dunszt.sk

kultmag

“A szöveg gondolkodásra ösztönözhet egykor és aktuálisan élt életekről”

Mária Modrovich 2017-ben megjelent Flesbek (Flešbek) c. műve 2018-ban felkerült a szlovák irodalomban meghatározó Anasoft Litera irodalmi díj top 5-ös listájára, valamint jelölték az Európai Unió Irodalmi Díjára is. A kötetet Noszek Barbara szerkeszette és várhatóan október végén jelenik majd meg magyarul a Phoenix Kiadónál Pénzes Tímea fordításában. A fordítót a kötetben kirajzolódó anyaságképről és a fordítás izgalmairól, illetve a munkafolyamat közben felmerülő problémákról kérdeztük.

Ha jól tudom, ez az első fordításod Mária Modrovich-tól. Miért pont ő, illetve miért a Flesbek?

Többféle módon szoktam könyvet választani: egyszerűen megszólít egy szöveg – ez történhet könyvesboltban vagy könyvtárban, barátoknál vagy a neten figyelek fel rá, beleolvasok és azt mondom, igen, ezt elolvasnám vagy lefordítanám!

A másik lehetőség, hogy nem magával a konkrét szépirodalmi szöveggel kerülök kapcsolatba, hanem könyvismertetőkkel, recenziókkal, és az alapján kapok kedvet, hogy belelapozzak és eldöntsem, megszólít-e. A harmadik lehetőség pedig az, hogy utánanézek, milyen könyveket jelöltek díjakra, és ez alapján keltheti fel az érdeklődésem.

Van egy negyedik lehetőség is: amikor felkérésre fordítok, amikor a szerző, a kiadó vagy egy kulturális intézet kér fel, hogy lefordítsak egy szöveget, ami szerencsére az esetek többségében szintén megszólít.

Flesbek esetében az Anasoft Litera döntős könyveit nézegettem, melyen elsősorban a Szlovákiában szlovákul megjelent eredeti prózai művek mérettetnek meg. Úgy gondolom, egy szakmai szűrőn már átestek, több irodalmár nézőpontja alapján jutottak a tízes listába, érdemes hát őket kézbe venni.

Persze nem feltétlenül a recenziók és a díjak a döntők, hanem maga a szöveg. Érdemesnek tartjuk-e, hogy megismerjék egy másik kultúrában. Bár sok esetben könnyebben kap támogatást egy díjakkal elismert vagy már több nyelvre lefordított kötet…

Az Anasoft-listáról Modrovich szövegével kezdtem el közelebbről megismerkedni. Lefordítottam pár elbeszélést, meg is jelentek a februári Kalligramban, illetve az októberi Irodalmi Szemlében, részt vettem a Visegrádi-ösztöndíjasok felolvasásán a Massolit Irodalmi Kávézóban, ahol a szerző is szerepelt. Később volt közös felolvasásunk is 2020 februárjában a budapesti Szlovák Intézetben. Sőt még közelebbről megismerkedtünk: gyerekeink együtt játszótereztek, tehát személyes kapcsolat is kialakult köztünk. Persze ez nem kiváltó ok, hanem következmény, és csak arra szeretnék vele utalni, mennyire kiterebélyesedhet egy irodalmi kapcsolat.

A mű többféle értelmezést is felkínál az olvasóknak, ezért feltennék egy látszólag egyszerű, mégsem egyértelmű kérdést: Hova sorolnád műfajilag a könyvet?

Egy elbeszéléskötet, amely több elbeszélést tartalmaz, szerteágazó témákban, sokféle stílusban. Van olyan történet, ahol a történetmesélés milyenségén van a hangsúly, hogyan mesél el az elbeszélő pótanyja egy szinte teljes mértékben lényegtelen történetet. Van, ahol a főszereplő arra keres választ, vajon meg tud-e felelni az anyai elvárásoknak. Van, amelyből teljesen hiányzik mindenfajta önreflexió, egyszerűen csak leír például egy őrült drogos kalandot.

De témaként jelenik meg az is, mennyire közeli a migránsválság, a szomszédban vannak, és mégis nagyon távol. A bevásárlóközpontban a kislány vajon vendégmunkás gyereke vagy migráns? Miért nem mosolyog és miért visel hideg időben vékony vászoncipőt?

A szerző nem keres válaszokat, csak gondolatokat, benyomásokat oszt meg. Nem is tudjuk, hány főszereplő van: egy vagy több? Ki az a lány vagy nő, aki bedrogozva zötyög a hajnali villamoson? Ugyanaz, akinek a lánya kocsikázás közben a kedvenc gyerekdaláért nyúzza?

Az én felfogásomban az elbeszélések két részre oszthatók: az anyaság előtti időszakra, utazásokkal és felhőtlen mindennapokkal, sokszor külföldi helyszínekkel, másrészt az anyaság monoton, csip-csup, elengedhetetlen teendőkkel teli időszakára.

Számomra az elbeszélések címei is kérdéseket vetnek fel – valójában nincsenek is hagyományos értelemben vett címek, csak bevezető félmondatok, mondatok. Érdekes lenne elemezni, hogyan függenek össze a konkrét szépirodalmi szövegekkel. Néhány bevezető mondat arról szól, hogyan kell téliesíteni a házat, amit egy migránsokról szóló történet követ. Vagy a következő cím: gondoljon a szegényekre Afrikában és nem lenne depressziós,utána pedig egy végzetes nyaralást ír le.

A kötetben egzotikus helyszínekre ruccanunk, pl. Latin-Amerikába vagy az USA-ba, nem meglepő hát, hogy Taranenková és Passia a szerzőt a Hladanie súcasnosti című tanulmánykötetében az expat-prózaírók közé sorolta. Modrovich többek közt a Sme napilap hétvégi rovatában is közölte Listy z New Yorku (Levelek New Yorkból) címmel a tudósításait. De a kötet szövegei női prózaként is felfoghatók.

Vizsgáljuk meg közelebbről a címet is, hiszen mind nyelvi, mind értelmezési szempontból érdekes problémákat vet fel. Utóbbiról kérdeznélek: Szerinted mire utal a cím?

Szerintem egyrészt a drogozásra, az abból adódó flesbekkekre – erről van szó az egyik elbeszélésben. Mekkora flash ez a sok flesssssbekkk!

Aztán azok a flesbekkekre, melyek a monoton jelenből zökkentik ki a főszereplőt – mivel házhoz kötött, sokat él a múltban, illetve a lehetőségeiben. A mindennapos, kötelező házimunka közben felemlegetheti, milyen volt az élete egykor. Ezek a flesbekkek biztosítják számára a szabadság érzését, vagy inkább csak leheletét. Egy-egy pillanatra felsejlik az anyaság előtti időszak, amikor teljesen szabadon cselekedhetett, vagyis inkább engedhette, hogy megtörténjenek vele dolgok.

A lapokon, a főhős életében együtt létezik jelen és múlt, vagy inkább úgy mondanám, hogy a jelent megszakítják a múltból érkező flesbekkek. Vagy még „csak” a múlt létezik, jelenként.

De mindez csupán az én értelmezésem, nem szeretném megkötni senki képzeletét. Lehet, hogy több nőről van szó, akiknek nem sok közük van egymáshoz: az egyik egy szigetre repül és várja az ügyfelét, a másik egeret hajkurász, a harmadik gyerekkori énjével találkozik a Mostari hídon.

(Ha tovább akarjuk feszegetni a témát, feltehetjük a kérdést, hogy mennyi köze van egy anyának az anyaság előtti énjéhez, vajon ez esetben is két különböző személyről beszélhetünk? Vagy droghatás alatt álló énünk szintén egy másik személyként fogható fel?)

A könyvborító Kiss Andrea fotójának felhasználásával készült

A mű egyik központi motívuma az anyaság. Hogy látod, milyen anyafigurák jelennek meg a történetben?

Ahogy említettem, én úgy olvastam a könyvet, hogy egy nőről szól, bár ez nincs belekódolva, bármennyi nőről szólhat: az elbeszélések egy részében egy fiatal lány a főszereplő, aki önfeledten éli az életét. Ez lehet ugye az anyának az anyaság előtti élete. Másrészt ennek az anyának – egyes számot fogok használni – a jelenéről szól. Az öltöztetés nehézségéről, míg végre a gyerek fején is áthúzza a pulcsit, de végül becsípi az álla alatti puha bőrt. A gyerek nyughatatlanságáról: míg más anyuka nyugodtan eszik, az ő lánya folyton elfutkos az asztaltól.

Ez az anyafigura múltba révedéseiről, amikor még kiruccanhatott ide-oda, utazgathatott, ismerkedhetett stb.

Milyen ez az anya? Nem rendelnék hozzá előjelet. Érez szeretet: a gyerek „segít nekem, nem látónak, hogy lássak”. Ez egy csodás vallomás, ahogy a kislánya nézi a redőny résein beszűrődő fényeket.

Ott bujkál a sorok közt – kimondottan és kimondatlanul – az öröm, de leginkább a kíméletlen szembesülés és szembenézés azzal, hogy a mindennapi anyai teendők mellett rájön, hogy nem tud fókuszálni, összpontosítani, hogy az alkotás háttérbe szorul. Idézem: „Az anyaság úgy lenullázta az agyam, ahogy sokan előre megjósolták. Mostanság az élet csak egyhangú, elmaradhatatlan tevékenységek körforgására szűkül.”

Vagy egy másik idézet: „Amióta volt lánya, aktívan öregedett. Mintha az idő, ami addig kullogott, egyszeriben nekiiramodott volna.”

Tehát érez örömöt, de sok esetben dühöt, kétségbeesést, kilátástalanságot, bezártságot. Röghöz kötöttséget. Üzlet, játszótér, ebédfőzés, bevásárlás, mosás, vacsorakészítés, altatás körkörös ismétlődése, erre redukálódott az élete.

Számomra hangsúlyos a múlt és a jelen szembeállítása, illetve annak illusztrálása, hogyan él valaki őrülten, szabadon és hogyan kötelességekkel terhelten. Szóval újra feltehetjük a kérdést, hogy egy, két vagy több nő szerepel benne, és összekapcsolható-e ez a sok személy?

Érzékelhető egyfajta törésvonal a lánykori és az anyai én között. Ugyanezt éltem át én is, amikor a könyvet olvastam – nyilván a könyv hatására, mivel egyébként nem fogalmazódott meg bennem mindez. Viszont jó volt olvasni, hogy valakiben ez megfogalmazódott és jól meg is fogalmazta. Én másképp éltem át az „átmentet”, úgy érzem, nálam töréspont nélkül zajlott, valahogy belesimult a régi életembe az új. Vagy nem is volt régi és új…

A szöveg mindenesetre gondolkodásra ösztönözhet egykor és aktuálisan élt életekről.

Érdekes megfigyelés továbbá a szerző részéről, hogy nem éli át az élményeket, hanem azonnal jövőbeli emléket gyárt belőlük.

Ezen is eltöprengtem, vajon én átélem-e az élményeket?

Számomra is hangsúlyos, hogy feljegyezzek. Én is folyton jegyzetelek, fényképezek, megörökítek, el ne illanjon a jelen. De átélem-e? Jelen vagyok-e benne vagy kilógok belőle? És utólag átélem-e, amikor elolvasom a szövegeimet vagy megnézegetem a képeket? Ugyanezt jelentheti-e később átélni, mint azonnal? Átélhető-e ugyanúgy az, amit aktuálisan elszalasztottunk, mert a feljegyzésén, a megörökítésén ügyködtünk?

Valami hasonlót tapasztaltam korábbi fordításomban is, Zuchová Jelenetek M. életéből című regényében, ahol szintén nagy hangsúlyt kapott a jegyzetelés. Meg az élmények megosztása.

Modrovich főszereplője képzeletbeli játékokat is játszik: beleéli magát egy másik anya helyzetébe. Vagy elképzel egy kapcsolatot valakivel, mielőtt járni kezdenek, töviről-hegyire. Vagy épp beszélgetést folytat képzeletben egy öregasszonnyal, aki bámul ki az ablakon, mögötte villog a tévé, és aki azt üzeni neki, hogy ez vár rád is, te vagy az én folytatásom.

Mennyire volt nehéz megtalálni az elbeszélői hangot?

Az esetek többségében simán ment, könnyen beleéltem magam és megtaláltam benne a helyem: olvasóként és fordítóként is. Egyes elbeszélésekkel viszont megküzdöttem, valahogy idegennek éreztem a nyelvezetüket. Ahol az amerikai pótanyja mesél el egy hajnali sztorit arról, hogy az útkereszteződésben két támolygó alak és egy biciklis találkozik, azt nehéz volt gördülékenyen megfogalmazni, mert nem éreztem gördülékenynek az eredetiben sem, de talán épp a szöveg és megfogalmazás darabosságát kellett visszaadnom. Egy megfoghatatlan, se vége, se hossza történetet, igazi csattanó nélkül – ahogy a szerző is fogalmaz.

Okozott valami nehézséget a fordítás során?

A migránsokkal és az újszülöttekkel kapcsolatban használja a szerző a tí druhí kifejezést. Ennek az utalásnak, mutató névmásnak – ami kb. annyit tesz, hogy azok, amazok, vagyis olyasvalakik, aki nem én vagyok, tehát más emberek – az adekvát kifejezése okozott gondot a célnyelvben. Kifejezhető főnévvel úgy, hogy felebarátaink? Hozzátoldhatok, kiegészíthetem, hogy érthetőbb legyen a szöveg?

Kikértem fordítótársak véleményét, akik az azok mellett érveltek, a kiadóban is megvitatták, egyrészt a kötet kiváló szerkesztője, Noszek Barbi, illetve a kiadó vezetője, Bolemant Lilla, és felmerült az is, hogy használjuk az idegenek főnevet a mutatónévmás helyett. Szerkesztőm nagyon jól megfogalmazta, hogy „eléggé az érződik, hogy a főhős idegenkedve áll hozzájuk, látványuk és jelenlétük ugyanolyan idegen számára, mint egy újszülötté. Így szépen összeér a gondolatmenet, ahogy az a szlovák szövegben is van.

Nekem tulajdonképpen az volt a kérdésem, hogy mondjuk-e ki konkrétan, hogy idegenek, vagy sejtessük, mint az eredetiben, pl. Azok, akik nap mint nap százával érkeznek. És ne legyen: A százával érkező idegenek.

Én a sejtetés mellett érveltem: nem szabad kimondani olyat, amit az eredeti műben nem mondanak ki.

A clovek v núdzi kifejezés is gondot okozott, ami lehet számkivetett, száműzött, végül rászoruló lett.

Számos esetben több megoldási lehetőséget soroltam fel, és az újraolvasás során döntöttem el, melyik kifejezés, szókapcsolat illik jobban a szövegkörnyezetbe, de néhány esetben benne hagytam az összes fordítási lehetőséget, hogy megvitassuk. (Aztán szorgos szerkesztőm sok esetben egy új, találóbb kifejezést javasolt…)

Fájlalom, hogy nem hagyhatjuk benne az összeset, hogy aztán az olvasó szabadon, kedvére válogathasson. Bár kiváló tanulmánytéma lenne, leírni a fordítás menetét, megmutatni a fordításba beleírt, majd kihúzott kifejezéseket (léteznek is ilyen munkafolyamat-leírások, -elemzések), vagy egyszerűen a szövegen belül jelölni, mit és miért (nem) hagytam benne.

A következő példa: vzdy bola mimo. Számos megfelelője létezik a magyar nyelven: Mindig kívülálló volt? Mindig kívül állt? Sosem volt jelen?

Vagy: To vsetko ju mínalo: De mindez rajta kívül zajlott? Elkerülte őt? Nem érintette meg őt? Hidegen hagyta őt?

A másik nagy kérdés számomra a reáliák. Maradjon-e meg az eredetiből olyasmi a fordításban, ami a szlovák kultúra részét képezi és nem feltétlenül ismeri a magyar olvasó? Legyen kicsit egzotikus a szöveg, érezze a magyar olvasó, hogy egy másik kultúrából érkezett a szöveg?

Az autóban hallgat a kislány egy dalt. A „Ja som Dedo Jozef” című dalocskát. Egyik kolléganőm azt mondta, ez nem lényeges, milyen dalt hallgat, akár magyarosíthatjuk is, pl. a Jocó nagyapóról szóló dalocskát, vagy a nagyapós dalocskát. Aztán a szerző visszautal rá pár mondattal később, teljesen más formában: a Bambulka filmzenéjét akarja újra meg újra hallani.

Majd az út maradék részében azt ismételgeti, hogy nyenyeny, nyenyeny. Meghallgattam a dalocskát, de nem értettem, mit mondogat a kislány. A szerző világosított fel, hogy a jeleny (szarvas) szót ismételgeti a dalból, csak nem tudja helyesen kiejteni.

Ennyi információt nem tudunk a fordításba belegyömöszölni, és szépirodalmi szöveg esetében mérlegelni kell, mennyire javasolt betoldásokkal, lábjegyzetekkel elmagyarázni reáliákat, illetve szükséges-e egyáltalán, van-e hozadéka.

Tehát a kérdés továbbra is, hogy maradjon-e (mint szlovák reália), hogy milyen dalt hallgat, vagy legyen csak gyerekdal. Végül maradt a szlovák dalcím, magyarázat nélkül. Ma már bárki utánanézhet, ha érdekli, mit dalolt a kislány. És a dalcím akár egy gyerekkori emléket is felidézhet az olvasóban, vagy új információval gazdagodhat.

A trip kifejezés használata is gondot okozott. Je na tripu: trippel vagy betépett, benarkózott? A dojazd, vagyis a landolás vagy lecsengés, amikor múlik a droghatás, hogyan fejezhető ki. Kicsit a drogszlenget is bújni kellett.

Kiknek ajánlanád a könyvet?

Férfinak és nőnek egyaránt, valójában bárkinek, aki szeret olyan elbeszéléseket olvasni, amiknek nincs konkrét, lezárt végük. Akik tudnak boldogulni egy szövegben úgy, hogy elereszti a kezüket a szerző, és olykor csak flesbekkeket kapnak.

Aki szívesen olvas történeteket felhőtlen ifjúkorról, egy huszon-harmincéves lány kalandjairól, akinek drogdíler lány a barátnője, és egy anya elmélkedéseiről, meglátásairól. Olyanoknak, akik értékelik a többszólamúságot.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket