„…a pandémia idején is tudjunk erőt meríteni a természetből…”

Fodor Péter természetfotós, a DunaVit (Dunamenti Tájvédő Társulat) egyik alapító tagja, melynek fő célja a természetes élőhelyek revitalizációja, életre keltése a Csallóközben. A környezetvédőt David Attenborough filmjéről kérdeztük.

David Attenborough filmje, a Planet Earth: A celebration és a nagy sikerű David Attenborough: Egy élet a bolygónkon majdnem egy időben jelent meg. Az ember kóstolgatja, hogy mi ez az elmozdulás, a problémák kemény felvetése mellett hová is léptünk vissza a Celebrationnel?

Inkább elmozdulás, nem feltétlenül visszalépés a film. Az Egy élet a bolygónkon Sir David személyes tanúvallomása volt, és egy elég sötét múlt- és jövőképet festett, még ha a vége pozitív kicsengésű is volt. De ez kellett, egy ébresztő az embereknek. Egy történet, egy egyén története, David Attenborough története. Hogy jobban átérezzük a gondokat. A saját, hiteles személyén keresztül üzen. De ezt a sablont sem lehet sokáig követni, mert az emberek egy idő után immunissá válnak a túl gyakran ismételt üzenetek iránt.

A Celebration más mintára épül. Az előző film szomorú tényeit, környezetre gyakorolt negatív hatásunkat mellőzve, itt azt mutatják be a készítők, hogy a Föld akár legkietlenebb tájain, nehéz életkörülmények mellett hogyan boldogulnak az élőlények. Mert igenis boldogulnak. Üzenetet érzek ebben, biztatást, hogy a pandémia idején is tudjunk erőt meríteni a természetből.

A jelenlegi közhangulatban, helyzetben inkább egy ilyen erősítésre van szükség, gondolhatták az alkotók.

A NatGeo tele van ilyen biztatással… A szenzációra váró nézők, illetve a szenzációéhesekké nevelődő fiatalabb nézők folyamatosan szembesülnek a legkegyetlenebb élőlényekkel, életkörülményekkel, a legnagyobb harcosokkal stb. Miben más Attenborough filmje? Nem ebbe az irányvonalba simul?

A nézők fokozódó szenzációéhsége is az immunissá válás következménye. Egyre több, erősebb ingerre van szükség, hogy az embereket a képernyő elé szegezzük a nagyobb nézettség érdekében.

A szenzációéhséggel találkozom a természetfotózásban is, ahol az egyre fejlettebb technika lehetővé teszi gyors akciók megörökítését, illetve az utómunkálatok és szoftverek a képmanipulálást, a valóság elferdítését.

Kettéosztanám. Az egyik probléma magában az ingeréhségben és annak a kielégítésében van, de ez túl sok – fiziológiai, társadalmi, gazdasági stb. – területet érint. Nagyon sokrétű gond tehát, nem szívesen taglalnám.

A másik egy sokkal konkrétabb dolog. Mégpedig a filmkészítők felelőssége. Én még a legelején megtanultam az alaptételt: a természetábrázolásnak hitelesnek kell lennie. Lehet szó könyvről, elbeszélésről, filmről vagy fotóról – a lényeg, hogy a természetet a maga valójában mutassa meg. A NatGeon vagy Animal Planeten gyakran találkozom a természet és lakói helytelen bemutatásával. Ez lehet mondjuk az a bizonyos szörnyeteg- vagy fenevad-„gyártás”. David Attenborough vagy a BBC egész estés filmjeiben ugyan szintén nem tudja elkerülni, hogy ne mutasson egyre szenzációsabb jeleneteket a nézettség kedvéért (ami nem feltétlenül rossz), de nem érzem bennük a valóság elferdítését. A természet és lakói nem gonoszak és nem is jók. A természet nem ilyen síkon dolgozik. De ha ennek az ellentétjét sugalljuk, ha antropomorfizáljuk az állatokat, akkor követünk el hibát.

A bemutatott nehéz életkörülmények látványosak, szó van sivatagról, óceánról, magas hegyekről, jeges tájakról. De ezek mind távol vannak tőlünk. Európa természete és élővilága legtöbbször mintha kimaradna a természetfilmekből, s nincs ez másképp a Celebration esetében sem. Mi lehet ennek az oka?

Ennek az egyik oka biztosan a táj állapota. Nem mintha a mi tájaink nem lennének szemrevalók, de Európa legtöbb vidékén eléggé meglátszik a több ezer éves emberi jelenlét. Egyszerűen – nem elég érintetlenek, tehát kultúrtájak. Ha akad még megőrzött terület, csak kisebb foltokban, látványos légifelvételek vad területekről itt nem jellemzők. Akadnak persze kivételek, az Alpok például meglehetősen fotogén hely. Hacsak nem kifejezetten egy bizonyos ország miatt filmeznek, akkor a stábok inkább mennek eldugottabb helyekre, főleg ha ott egymáshoz közel több tájat, fajt tudnak filmezni. Néhány példa – mondjuk Costa Rica ideális helyszín, kifejezetten ökogondolkodású ország, kicsi a területe, amelyen van trópusi erdő, vulkánok, óceánpart. Vagy Afrikában Botswana. Az Okavango a világ egyik leggazdagabb mocsárvidéke, nagy testű állatok csordáival, kicsivel odébb az országban a szintén élettel teli Kalahári-sivatag. Látványos, exotikus tájak, látványos állatvilág. Persze, ezek az országok erre is építenek, számukra a vadturizmus létfontosságú.

A te fotóid nagy része mégis a mi vidékünk életét mutatja be, bizonyítékul szolgálva arra, hogy nálunk is van látnivaló…

Igen, igaz, rengeteg a szépség nálunk is. Csak meg kell tanulni a földközelben keresgélni és meglátni. Az ember alapvetően „nagyzol”, felfelé szeret nézni, a nagyban látja az értéket, a szépséget. Viszont itt az erdőinket, fáinkat kiirtottuk, a nagyvadak talán sehol nem félnek annyira embertől, mint nálunk (okkal), így az alacsonyabbra beállított nézőponttal lehet felfedezni a kincseket. És a fontosságukat, szerepüket a természetben.

Én ezzel egyébként sokat vívódtam. Egyrészt ebbe születtem bele, ebben nőttem fel, ezért is köszönnek vissza a „kis” motívumok a fotóimon oly sokszor. Másrészt viszont gyerekkorom óta Afrika bűvöletében élek, amit a könyvekből, útleírásokból, filmekből szereztem. Nagyjából tíz éve pedig a magashegységek is vonzanak. Sokáig úgy éreztem, hogy nem jó helyen vagyok itt. Nem a nagyzási mánia miatt. Egyszerűen hiányoltam itt nálunk az olyan érintetlen helyeket, ahol érezni lehet a természet zavartalan ritmusát, ősi pulzusát. Bennem ez talán a nagyon távoli ősök öröksége. 🙂 Talán a mocsarainkban lelek néha ilyenre. Sokáig nem is voltam hajlandó az ember alakította tájjal foglalkozni, csak az utóbbi évek hoztak változást. Egyre inkább érdekel az ember–természet viszony, őskortól kezdve napjainkig, hogyan és miként alakult, fejlődött.

Nemrég indítottatok egy projektet, amely a csallóközi táj revitalizációját, természetes élőhelyek kialakítását célozza. Ha nem is csalogatja ide Attenborough kameráit (bár a tőkési Duna-ág a természetfilmek másik nagymesterét, Jacques Cousteau-t ide csábította), fontos lépés a környezettel kapcsolatos újfajta viszony kialakításában. Valamit adhat ez abból a reményből, amelyről a Celebration végén Hans Zimmer zeneszerző beszél?

Igen, a lényeg nagyon szépen ki van fejezve Hans Zimmer gondolatában. Meg kell találnunk a módját annak, hogyan lehet együttélni a természettel. Meg kell tanulnunk, hol van a helyünk, elhelyezni magunkat ebben az óriási rendszerben.

A DunaVit (Dunamenti Tájvédő Társulat) életre keltésével pontosan ezt akarjuk. Keresni az együttélés útjait és megteremteni a lehetőségét annak, hogy visszahozzuk ide a természetet. Lehet a vigaszunk, választ adhat sok kérdésünkre, megmenthet minket, oda visszamenekülhetünk, belőle meríthetünk, el is vehetünk, ha tudunk és akarunk visszaadni. De főleg – benne élünk, tőle függünk. Szeretem a természetet, de tudom, hogy pusztításával sok más mellett magunkat sodorjuk a szakadék szélére. Tudom, közhely. Az ilyenekkel, meg a filmes jelenetekkel szemben lesz immunis az emberek nagy része. Megint mások viszont újra és újra meg fogják nézni és mindig találnak benne újat, mást, üzenetet. És amíg akad ember, aki meg tud újulni, addig lesz remény is, hogy egyszer csak összejön az a bizonyos „élni és élni hagyni” is.