A másik oldalon

Jobbra, a terményüket vesztett szántóföldek fölött már felkelt a nap. Éles fényeivel beragyogja a határt. Ma vajon hogy intézed át a gyereket iskolába? Jó ideje ez megy, hosszas retorikai futamokkal győzködöd az épp aktuálisan kirendelt közrendészeti személyzetet, hogy a gyereknek fél nyolcra be kell érnie az alig kétszáz méternyire fekvő iskolába.

– De, asszonyom, a határ le van zárva, itt nem tud átmenni.

– Igen, tudom, én nem is akarok átmenni, csak a gyerek megy át rollerral. Igyekszel kijelentő módot használni, de úgy, hogy annak mégis felszólító, mintegy jövőformáló ereje legyen.

– De a gyerek se – szorít egyet mindig a fogáson a hivatalos közeg, akinek azt tanították, hogy fölényt kell gyakorolnia, ha beszélgetésbe elegyedik valamely állampolgárral, aki az érvényben levő jogszabályok hatályát és betartását elfogadni vonakodik.

Facsar egyet a hajnali ébredésed óta gondozott szorongásodon a gyomorideg, ahogy a rozoga autód simán halad a határ felé vezető országúton. Negyven felett a nők lehetőleg ne fogyasszanak szénhidrátot, különben rémisztő sörhasuk nő. Látod is magad, szénhidrát-növelte sörhassal, ami ellen a roppant találékony divatcégek jó ideje sorozatban gyártják a különfélébb alakformáló és kompressziós fehérneműket. Hónaljig érő bugyik, szoros, műanyag fehérnemű-csövek, amikbe hülyén vigyorgó nők préselik hatalmas, rengő hasukat. Látod mindennap az idővonaladon villogó, gyors meggyőzésű reklámvideókban. Azt dobja a gép, hogy te erre vevő leszel. Valamilyen algoritmus szerint neked erre vevőnek kéne lenned. Valamiért azonban nem vagy, noha a cigarettázással felerősített savtermelés a jelzett problémán valószínűleg nem fog segíteni.

Legfeljebb fosni fogsz.

De oly mindegy, ha bevallja, ha nem, körülötted mindenki fosik. Így vagy úgy.

A gyerek melletted hallgatásba merül. Nagyon udvarias a srác, nem erőlteti rád az ő szorongását is. Noha tudod, hogy szorong. Mindig szorong. Egészen addig, amíg a kis rollerével hosszabb-rövidebb purparlé után végül csak átgurulhat a határon és odavetheti a morgent a kint unatkozó határrendészeknek a másik oldalon.

Sosem hitted, hogy ilyen világban fogsz élni. Bár minden rezzenésében ismerős.

Amikor elsős voltál, naponta bejött az iskolaigazgató az osztályba, és többek között a te nevedet is felolvasta azoké között, akiknek holnaptól nem kell iskolába jönnie. Nem igazán értetted, miért. Hogy érthetné egy kisiskolás, hogy nem abba a körzeti iskolába tartozik, ahova a jobb oktatás reményében a szülei végül beíratták. Hogy is érthetted volna, miért mondja az anyád, mikor minden nap sírva mentél haza, hogy nem baj, kicsi lányom, te azért mész holnap is. Talán ott határozta el benned valami, hogy sohasem fogja érdemben meghatározni az életedet egy hivatal sem. Semmiféle hivatalos eljárásrendet nem ismersz el érvényesnek magad fölé. Örök gerillává formálódtál az igazgató bácsi névsorolvasása alatt.

És akkor most a gyerekedet teszed sorozatos határszegővé. Mi is az a napjainkban divatos sorsértelmezés? Családállítás. Hát, jól odaállítod a gyereket.

Kiköszönsz az ablakon, mintha nem látnád a keresztbe állított rendőrségi kisbuszt.

Jó napot.

Az elkövetkező másodpercekben gyorsnak kell lenni.

Kizárólag csak a gyerekkel foglalkozol. Kinyitod a hátsó ajtót, kiszeded a rollert. Ez a kis távolság, ami a határon posztoló katonáktól elválaszt, elég ahhoz, hogy mozdulataidból megértsék, mire készülsz. Nem veszik támadásnak. Nyugodt vagy, de határozott. Azt látják. Feladod a gyerek hátára az iskolatáskát. Nem nézel fel és csak vele beszélsz.

Addigra már a magasabb beosztású közeg elindult feléd és legtöbbször meg is érkezik.

Változó azért.

Mert nem mindegy, hogy egy mibensegíthetekkel, vagy egy deasszonyommal indít.

Ugyanakkor nagyban meghatározza a nyitólépésedet.

Ami mindeközben konstans marad benned, az az elcsodálkozás. Mintha komolyan hihető lenne, hogy huszonnégy óra leforgása alatt a világ visszaállhat a normális tengelyforgásra. Nincs világjárvány, nem kell távolságot tartani embertársaidtól, nincs maszkkényszer, és szabadon átjárhatók a határok. Elalszol, még ez van, felébredsz, és minden működik megint rendesen. És nem érted, miért állsz itt ez előtt a marcona, kigyúrt katona előtt. Mi ez a helyzet, nemrég még a kávédat ittad Vivaldi D-dúr concertójának 1. tételére.

A szád belenyílik a csodálkozásba.

Igen, lesz egy olyan feszült szájtartásod.

Valószínűleg a legkevésbé támadó arckifejezésnek mondható. Inkább bávatagnak. Enyhén elmebeteg asszony a lezárt határ előtt úgy tesz, mintha megtehetné, hogy ne vegye tudomásul a valóságot.

Amióta megszólított, azon a felismeréseden dolgozol, hogy milyen pompás ruházatuk van manapság ezeknek a katonáknak. Visszafogott terepszín, bilincs, kézi fegyver, sokkoló az övön. Beosztástól függően piros vagy terepszín svájci sapka. S.V.Á.J.C.I. Mint a Montblanc csúcsán a jég. Ha vezető, akkor piros. És felteszi. De piros a zubbonyon a névcímke. Mindig megfogadod, hogy megjegyzed. Név, beosztás. Bakancsuk sármosan poros. Milyen röhejes vagy, anyukám, a konyhai papírtörlővel törölted le a gyerek edzőcipőjéről az előző nap porát. Csöndes szívem.

És akkor van benned egy olyan kényelmes ráhagyatkozás. Lesz.

Mint aki megérkezett.

Hát, akkor lássuk, uramisten, mire megyünk ketten.

Kihúzod a széket, és leülsz. Lenge, könnyű nő, ha odaintik.

De olyan is van, hogy három nő van beosztásban. Két katona és egy rendőr.

Na, most menjek vagy maradjak.

Arcát nem látod, mert eltakarja a szájából gomolygó cigarettafüst. Mi végigszívjuk a dekkeket, mert Isten minket nem szeret. Még hunyorít is hozzá egy kicsit. Rendőrlány. Azt gondolod, ezt meg fogod írni. Ezt a zord rendőrlányt, aki éjszakánként a klubesten minden kollégát simán aláz szkanderben.

De most csak azt érzékeled, hogy szándékosan dobálja a tagjait, miközben közelít. Nem kifejezetten ellenséges, de érezni, hogy azért alakult ilyenné, hogy az ő közegében tudja jelezni az erőfölényét. Nagy darab nő, aki beáll eléd. Igen, van egy ilyen beállásuk. Láb széttesz, váll kifeszít, karokat behajlítva oldalra kinyomni. Hány szó puhítja fel a test befeszült izmait?

Úgy jössz haza mindig egy-egy ilyen ütközetből, mint a harcos mürmidonok népe.

Vagy mint a mosott szar.

Párás tekintettel követed a gyereket, aki végre meglendül, és tempó, gurul, tempó, gurul, tempó, gurul. A morgent nem mindig hallod, de látod, ahogy egyre kisebbé váló alakja fokozatosan elhullatja a szorongás szálkáit, és helyükbe immár beköltözik, olajozottan hatni kezd a jótékony megkönnyebbülés.