’68 mostohagyerekei

Aaron Sorkin evolúciója talán az egyik legérdekesebb fejlemény a film elmúlt néhány évtizedét vizsgálva. Az Esti meccsek, az Elnök emberei és a Színfalak mögött némileg idillikus történelemszemlélete és megközelítésmódja után a Social Network – A közösségi háló és a Pénzcsináló már jóval realistább, talán depresszívebb volt, ilyen szempontból A chicagói 7-ek tárgyalása pedig a skála másik végpontjára való eljutás. A megközelítésmód tehát talán újdonság az író-rendező életművében, a cél azonban semmiképpen, Sorkin ugyanis ismét szembesíteni akar, fel akarja állítani azt erkölcsi mércét, melyet soha nem volna szabad átlépnie a mindenkori hatalomnak. Legújabb filmje pedig egy olyan esetről mesél, amikor az amerikai kormány ezt minden kétséget kizáróan megtette. És az alkotás minden egyes pontjában érezhető az is, hogy ezek a határátlépések bizony manapság is általánosak.

1970-ben nyolc férfi állt bíróság elé. Köztük voltak olyanok, akik sohasem találkoztak egymással. Mégis azzal vádolják őket, hogy konspiráció útján zavargásokká változtattak egy, 1968-ban békésnek induló, vietnámi háború elleni tűntetést. Mindenki számára hamar világossá válik, hogy politikai, ha úgy tetszik, koncepciós perről van szó, mellyel az újonnan hatalomra kerülő Nixon-kormány példát akart statuálni. Ennek megfelelően a vádlottak névsorának összeállítása is politikai érdekek mentén történt. Igyekeztek minden, a korban éppen erőre kapó alternatív gondolkodásmódot eltiporni. A per politikai mivoltára a szereplők is hamar rájöttek, így egy idő után nem a büntetés megúszása, hanem az eszmék képviselése, a minél nagyobb médiafigyelem kivívása volt a cél.

Sorkin egy nagyon klasszikus filmet forgatott, nemcsak a saját életművén, hanem a választott zsánerek keretein belül is igaz ez a megállapítás. Stilárisan, a történetvezetés, a karakterek tekintetében egy nagyon régimódi tárgyalótermi krimit/drámát látunk. A kötelező elemek mind a helyükön. A szinte karikaturisztikusan elnagyolt, inkompetens báró, a szenvedélyes védőügyvéd, a magával is megalkuvó vád, illetve a történet során folyamatosan csepegtetett információk. A rendező azonban remekül nyúlt ezekhez az alapvetően ismerős alapanyagokhoz, ugyanis képes volt ezt a keretet kellően izgalmas és árnyaltan játszó főszereplőkkel, valamint remekül adagolt, pillanatokra sem didaktikus mondanivalóval megtölteni.

Nehéz lenne megmondani, hogy ki a film főszereplője, ez azonban nem a fókuszálatlanság tünete. Ahogy arról korábban szó esett, a vádlottak mind-mind egy-egy eszmét, egy-egy politikai csoportosulást képviselnek, így teljesen logikus, hogy mindenki egyforma súllyal esik latba. Ez a fajta már-már polkorrektnek nevezhető szerkesztésmód azonban semmi esetre sem róható fel Sorkinnak, hiszen maga az élet rendezte így az esetet. Erre a legjobb példa talán Bobby Seale (Yahia Abdul Mateen II) esete, melyet ha nem tudnánk pontosan, hogy a való életből merítettek, valószínűleg erőltetett filmes húzásnak értékelnénk. Ő ugyanis csak azért került a vádlottak közé, hogy az általa képviselt Fekete Párduc csoporttal szemben is példát tudjanak statuálni. Nem volt szempont, hogy mindössze négy órát töltött Chicagóban, és hogy a többi vádlott nagy részével még sohasem találkozott. Azt talán külön ki sem kell emelni, hogy az idén tavasszal történt események kapcsán milyen aktualitása van Seale történetszálának. S szerencsére Sorkin sem érzi szükségességét a túlhangsúlyozásnak, így a szerkezet nem sérül.

Ettől függetlenül azonban mégis sikerül egy erős politikai állásfoglalást prezentálni, melynek kapcsán Ava DuVernay A Central parki ötök című sorozata juthat eszünkbe a tavalyi évből. Ez sok szempontból helytálló analógia, hiszen ugyanúgy egy olyan csoport került politikai okokból a bíróság elé, akik az őket ért vádak jelentős hányadában ártatlanok voltak. Egy jelentős különbség van csupán a két produktum között, amely remekül vezet át minket A chicagói 7-ek egy másik nagy erősségére. Míg DuVarneynél a vádat képviselő ügyészek (Vera Farmiga és Felicity Huffman fantasztikus alakításában) valóban rasszisták voltak, addig Sorkin egy sokkal szomorúbb látlelettel szolgál. Joseph Gordon-Levitt Richard Schultza ugyanis bár legbelül érzi, hogy a rossz oldalon áll, mégis megalkuszik, és a hatalom szolgálatába áll. Hiába teszi mindezt később visszafogottan, épp ezért szimpatikusan, és hiába áll a végén szimbolikusan a vádlottak oldalára, mégis kínzóan kellemetlen az ő karaktere. Sorkin szerint ugyanis ez a magatartásforma legitimálja igazán a rendszert, ezért tudnak fennmaradni az ilyen szisztémák.

Ahogy Schultz, úgy a vádlottak is árnyalt karakterek, és ők is egyfajta magatartásformát jelképeznek, a rendszerrel való szembeszegülés különböző útjait mutatják be. Ha mindenképpen meg kellene neveznünk a film főszereplőjét, akkor minden bizonnyal az Eddie Redmayne által alakított Tom Hayden lenne az. Ő talán mindannyiuk közül a legpragmatikusabb, aki bár szintén szembehelyezkedik a rendszerrel, de próbálja mindezt komform módon tenni. Folyamatosan őrlődik az elvárások és a személyisége között, végül azonban ő áll a csoport élére. Az ellenpólust pedig a Sacha Baron Cohen által alakított Abbie Hoffman képviseli, aki sokkal egyértelműbben ’68 embere. Ahogy a világ többi részén, úgy az Egyesült Államokban is kulcsfontosságú volt ez az év, diákmozgalmak, politikai csoportosulások alakultak, melyek többek között szexuális szabadságot és a társadalomból való kivonulást hirdettek. Hoffman a klasszikus hippi, aki azonban túllép a sztereotípiákon. Hiszen ő az, aki rögtön pontosan érti és érzi, hogy milyen körülmények közé került, és miről is szól pontosan a tárgyalás. Kettejük párbeszédei hallatán pedig nem tudunk nem a saját korunkra asszociálni, hiszen ők épp úgy beszélnek el egymás mellett, ahogy mi a közéletben. Hiába mozgatja mindkettejüket jó szándék, egyszerűen képtelenek felismerni a másik igazát.

A szereposztás tökéletes, egyik színész sem esik túlzásokba, néhányukat azonban mindenképpen ki kell emelnünk. Eddie Redmayne talán A mindenség elmélete óta nem volt ennyire jó, érzékletesen mutatja be a karaktere belső vívódásait, pedig igazán nehéz feladatot kapott, hiszen Tomban a változások alapvetően belül zajlanak, a külvilág felé igyekszik magabiztosnak mutatkozni. Mark Rylance is egészen kiváló az elhivatott védőügyvéd szerepében, az ő karakterének nehézsége abban rejlett, hogy szinte végig nyugodt marad, néhány esetben azonban nagy érzelmi kitöréseket kellett ábrázolnia hitelesen. És persze ott van Sacha Baron Cohen, akinek kapcsán már most Oscar-jelölésről beszélnek. Mindez pedig egyáltalán nem érdemtelen, hiszen remekül hozta Abbie Hoffman karakterét. Bár kifejezetten kockázatosnak tűnt Sorkin választása, valójában mégsem volt az. Hiszen Hoffman épp az a nonkomformista karakter, akit Baron Cohen a szatíráiban is szokott hozni, nyilván ezúttal ennek a karakternek egy visszafogottabb változatát kaptuk meg.

Az alakítások mellett az operatőri munka is egészen kiváló, Sorkintól nem meglepő módon rengeteg a hosszú snitt, melyeket Phedon Papamichael kellően változatosan oldott meg. Ezek a jelenetek pedig remek lehetőséget biztosítanak a Sorkintól már jól ismert barokkos dialógusokhoz, amelyek terén azért érezhető némi elmozdulás. A párbeszédek ezúttal bár ugyanolyan pergőek, kevéssé elrugaszkodottak, mintha Sorkin is érezte volna, hogy a társadalomban feszülő, kibékíthetetlennek tűnő ellentétekről nem lehet hangulatos és jól idézhető frázisokban beszélni. Ez egy abszolút becsülendő gesztus Sorkin részéről, hogy képes volt a formát ennyire a tartalom szolgálatába állítani.

Mi az a körülmény azonban, amely miatt mégsem tudunk szuperlatívuszokban beszélni a filmről? Az, hogy nemcsak nem újítja meg a műfajt, hanem meg sem próbál bármilyen újdonsággal szolgálni. Sorkin egy minden ízében klasszikus felépítésű filmet forgatott, nagyrészt ismerős karakterekkel és patikamérlegen adagolt narratívával. Ennek pedig kétségtelenül megvannak az előnyei, hiszen a film rezonál a nézővel, működnek az érzelmi csúcspontok, azonban épp emiatt az ismerős szerkezet miatt egy idő után kiszámíthatóvá válik az alkotás, illetve bár valóban szép a végkifejlet, talán a szükségesnél vastagabban húzza alá a mondanivalót.

Aaron Sorkin tehát kétségtelenül az idei év egyik legkiválóbb filmjét forgatta le, mely aktuálisabb talán nem is lehetne, az évtized végén azonban nem biztos, hogy erre a filmre fogunk majd leginkább emlékezni, mint az utóbbi éveket meghatározó alkotásra.

A film adatlapja a Mafabon