treptow-Köpenickben, az egykori berlini fal keleti oldalán található legendás Funkhaus Nalepastrasse studió falai között beszéli el azokat a hátborzongató történeteket, amelyek a privát és publikus terek közötti határok hatalomtechnikai eszközökkel történő felszámolását, vagy az épített terekben terjedő hangok tudatos felügyeleti és büntetésvégrehajtási eszközként történő kihasználásáról szólnak.

Andreas Fogarasi: Étoile (Red), 2018. fa, tükör, digitális printek | előtérben: Victor Vasarely által tervezett plexi ablakok, Parroquia del Senor de la Resurreccion, Mexikóváros

            A különböző hangstudiókban felvett, gyakran mozgásszínházi elemekkel kísért performatív videóesszéjében Abu Hamdan egyebek mellett egy szíriai katonai börtön kegyetlen utilitárius építészeti struktúráját kísérli meg korábbi rabok visszaemlékezésein, valamint épületgépészeti és hangfizikai elemzéseken keresztül rekonstruálni. Ez a sajátos alkotói metódus leginkább a forenzikus művészeti diskurzusokhoz kapcsolja a művet, hiszen itt az igazságügyi szakértők tudományos módszertana, valamint a művészeti spekuláció szempontrendszerei elegyednek egymással. A művész által vizsgált szíriai börtön mint forenzikus építészeti probléma, valamint annak performatív keretéül választott egykori NDK-s rádióstudió helyszíne akkor lép kísérteties párbeszédbe egymással, amikor kiderül, hogy a szíriai börtön alaprajzát voltaképpen az NDK igazságszolgáltatása által kifejlesztett börtönök archetípusa alapján tervezték meg (akárcsak a világ számos egyéb, 1960 körül épült börtönjét). Ezeknek a háromszárú csillagra emlékeztető alaprajzú börtönöknek az egyik legfontosabb akusztikai tulajonsága, hogy szerkezetük rendkívüli hatékonysággal tereli, nagyítja fel, vagy éppen alakítja át az épületkomplexumon belül terjedő hangokat.

Az épületnek ezek a sajátos fizikai és gépészeti tulajondságai pedig már a tervezéskor az ott fogvatartandó rabok pszichopolitikai fegyelmezésének egyik legfőbb instrumentumaivá váltak.

Vagyis a mindent látás büntetésvégrehajtási modelljére épülő, a brit filozófus Jeremy Bentham 1791-es panoptikon-terveire épülő börtönarchetípus, amelyet Michel Foucault a Felügyelet és büntetésben a modernitás felügyeleti eszményének alapjaként határoz meg, Abu Hamdan videójában  immáron a „mindent hallás” paranoid hatalomtechnikájaként köszön vissza.

            Remekül egészítik ki ezt a művet a cseh Roman Štětina általa épített, akusztikai terelőfalakat imitáló, fémszerkezetes paravánok, és méginkább a Studio no. 2. (Slapstick) című videóalkotása. Štětina videója a Vasfüggöny keleti oldalának egy másik kultikus rádióépületét, nevezetesen a Cseh Rádió pilseni stúdióját használja helyszínéül, ám a videómunka első látásra egy fluxus művészeti zenedarab felvételeként is megállná a helyét. A művész a felvételen ugyanis egy állványra szerelt mikrofon előtt állva egy sajátos csapóeszköz két szárát bizonyos időközönként összecsapva puskadördülésre emlékeztető hangot produkál. Amint a kiállítás kurátori kísérő szövegéből megtudhatjuk, ezt a csapószerkezetet annak idején különféle rádiójátékok felvétele során valóban puskalövést imitáló hangeffektusok létrehozására használták, ám a művész, egy újabb metareflexív csavarral, a csapó hangját az utómunkálatok során igazi lövések hangjaira cserélte ki. 

