dunszt.sk

kultmag

„mint aki a trambulinról pisál a medencébe”

Nádasdy Ádám nevét hallva a híres, újító műfordítóra, a költőre, a nyelvészre, a tanárra gondolunk először, akinek ráadásul tavaly jelent meg Jól láthatóan lógok itt című verseskötete (Magvető, 2019), amelyért idén neki ítélték az Aegon Irodalmi Díjat is. Most viszont egy prózakötettel lépett a nyilvánosság elé, amivel csak megerősíti, hogy folyton képes a megújulásra. Nagy várakozással vettem kezembe a kötetet, és biztos voltam benne, hogy jó élményben lesz részem az olvasás során. Megelőlegezem, hogy nem kellett csalódnom. A novellák magukkal ragadnak, hangvételüket a könnyed derű jellemzi leginkább, miközben komoly, életeket formáló, személyes helyzeteket visz színre, ám mindezt természetességgel, sőt humorral teszi.

A szakállas Neptun – a címválasztás telitalálat: amellett, hogy jól hangzik, egyszerre emeli be a hétköznapi (szakállas) és a mitikus (Neptun) dimenziót. Ez a kettősség bizonyos értelemben az egész kötetet jellemzi, amennyiben a melegség mint központi motívum, alapszituáció végig meghatározza az írásokat, ám mindez mondhatni mítosztalanított formában, hétköznapi, általános emberi helyzetekben jelenik meg. Erről árulkodik a szerző előszava is: „Ezek az írások az emberi kapcsolatok könnyű és nehéz voltáról szólnak. Hőseim mind meleg férfiak, szépek és csúnyák, boldogok és boldogtalanok: átlagosak, mint általában az emberek.” (5.) Mindemellett, Nádasdy Ádám lévén a szerző, a szokásosnál is jobban gyanakodtam, hogy nem lehet véletlen Neptun római isten címbe emelése. Neptunusnak két társa volt, Venilia és Salaia – az elsőhöz az anyaság, a szerelem, a családvágy, a másodikhoz a vágyakozás, a bujaság, a sóvárgás társítható. Így, ketten együtt testesítik meg Neptunus kettős természetét, aki azon kívül, hogy a tengerek istene, minden élő atyjaként is megjelenik mint a termékenység szimbóluma (az eső révén, amely megtermékenyíti a földet), és ezért erotikus konnotációkkal is bír. Persze lehet, hogy mindez nincs benne a címben, és csak az azt adó novellát kell segítségül hívni a megfejtéséhez.

Az utolsó előtti, tizenegyedik novella ugyanis A szakállas Neptun címet viseli. Itt „pusztán” a helyszín kínálja az alakot, amennyiben a római Trevi kút Neptunját jelöli, ahol Erik, akinek a nézőpontjából az elbeszélő meséli a történteket, három másik meleg férfival találkozik össze pirkadatkor. Neptun tengeristenként van jellemezve, ám első megjelenésekor máris ellentmondás övezi ábrázolt alakját: „Voltaképpen büntetés egy tengeristennek, ha évszázadokon át édesvíz zubog ki a lába alól.” (151.) Vagyis a saját lényével ellentétes a helyzet, amelybe az ábrázolása kényszeríti. A szobor már ezáltal is lehetne a kötetben felbukkanó karakterek identitáskrízisének, a társadalom és az egyén feszültségének metaforája, ám Erik ennél még konkrétabban, nyersebben (és ez a nyersesség, szókimondás szintén a kötet jellemzője) azonosítja: „Ez a kőfaszú Neptun, a buzik istene”. (155.)

A történet komikus, szinte karneváli jelenetbe torkollik: a négy, hajnalban véletlenül találkozó meleg férfi magát dobja bele érme helyett a Trevi kútba meztelenül. Pontosabban végül csak hárman ugranak bele, a negyedik képeket készít róluk, hogy művészi fotózásnak álcázza a megjelenő rendőrök előtt a kétes tevékenységet (sikerrel). Ha túl akarnám ezt is gondolni, azt mondanám, hogy az is allegóriának tekinthető, hogy a jelképszerű tárgy helyett önmagukat adják a kútnak, ahogy a kötet többi szövegében is nem szimbolikus dolgok, nem elvek, ideológiák a tét, hanem mindig az egyéni sorsok. És ahogy Paul álcázza magukat a rendőrök előtt, úgy kell különféle módokon elrejteni igazi lényüket a kötet szereplőinek a mindennapi életben (mint például az első novellában Lajosnak és Dénesnek a „csókot”: „A »csók« itt a Duna-parton csak egy villanásnyi szájösszeérintés volt, előrehajolva, mintha egymás cipőfűzőjét akarták volna megkötni, vagy egy érdekes kavicsot akartak volna egyszerre fölkapni.” – 10.). Mindemellett azért is méltán lett e novella a címadó írás, mert bár meleg férfiak találkoznak itt, mégsem lehet általánosítani, hiszen rendkívül különbözőek: „Fegyelmezetten felsorakoztak, elöl Erik, a nagy fehér húsával, mögötte a sötét kreol Pedro, aztán a sárgás, műanyag csupaszságú Yukio, mögöttük a vöröses szőrzetű Paul”. (162.) A kötetben szereplő karakterek és helyzetek, miliők hasonlóan sokszínűek, mindegyik írással más és más személyiségeket ismerünk meg, különböző konfliktusokkal, kontextusokkal találkozunk.

A nyitó novella, az Angolkeringő két kamasz fiú, a már említett Lajos és Dénes kapcsolatának fordulópontját mutatja be. Dénest felkérik, hogy kísérje zongorán a lányok művészitorna-tanfolyamát, aminek következtében fiúszerepbe kényszerül, ugyanis az összes osztálybeli srác azt kéri tőle, figyelje meg a lányokat, és számoljon be róluk. Dénes természetéből fakadóan vonakodik elvállalni ezt a szerepet, de éppen Lajos erősködik, hogy mégis tegye meg. Hasonlóan ő az, aki elutasítja a „buzi” szó használatát, ahogy a szerelem gondolatát is két fiú között, és úgy viselkedik, mint a többi fiú, ezt túlzásba is víve. A kötetben több szereplő hasonlóan túlzásokba esik nyers modorával, ami mindig egyfajta hárító, semlegesítő, elrejtő gesztusként nyilvánul meg. Ebből ered a konfliktus is Dénes és Lajos között, amely egy nagyon szép jelenetben oldódik fel, mikor Lajos tulajdonképpen elfogadja azt, ami közöttük van, és amit érez.

A Magas léc című novella azért is nagyon érdekes, mert ha nem szerepelne a szerzői előszóban, hogy „hőseim mind meleg férfiak”, nem feltétlenül tudnánk, mi is áll az események hátterében, ahogy mintha a központi karakter, Tamás sem lenne tudatában annak, hogy nem heteroszexuális. Az előszó ismeretében azonban felismerjük a „jeleket”, látjuk, Tamás hogyan próbál meg egy harmadik személyen keresztül kapcsolódni Geraldhoz, az angol fiúhoz. Mindeközben a harmadik személyről, egy lányról, Kardoss Helgáról is nagyon finoman megrajzolt portrét kapunk. A női karakterek ábrázolása máshol is hiteles, még ha nem is ennyire különleges alakokról van szó. Az Adnál tüzet? Arankája, a Családban marad Zelma nénije vagy a Nagyhideghegy Editje és Ancija már tipikusabb figura, de mind más-más karakterek, és különbözően, elfogadóan vagy elutasítóan viszonyulnak az adott novella központi szereplőjéhez és melegségéhez. Arankának például semmi baja nem lenne azzal, hogy Győző egy fiút visz haza, és ezt nagyon finoman a tudtára is adná, a konfliktus a fiú frusztrációjából eredő titkolózása miatt alakul ki. Zelma néni viszont nyíltan szidja a melegeket rokonának, de az adott szövegben ez teljesen mellékes.

A Nagyhideghegy több szempontból is tekinthető a kötet egyik súlypontjának. Egyfelől egy nem szándékolt coming outnak lehetünk olvasóként tanúi, a baráti társaságból mindenki másként reagál, sőt ez a reakció is változik a történeten belül, de nem feltétlen ez adja a súlyát a novellának. Sokkal érdekesebb (és szomorúbb), hogyan alakulnak a baráti viszonyok ennek következtében, de még inkább, hogy mi történik a meleg párral, Csongorral és Buktával. Lehetnének ők egy hetero pár is, akikről valami különleges, a társadalom által nem oly elfogadott, de korántsem komoly dolog kiderül, amit felfúj a társaság. Erre világíthat rá, hogy kontrasztként Edit, a szervező éppen csak elejti, hogy párttag lett, ami viszont sokkal nagyobb botrányt jelenthetne. Ezt sejteti a szöveg, ám ez az információ az adott szituációban mégis „eltörpül”, elsikkad. Ugyanakkor épp emiatt lesz kivételes ez a novella a kötetben: bár az előszó jelzi, hogy a történetek „a ‘60-as, ‘70-es, ‘80-as években játszódnak”, itt van egyedül ennek valódi, a cselekménybe is belejátszó jelentősége. Máshol inkább csak díszlet, tájolás az időmegjelölés.

Hasonló a helymegjelölés szerepe is a kötetben: általában csak „benne vagyunk”, míg egyszer csak ki nem lépünk belőle, mint például a Vár a századosom című novellában. Itt Géza (Gay-za) a főhős, aki Londonba látogat, és egy melegbárt keres – meglepetésére egy rendőr igazítja el, aki ráadásul későbbi randit is ígér neki a szóban forgó helyen. Már ez duplán kizökkenti megszokott közegéből. A melegbárban ráadásul svédnek nézik, és irigylik, hogy ott mennyivel jobb, elfogadottabb, természetesebb a melegek helyzete a társadalomban – így három ország is egymás mellé kerül az összehasonlításban. Mindeközben a magyar fiú csak abban reménykedik, hogy ne látsszon rajta, hogy szocialista.

Egy másik szinten is hasonló működés figyelhető meg, a legtöbb novella ugyanis egyes szám harmadik személyben van elbeszélve, kettő azonban kivételt alkot: a Haladási napló és az utolsó, a Júliusi délután, amelyek egyes szám első személyű én-elbeszélések. Az, hogy csak két ilyen elbeszéléssel találkozunk a kötetben, összefüggésben lehet a szerzői előszó eltávolító kijelentésével, miszerint „a novellák nem rólam szólnak”. Mégis itt e két rendkívül személyes szöveg, amelyben mintha az elbeszélő (aki ezekben a szövegekben igencsak emlékeztet a szerzőre) leülne mellénk, s nekünk mesélné el a saját történetét. Az önéletrajzi szerző és az elbeszélő közötti kapcsolatra különösen ráerősít a Haladási napló, amennyiben itt egy műfordító beszél, ráadásul, ahogy a cím is ígéri, egy kapcsolat és egy fordítás személyes naplóját olvashatjuk párhuzamosan. A kettő egymásra vetül, egymást segítik vagy akadályozzák (magánélet vs. munka), mindez kissé direkten, nyelvi síkon is tematizálódik: „Lehet, hogy mégiscsak hűtlen vagyok? (Nem Hüllőhöz, hanem az angol eredetihez.) Gyakran kihagyok jelzőket, sőt félmondatokat. Ma például volt egy rész, ahol felváltva van szó férfi és női szereplőkről. Az angol könnyen megoldja: az egyik »he«, a másik »she«, világos, de magyarul mit írjak.” (64.) Még ha direkt is, lehet finom. Ez utóbbi elmondható az egész kötetről.

Nehéz visszaadni értelmezőként, hogy mennyire könnyed és egyszerű, természetes a kötet nyelvi, ábrázolástechnikai megformáltsága. Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy ne volna megformált. A kötet szerkezete átgondolt, szépen felépített, az egyes szám első személyű elbeszélések a közepén és a végén helyezkednek el, a súlypontszerű, átfogóbb szövegek dinamikusan váltakoznak a könnyedebb elbeszélésekkel, a sokat ígérő toposzok hétköznapivá szelídülnek, ahogy ellentétes mozgásként az egyszerű helyzetekből összetett és rétegzett problémakör bomlik ki. Kevés a jelző, kevés a hasonlat, de ami van, az üt. Varázsol a nyelvvel és a képekkel Nádasdy Ádám. Csak egy pár példa a ritka, de annál erősebb, érzékletesebb hasonlatokból: „Magas homloka volt, annyi ránccal, mint egy pályaudvar vágányai.” (Nagyhideghegy, 109.) „Óvatosan átette a gíroszt a másik kezébe, mint egy macskakölyköt, amely haraphat.” (Birkahús, 133.) „Feltárulkozott. Látványosan, mint aki a trambulinról pisál a medencébe.” (Vár a századosom, 58.) A súlyt nyerseséggel, humorral, könnyedséggel üti el, míg a könnyed, derűs megfogalmazás mögött mindig felsejlenek súlyok. Nagyon finoman egyensúlyoz, miként nagyon finoman formálja meg karaktereit is, akik élnek, akik velünk vannak.

Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun. Magvető, Budapest, 2020

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket