„Meg akartam szabadítani a Hamletet a dogmáktól”

A Hamlet nem egy szent tehén, de csak az nyúljon hozzá, aki szereti a kockázatot és a kihívásokat, mondja Matusek Attila színész-rendező, akinek meggyőződése, hogy Shakespeare a 21. századi fiatal generációk számára is tartogat meglepetéseket. Az általa rendezett dráma premierje szeptember 22-én volt a Komáromi Jókai Színházban, az újonnan átkeresztelt Benkő Géza Stúdiószínpadon. A zajos siker ellenére a fiatal rendező nem ül a babérjain, a kényszerszünet alatt is folyamatosan dolgozik, ötleteket gyárt. A Hamletre sem lejátszott darabként tekint, az újranyitás után frissíteni, tökéletesíteni készül az előadást. A karanténból frissen szabadult komáromi művésszel a fiatal alkotók előtt álló dilemmákról, kaposvári élményeiről és az SZFE jövőjéről is beszélgettünk.

„Állandóan keresem az új lehetőségeket. Egyszerűen nem bírom a tétlenséget, az álló vizet magam körül” – nyilatkoztad egy korábbi interjúban. Ilyen habitussal hogyan lehet túlélni a mostani időszakot?

A lehetőségekhez mérten próbálok folyamatosan dolgozni. Emellett nagyon fontos számomra a sport, a rendszeres mozgás, mert szellemileg is felfrissít. Enélkül csak tompán ülnék otthon, gondolkodni se tudnék. Egyébként pedig olvasok, írogatok, és folyamatosan ötletelek. Megvalósításra váró, jövőbeni projektek ötletei születnek meg ilyenkor a fejemben. Általában hosszú távra tervezek.

Nemrég tértél vissza Szombathelyről Komáromba. Azt mondtad korábban, hogy a csallóköziekkel sokkal inkább egy hullámhosszon érzed magad, mint a magyarországi magyarokkal. Ez a fajta honvágy vagy lokálpatriotizmus volt a legnyomósabb ok, ami miatt az átigazolás mellett döntöttél?

Egyértelműen igen. Magyarországon tanultam, itt abszolváltam a színházi gyakorlatot is. Ez összesen kilenc-tíz évet vett igénybe. Rengeteg tapasztalattal gazdagodtam, sok új embert, gondolkodásmódot, művészeti stílust ismertem meg, közben pedig nagyon sokat tanultam, fejlődtem. Végül elérkeztem arra a pontra, hogy kvázi kötelességemnek éreztem visszatérni oda, ahol a gyökereim vannak, és továbbadni az itteni közönségnek mindazt, amit az évek során összeszedegettem. Másrészről pedig egyfajta újítási szándék is vezérelt. Úgy gondolom, hogy jót tesz az a helyi kultúrának, amely esetleg egy adott pillanatban megreked egy bizonyos szinten, ha az új impulzusok által felfrissülhet, megőrizve közben a sajátos, egyedi vonásait is. A Komáromi Jókai Színház új igazgatójával, Gál Tamással pedig már korábban is dolgoztunk együtt. Az elsők között keresett meg, így lettem én is tagja a csapatának, konkrétan a színház igazgatását segítő nyolctagú művészeti tanácsnak.

Színészként végeztél a Kaposvári Egyetemen. Hogy jött képbe a rendezés?

A rendezést először diákokkal próbáltam ki különféle színjátszótáborokban. Nagyon megtetszett az ő frissességük, sutaságuk, őszinteségük és az a bátorság, amellyel hozzá mertek állni a „nyersanyaghoz”, a szöveghez. Azt vettem észre, hogyha hasonlóképpen dolgozok velük, mint ahogy korábban velem dolgoztak a rendezők, tehát ha megszabok bizonyos kereteket, akkor még szabadabbak tudnak lenni a színpadon, még inkább ki tudnak bontakozni. Később Szombathelyen is lehetőséget kaptam a rendezésre – Dennis Kelly DNS című kortárs drámáját állíthattam színpadra –, ami egy fontos ugródeszka volt számomra. Mivel a visszajelzések nagyon pozitívak voltak, úgy gondoltam, hogy érdemes folytatni ezt a vonalat.

A Hamlet esetében nem érezted úgy, hogy túl nagy fába vágtad a fejszédet? Nyilván ezerféleképpen feldolgozták már előtted.

Hatalmas feladat volt, nem is vagyok biztos benne, hogy száz százalékig sikerült megbirkózni vele. Ugyanakkor azt vallom, hogy az ember merjen kockáztatni, vállalni a kihívásokat, feszegetni a határait. A Hamlet emellett nagyon hasznos munka volt, rengeteget tanultam belőle én is, és a színjátszó egyetemisták is, szóval nevezhetnénk akár egyfajta pedagógiai gyakorlatnak is. Shakespeare-t pedig imádom, a hibáival együtt. Tudni kell, hogy a drámáit sietve, néhány nap alatt írta meg, és ezért gyakoriak bennük a deus ex machina jellegű megoldások. Azért történik így, mert így történik. Kész. Ha viszont a színésznek azt mondom, hogy ezt és ezt így csináld, mert így van megírva, akkor állandóan visszakérdez, hogy de mégis miért? Ezekre a miértekre megpróbáltunk közösen válaszokat keresni, aztán szükség esetén új helyzeteket kreálni, vagy módosítani a jeleneteket. Ezek igazából csak nüanszok, a színészeknek mégis nagyon fontosak, és végeredményben a darab egészét gazdagítják.

Mi újat tud mondani egy közel 420 éve íródott dráma a 21. századi közönségnek?

Hibának tartom, hogy a Hamlethez a rendezők csak akkor mernek hozzányúlni, ha már betöltötték az ötvenet, és a címszerepre is általában idősebb színészt keresnek. A Hamlet egy fiatalember vívódásait mutatja be, miközben a háttérben egy igen kemény hatalmi harc folyik. Úgy vélem, ez a vívódás a mai generációra is igaz, főleg a fiatal értelmiségiekre. Nem tetszik a rendszer, küzdeni akarunk ellene, ugyanakkor tele vagyunk kétségekkel. Ez a fajta tehetetlenség szerintem nagyon jellemző ma is.

Úgy tűnik, erre cáfoltak rá most az SZFE diákjai. Ha már a témánál vagyunk, mesélhetnél arról, te hogyan láttad Vidnyánszky Attila kaposvári tevékenységét. Ha jól tudom, nagyjából akkor vette át ott az irányítást, amikor megkezdted a tanulmányaidat.

Engem még Mohácsi János és Kocsis Pál felvételiztetett 2012-ben, és akkor még Csáki Judit volt a tanszékigazgató. Menet közben aztán Vidnyánszky vette át a helyét. A pályázati kiírást, mint ismeretes, elég egyértelműen az ő személyére szabták. Az eset után minket, hallgatókat is összehívtak, kérdezték a véleményünket. Vidnyánszky Attila akkor nagyon jól hangzó dolgokat ígért, többek között azt is, hogy a képzésünk sértetlenül folytatódhat tovább a megkezdett módon. Ehhez képest a tanárainkat, akikkel nagyon jó volt együtt dolgozni, fokozatosan elküldték. Az osztályfőnökömet, Kocsis Pált az utolsó évünkben rúgták ki, tehát nem vihetett végig minket. Úgy gondolom, hogy Vidnyánszkynak a jelenléte önmagában elég erős konfliktusforrás volt ebben a közegben. Az általa ígért pozitívumokból pedig alig valósult meg valami. 2015-ben aztán Jordán Tamásnak köszönhetően a szombathelyi Weöres Sándor Színházhoz kerültem. A negyedik és az ötödik évemet már jórészt itt töltöttem, színházi gyakorlaton. Ezért nagyon hálás is vagyok neki, mivel akkoriban az egyetem már kezdett leamortizálódni.

Hogy látod az SZFE jövőjét, mire lehet számítani?

A sok negatívum mellett talán az egyetlen várható pozitívum, hogy több pénzhez fog jutni az egyetem, aminek következtében az oktatás színvonala is emelkedhetne. Ennek ára valószínűleg az alapvető szemléletváltás lesz. Azt gondolom, hogy az eddigi képzés nyitott volt, a hallgatókat ideológiailag nem terelgették semmilyen irányba. Az, hogy az ott végzett hallgatók többsége liberális gondolkodású, szerintem alapvetően a művészet nyitottságából következik. Ha most valamiféle ideológiai oktatás indul, az hosszú távon mindenképpen kártékony lesz. Bár én nem éltem akkor, tudom, hogy a szocialista érában is ez folyt volt az iskolákban. Ennek ellenére nem lett minden diák vagy hallgató kommunista, sőt, az ideológiai nevelés sokakból éppen az ellentétes hatást váltotta ki. Szerintem valami hasonlóra számíthatunk most is. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy én nem tartom fontosnak a nemzeti értékeket, de nem mindegy, hogy hogyan állunk hozzá ehhez a kérdéshez. Azt gondolom, hogy a nemzeti identitásról sem feltétlenül csak úgy lehet beszélni, mint valami szent és sérthetetlen, magasztos dologról. Sokkal izgalmasabb, ha a maga valójában, összetettségében ragadjuk meg, nem titkolva közben az esendőségünket sem.

Kaposváron folyt ideológiai oktatás Vidnyánszky „hatalomátvétele” után?

A mi osztályunkat alapvetően békén hagyta, nem szólt bele a képzésünkbe. Viszont az utánunk jövő évfolyamok esetében nekem már feltűnt, hogy másféle nevelésben részesülnek. Szerintem az alapvető probléma, hogy az ő oldalán nincsenek olyan kaliberű művészek, mint például a kaposvári „brigád” volt – Jordán Tamás, Ascher Tamás, Máté Gábor, Zsámbéki Gábor és mások. Tehát most az a cél, hogy ez az oldal is kinevelje a maga nagy volumenű alkotóit, amire a legkézenfekvőbb terep az egyetem.

Térjünk vissza a Hamlethez. Úgy tudom, Varga Emese dramaturgnak kicsit vissza kellett rántania a földre, mert túl sok mindent akartál kidobatni az eredeti szövegkönyvből.

Így is kidobtunk rengeteg mindent, elég rendesen belenyúltunk a dramaturgiába. Meg akartam szabadítani a Hamletet azoktól a dogmáktól, amelyek miatt sokan szent és sérthetetlen darabnak hiszik. Engem sokkal inkább a jelenidejűsége érdekelt. Emese valóban erősen fogta a kezem, hogy úgy mondjam. Én például a „Lenni vagy nem lenni” monológot is teljesen mellőztem volna. Végül aztán a bemutató előtt két héttel visszakerült, igaz, módosított formában. Ebben Miklós László is nagy szerepet játszott. Külső szemlélőként rendezői jobbkezem volt végig a próbafolyamat során.

A színészek mit szóltak ahhoz, hogy a főszereplőt kivéve mindegyiküknek több karaktert kell megformálnia? Miért döntöttél a szerepösszevonás mellett?

A darabban játszó öt egyetemistát – Szebellai Dánielt, Katona Esztert, Hégli Bencét, Hostomský Fannit és Melecsky Kristófot – már régebbről ismertem. Volt, akit még középiskolai színjátszó csoport tagjaként vezettem, volt, akivel a karvai színjátszó táborban dolgoztam együtt. A szerepösszevonás egyfelől kényszerhelyzet volt, másfelől viszont nagyon izgalmaz kihívásnak tűnt. Egyébként Shakespeare idejében is gyakori volt, hogy egy színész több szerepet játszott. Mi még egy kicsit tovább csavartunk a poénon, azáltal, hogy „nőiesítettük” Rosencrantz és Guildenstern alakját. Erre azért is szükség volt, mert Shakespeare női karakterei meglehetősen „alulírtak”, nem adott túl nagy teret nekik. A színészeknek is izgalmas feladat volt ez, hiszen a szerepösszevonás színesebb játékot tesz lehetővé, több oldalukat is megmutathatják egyetlen darabon belül. Persze azért nem egyszerű feladat, keményen megdolgoztak azért, hogy minden figura hiteles legyen.

A járvány miatt október 1-től zárva van a színház. Mi lesz a Hamlet sorsa?

Október 21-ére volt betervezve a következő előadás, de a színház akkor még valószínűleg zárva lesz. Ha marad az 50 fős korlátozás (nem maradt, minden tömegrendezvényt betiltottak október 15-ével Szlovákiában – a szerk.), ezt a darabot biztosan előadhatjuk, hiszen a stúdiószínpad befogadóképessége eleve kicsi. Biztosan ezzel fogunk tehát kezdeni, amint kinyithat a színház. Bérletes és bérletszünetes előadásokat is tervezünk, és vinnénk fesztiválokra is. Az eddigi visszajelzések egyértelműen pozitívak voltak a közönség és a szakma részéről is. A premiert látta több ismert rendező és szakértő, akik konstruktív tanácsokkal láttak el. Elmondták azt is, min lehetne még javítani. Mielőtt újra színpadra visszük, lesz pár felújító próba. Ezt szó szerint kell érteni, mert tényleg újítani, frissíteni szeretném az előadást, hogy folyamatosan fejlődjünk, és ne rekedjünk meg a jelenlegi szinten.

Fotók: Dömötör Ede