Lawrence Abu Hamdan: Walled Unwalled, 2018. HD videó, 20’

            Kevésbé fülsértő módon, de szintén a „mindent hallás” forenzikus esztétikai tematikáját járja körül a Walled Unwalled videóval átellenben bemutatott Sacha (Listening) című videómunka is. A hangok térbeli és társadalmi összefüggéseit kutató brit Imogen Stidworthy videójának főszereplője az antwerpeni rendőrség egyik alkalmazottja, a születése óta vak, ám éppen ezért rendkívül kifinomult hallással rendelkező Sacha van Loo, aki telefonos és egyéb lehallgatások hanganyagait elemzi munkája során. Sacha azonban nem csupán hiperérzékeny hallással rendelekezik, de egyúttal képes kihallani a felvételek mögöttes hangjait, vagyis az átlag fül számára észrevehetetlen, a nyomozás szempontjából sokszor mégis perdöntő erejű információkat. Így például képes megkülönböztetni a legkülönfélébb nyelvi dialektusokat, hangok finom érzelmi árnyalatait, kiszűrni a háttérkörnyezet legapróbb zörejeit, és így tovább. Lawrence Abu Hamdan munkájához képest azonban Stidworthy videója kevésbé technikai vagy narratív értelemben reflektálja a forenzikus művészeti kutatás diskurzusát, hiszen a Sacha van Loo-t munkaközben ábrázoló, javarészt közeli és nagyközeli felvételekből álló fekete-fehér videó inkább filmesztétikai érzékenységében és kifinomultságában próbálja meg visszadni a kifinomult hallását bűnügyi és igazságszolgáltatási szervek szolgálatába állító főszereplő karakterét.

            Első, felületes pillantásra úgy tűnhet, hogy talán Andreas Fogarasi fotói és fotóinstallációi illeszkednek a legkevésbé a kiállított művek sorába. Azonban a tárlat figyelmes körbejárása után visszatérve e képekhez hirtelen megannyi részlet, a fotográfiákon megjelenő építészeti elem, tükrök, homlokzatok, nyílászárók, falak, paravánok, egyéb kísérteties térszituációk kezdenek el párbeszébe lépni egymással, illetve a többi kiállított alkotással.

Így például a Mirrors – Parkoló a Budai várban az építkezések alatt című képen megjelenő  betonozási munkálatok láttán nem tud nem eszünkbe jutni Lawrence Abu Hamdan videójának az a része, amelyben a szíriai börtön egykori rabjai mesélik el, hogy saját celláikban ülve miként követték nyomon sorstársaik kínzásait és erőszakos kihallgatásait a börtönépület betonszerkezetében is visszhangzó-felerősődő hátborzongató zajokat hallgatva.

Vagy éppen egy másik fotón egy Tokyo Metropolitan Symphony Orchestra feliratú, rakodás céljából egy épület garázsbejárójához látszólag gyanútlanul beparkoló kamion kapcsán is egy pillanatra felvillanhat bennünk egy bűnügyi film jelenete, amelyben Sacha van Loo és kollégái éppen egy ilyen álcázott teherautóban ülve végezik aktuális nyomázásukhoz kapcsolódó lehallgatási műveletüket.

Roman Štětina: Cím nélkül (Beszélj, hogy láthassalak), 2020. installáció (juta, vas, fa)

            Valószínűleg éppen ezek azok az asszociatív és tematikus csomópontok, ami miatt a Mögöttes hangok zaja kifejezetten izgalmas, sokrétű tárlat, amelynek keretében a legkülönfélébb művészeti szempontok végül nem zavaró kakofóniává, hanem sokszólamúságuk ellenére is összehangzó kiállítási anyaggá álltak össze.

Kiállító művészek: Lawrence Abu Hamdan, Andreas Fogarasi, Roman Štětina, Imogen Stidworthy.

A Mögöttes hangok zaja c. kiállítás október 18-ig tekinthető meg a Trafó Galériában.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket