Igazi tsemege, nagyszabású Fársáng

Van egy lexikonom, még abból az időből, amikor az efféle tudástáraknak fontos tájékoztató-eligazító szerepük volt: Kortárs magyar írók kislexikona 1959–1988, a rendszerváltás évében adta ki a Magvető. Ebben Kovács András Ferenc születésnapja meg van kérdőjelezve (1959. júl. 17.?) – valószínűleg sikerült valahonnan megszerezniük a dátumot, de vagy kételkedtek benne, vagy nem tudták hol megerősíttetni. Ilyen világ járta egykoron. Ma meg ott tartunk, már jó ideje, hogy éppenséggel a szerző neve után lehetne odabiggyeszteni egy kérdőjelet, mintegy utalva arra, hogy itt és most a Kovács András Ferenc név nem egy(etlen) szerzői hangot jelöl. Van olyan könyve is, melynek fedelén zárójelbe tették a nevét. Tény (utánanéztem az interneten), hogy a dátumot pontosan eltalálták, a kérdőjel ott okafogyottá vált. A szerző hatvanadik születésnapjára (szintén a Magvetőnél) megjelent kötet, a Requiem Tzimbalomra tehát idestova már több mint egyéves. De ez, ahogy mondani szokás: mit sem von le értékéből, és azt is hozzá szokták tenni, hogy sőt. Na most egy jó verseskötet a megjelenésekor is nagyot szól, meg száz év múlva is, bár ez utóbbit már nem fogom tudni figyelemmel kísérni.

Idestova bő fél éve olvasgatom ezt a tzimbalmos könyvet, félre se tettem, annyira kimunkált és kiérlelt, annyira zenei és annyira költői, hogy mindennap felüthető, s új oldalaival lep meg. Hangos könyv, csokonaisan hangzik, mozartos felhangokkal. Csokonai és Mozart: összefoglalóan a kötet címe is e két tulajdonnevet idézi meg. Vagyis a költő hatvanadik születésnapjára nem szokásos válogatáskötetet kapunk, nem is egyfajta best of antológiát, hanem egy jól körülhatárolható költői és zenei regisztert, egy 35 összefüggő, egymásba illő darabból álló gyűjteményt. Vannak benne időben egészen közeli versek, s jóval korábbiak is, ilyen a Klavierkonzert, mely az első, 1983-as Tengerész Henrik intelmeiből való. Vagyis a szerző kihúz egy (konkrétan kettő) szálat a színes szőttesből, itt és most a rokokóból, hogy aztán arról győzze meg az olvasót: ez a szál is van olyannyira színes és egyediségében is sokféle árnyalatú szőttes, hogy kiad egy komplett művet. És kiad, nem is akármilyet.

Örömzene – darabokban, a kötetnek ez az alcíme is találó. Az öröm néha féktelen, halmozott, gyakran tűzijátékszerűen harsány, olykor csendesebb, bensőségesebb vagy elhalkuló. S ez az öröm a nyelvből ered, a szavak muzsikájából: a „Teringettét, ezer kartács és villám” kezdetű mottó már megadja a vers (Amadé Farkas hagyatéka) felütésének hangulatát, a vers első harmadában ezt olvassuk: „az rúgja, hoppsza, szét a kandi port, / a párt, a pért, a pírt, a pört – / nem én, nem én, nem én, de / pördült előttem pár bolond / kavics meg furdi szellő, föld frizérezője” – s ebből látható-hallható, hogy itt (a Csokonait épp hogy csak megelőző) Amade László nyelvkitekerő zsonglőrködése idéződik meg (a vers címébe persze nem ő, hanem Mozart keresztnevei kerültek). A háromszor megismételt „nem én” a végén a „de”-vel (azon felül, hogy ez anakreóni sor) máris kellőn nyomatékosítja, hogy itt a versben megszólalók számosan vannak, pontosabban hogy az egy megszólalóra visszavezetni szándékozó olvasat eleve el van hárítva. Mi ez, ha nem a játékosság kiélése, a nyelvben rejlő elemi virgoncság, a zene könnyed derűje, a maga jambusi lejtésével és alliterációival?

A negyedfeles jambusi sorokból álló számos vers közül érdemes teljes egészében idézni A csurgói bordalokból című, a Csokonais anakreóni alcíműt:

Borostacsök bagócsa
Emlőcske kigyla berzle
Bükös bölök borágkő
Szakócza türk szömörcze
Kerekdedes iszapka
Villámpalán böhönyke
Pürücske berki bürke
Közönséges kis iglény
Te két karéllyú bölle
Lapos fodorcza Lilla

Ez ugyanis jól mutatja, hogy a mégannyira csokonais (alcímével is jelölt) darab jóval korábbi költészeti regisztereket is mozgósít; ez a tíz sor akár a Három veréb hat szemmel antológiában is helyett kaphatott volna, valahol a ráolvasások és a laszcív-szórakoztató irodalmi rigmusok között. Nincs itt tér és idő arra, hogy a versenként változó formai fogásokra-blikkfangokra mind rámutassunk, de azért néhányat mutassunk ki. A Csokonai-rögtönzés némileg átigazítva című, kétszakaszos, szakonként ötsörös darab például a daktilusok lüktetésére épül: míg az első versszak első sorában („Mint devizában a drága halikra”) még beéri néggyel, a második első sora („Mert vagyon énnekem énekem, ihletem, isteni szikrám:”) már kiadja a teljes hexametert, mégpedig úgy, hogy a döntő (az ötödik) láb az „isteni” szón áll. Hogy aztán mindkét szakaszt (a másodikban megkettőzve) a hexameter sorzárlata, az adoniszi sor zárja: „Néha kipattan – / Néha baszik rám.” Weöres Sándor juthat eszünkbe.

A Régi kalandorok éhe című kis remeknek (rímtelen szonett!) is minden szakaszát adoniszi sor zárja: „Nézni szemekbe…”, „Bírsz mosolyogni”, „Csá, Giacomo… Csak” „Fontos – a szép bűn.” (Itt jegyzem meg, előnyben vannak az olaszul értő olvasók.) Hasonló bravúr a Pa-pa-pa-pa-pa-pa-pamm című vers, ez apró háromsorosokból áll, az első és az utolsó adoniszi (az „Egyszerűen fáj” sor ű-je rövidnek olvasandó). Feltétlen kiemelendő a Psyché-varátzió Weöres Sándor emlékére ajánlású Nigra sed formosa (Fekete, de szép), melynek minden sora a rósa szóval zárul, ezt a rímláncot pazar belső rímek teszik még variábilisabbá („Mindenkié a rósa, / Mert senkié a rósa” – ezzel a kiemelt kétsorossal indul a litánia).

A korokon és költői életműveken átívelő tekintet mindent magába fogad, ami épp kapóra jön, mert díszes, halmozottan jelentéses, vagy mert ezt kívánja a vers, s így az alapvetően csokonais hang megtelik korábbi századok és a ma képeivel; jó példa erre a Jugendstil, ezredvég! vers, a már alaposan bejáratott negyedfeles jambusi sorok közül vegyük például a harmadik szakasz, ötösét: „Lóéj, pupilla konfliség / Hajtatnak át a Ringen / Aranymázakba vont klisék / Az bécsi szép Zsuzsanna és / Szent Hildegard von Bingen”. Parti Nagy Lajos juthat eszünkbe. Ugyanez az arany szót maximálisan kiaknázó (a több mint százsoros hosszúversben csak mutatóba akad néhány, amely nem tartalmazza az arany szót) Aranyos vitézi órák címűben: „Te Golden Gate, te szansájn, / Te meglazult aranyhíd, / Öblös mosoly fölött lengsz”.

S bizony Kosztolányi is gyakran megidéződhet, például a könyv rendkívül keresett és kiművelt tiszta rímei okán, a számtalan mívesmunka közül emeljük ki, hogy a deszka sorvégi szóra az alla tedesca válaszol a következő végén; a Hangzatka című versben. És, talán meg sem kellene jegyezni: a Hangzatka strófaszerkezete szonett. A rendkívül finomra hangszerelt, spekulatív szonettek közül említsük meg a Parti Nagy Lajos Nyári szonettek rímeire írtat (Bécsi lócit’).

A meghökkentően újszerű (rosszul mondom, sokkal inkább: új) rímekhez meghökkentő szórend társul; a Petri Györgynek ajánlott Don Giovanni. Férfidal egyik sora: „Hol ő verem, hol én ver.”

Hozzunk legalább egy példát arra is, hogy a zeneiség és a játékosság kart karöltve együtt jár és mintegy megemeli, könnyűvé emeli az egyébként szomorúnak tételezhető darabokat is, álljon itt példaként a Professzor Tzimbalom gyászdalotskája [Lázáry René Sándor emlékére] címűnek az első versszaka, mely (akárcsak az utána következők) dalszerűségével (a jól bevált negyedfeles emelkedőkkel), keresett rímeivel, nemkülönben refrénjeivel inkább kedvesen elandalító, mintsem borúlátó: „Tudom, senkit se bosszant – / Ha földbe tesznek hosszant. / Dúlt sírás-rívás nem leszen: / Mert Debretzen tsak Debreczen. / Mert Debretzen tsak Debretzen.” Kiváló vers a Mozart-variátziók alcímű Prágai éji zenétske, mely a palinódia egy sajátos fajtája, melyen belül a sorok variációit a jelzők, állítmányok és alanyok felcserélhetősége adja, így a felező nyolcasok leginkább Weöres Téma és variációk című klasszikus darabját idézik.

Korai volna azonban a fentiek alapján esetleg azt leszűrni, hogy a felettébb szórakoztató, hanggazdag könyv valamiféle formai bravúr (formai bravúrok) eredménye, ezt legfeljebb eddig csak ez az ismertető sugallhatta, a könyv ellenáll az efféle leegyszerűsítésnek. Az egyik legjobb példa (nem biztos, hogy a legjobb példa, de nekem ez a kedvenc versem) a Háfiz sírhalma mellett című opus; ezen a kiragadott példán jól látható, hogy a sajátos, nagyon kicsiszolt forma mennyire nagy gondolat hordozója, miközben a vers maga is reflektál e formára: „Merő anakronizmus, / Hogy összhangozni mersz még, / Bár csak vakogni tudsz már – / Nem is lehetsz te költő, / Mert muszlimnak se vagy jó! // Ocsúdj valódra, Háfiz: / A költészet ma ráfiz- / Etés… Dalnak keletje: / Pofádnak perkeltje… / Plusz némely orinteál: / Ki, merre orientál, / Élet s halál ha tentál?”

A lexikon befejezett és időkalitkába zárt könyv. A Requiem Tzimbalomra azonban van annyira nagyon jó és nyitott (időben hátra és előre), hogy ne soroljuk be a polcra a többi közé. Ott a helye az olvasólámpa alatt. Igazi tsemege, nagyszabású Fársáng. Kovács András Ferenc igazi nagy kortársunk.

Kovács András Ferenc: Requiem Tzimbalomra. Örömzene darabokban. Magvető, Budapest, 2019