„Ha gondolkozol, akkor veszélyes vagy”

Szeptemberben mutatták be a Jurányi Házban Pass Andrea legújabb előadását, A Jelentéktelent. A Gogol-átirat aktualitásáról, a köpönyeg szimbolikájáról és a jelentékenység kérdéséről a Színház- és Filmművészeti Egyetem két hallgatójával, Tóth Zsófival és Lengyel Benjáminnal beszélgettünk.

Eredetileg áprilisban mutattátok volna be az előadást, csak közbeszólt a járványhelyzet. Teljesen elölről kellett kezdeni a munkát vagy sikerült onnan folytatni, ahol abbahagytátok?

Tóth Zsófi: Elölről kezdtük, de nem pusztán a kihagyás miatt, hiszen a szereplők is változtak. Szenteczki Zita kikerült az előadásból, Hegymegi Máté vette át a helyét, akinek a szerepére pedig Pallag Marci ugrott be.

Lengyel Benjámin: Valójában még nem is volt annyira feltűnő az a munka, amit tavasszal kezdtünk el. Akkor inkább csak ismerkedtünk az anyaggal, és elkezdtük feltenni a kereteket, de a szándékokról még kevés szó esett.

Mindketten több karaktert is játszotok az előadásban. Melyik volt számotokra a legizgalmasabb feladat?

L.B.: A ’Jelentékeny személy’ abból a szempontból hamarabb megtalált, hogy egy nagyon egyértelmű viszonya van a többi szereplővel és mindannyian találkoztunk már „hasonló” embertípussal. A ’Kettő az egyben Hivatalnokkal’ sokáig nagy bajban voltam, hiszen hasadt tudatot, vagyis két embert játszani egyszerre nem könnyű ügy, birkóztam is vele az utolsó pillanatig. Sőt, még most is van vele dolgom.  

T.Zs.: Amiben azt érzem, hogy igazán bátran tudok mozogni, az egyértelműen a dadogós banki hitelezőnő. Talán ezért, mert már a legelső próbákon is kiderült, hogy ott vagy beleugrok és teljesen elmerülök, vagy egyáltalán nem működik. Nincs finomkodás, nincs teketória, csak a mélyvíz. Éppen ezért nem is kezdtem el gondolkodni azon, hogy ciki-e, amit csinálok, azonnal kellett reagálni a helyzetekre. Ami csak azért érdekes, mert viszonylag ritkán szoktam arra figyelni a színpadon, hogy mi ciki és mi nem. Kicsit az ellenkezőjét éltem meg a Főbérlőnővel kapcsolatban: az elején nagyon rágörcsöltem, nem értettem, hogy Andi pontosan mit szeretne látni, és hát magamban sem találtam a karaktert. Azt éreztem, hogy jönnek ki a mondatok a számon, de nem tudok beleállni az ötletekbe. Aztán volt egy hónap szünetünk, ami alatt érlelődött bennem ez az egész, és szerencsére a főpróbahéten már sikerült elengednem ezeket a szorongásokat. Megjött a játékkedv és már nem filóztam állandóan azon, hogy ez most vajon jó-e, ettől pedig helyére is kerültek a szituációk.

Mennyire kaptatok szabad kezet a próbák alatt? Volt lehetőség az improvizációra?

L.B.: Hihetetlenül szabad volt az egész, és ez bennünk is rengeteg gátlást feloldott. Andi minden alkalommal elmondta, hogy mit gondol az adott jelenetről, és mi ezekre a gondolatokra hoztunk ajánlatokat. Aztán persze lemorzsoltuk azokat, amik nem illeszkedtek a keretbe, de nagyon jó volt megtapasztalni, hogy itt tényleg bármit lehetett, amit a csövön kifért.

T.Zs.: Érdekes, hogy éppen ez a szabadság adta az örömét és a nehézségét is a próbáknak.

L.B.: Igen, mert hát volt olyan is, hogy annyira elengedtük magunkat, hogy hirtelen teljesen másról kezdett szólni a jelenet, mint eredeti szándéka szerint. De Andi mindig nagyon türelmesen visszairányított minket a fókusz felé, és jót tett az is, hogy a főpróbahét előtt tartottunk egy munkabemutatót a Narratívának és kollégáknak. Rengeteget segítettek a visszajelzések.

T.Zs.: Mindig nagyon izgalmas, amikor különböző szemléletmódok tudnak találkozni, és a munkabemutató utáni beszélgetés nemcsak Andinak, de nekünk, színészeknek is inspiráló volt. Persze ők is tanulják még, hogy lehet együttműködni, hiszen mind a négy narratívás rendező erős személyiség, de mégiscsak azt látni, hogy elmozdulnak egy demokratikusabb művészetfelfogás felé, ami tök jó.

Mit gondoltok kik ma a jelentéktelen és a jelentékeny emberek?

T.Zs.: Ez nagyon könnyen lefordítható most a Színház- és Filmművészeti Egyetem helyzetére. Azt érzem ugyanis, hogy a hatalom jelentéktelennek akar látni minket, de nem vagyunk azok. Jelentéssel bíró emberek vagyunk, hiába próbálják ránk kényszeríteni a tűrést és a hallgatást.

L.B.: A Jelentéktelen viszonyrendszerében élesen kitűnik, hogy vannak a nagy-nagy fejesek és azok az emberek, akik teljes mértékben alájuk mennek, kiszolgálják őket. Pont ugyanezt látjuk a mi valóságunkban is: egyértelmű, hogy ki a fej és kik a végtagok. És hát egyikük sincs hozzászokva ahhoz, hogy valami másképpen történjen, mint ahogy az nekik tetszik. Sokáig nem is vették komolyan az ellenállást: rendben, lázonganak, lázonganak, majd lenyugszanak. Most viszont az SZFE-vel más a helyzet.  A polgárságot az egyetem adja, a benne tanuló diákok, tanárok és a dolgozók, akik kitartanak, ameddig kell. Azt egyelőre nem látom, hogyan lehet előrébb jutni ebben a helyzetben, mivel nincs párbeszéd. Azt ugyanis semmiképpen nem nevezném közeledésnek vagy nyitásnak, hogy odatolnak elénk egy papírt, és azt mondják, márpedig ez lesz.

Láthatólag az SZFE ellenállása végre zavarba ejtette a „jelentékenyeket”.

T.Zs.: Valójában nem is volt más lehetőségünk az ellenálláson kívül. Van az a hazugság, amit már egyszerűen képtelenség lenyelni. Ráadásul az SZFE ügye egy átfogó, tömegeket megmozgató probléma, hiszen sok más helyen is megtörténik ez a fajta szabadságkorlátozás, ezért be lehet állni mögé. Különösen, ha mindennap olyan nyilvánvaló ferdítésekkel találkozunk, amikről el se hisszük, hogy egy normálisan működő rendszerben elhangozhatnak. Itt van több száz észérvekkel kommunikáló, kompromisszumképes megoldásra való fiatal, és erre a „jelentékenyeknek” csak a pocskondiázás a válasz. Hogyan lehetne így lefolytatni egy értelmes beszélgetést?

L.B.: Az előadásban nagyon hasonló a helyzet abból a szempontból, hogy a főszereplő, Akakij Akakijevics szemmel láthatóan más, mint a környezete, ezért ki is csinálják. Ha nem hódolsz be a rendszernek, akkor a hatalom megmutatja a foga fehérjét. Ezt tapasztaljuk most mi is.
Azért is tud ennyi embert megmozgatni az SZFE, mert a kultúra közügy, és nem csak arról van szó, hogy az egyetemi autonómia sérül – minden színházba járó, kultúrafogyasztó ember jogát sértik, ha rájuk van erőszakolva egy identitás. Ráadásul azzal sértegetik az egyetemet, hogy itt ideológiai képzés folyik. Ez semmi más csak egy üres szlogen. Egy szlogen, amire fel lehet építeni egy hangos tervet, amivel szét lehet barmolni egy egész szakmát. Hiába bizonygatom én, hallgató társaim és számtalan művész, hogy ez egy hazugság, nem érdekli őket. Bárki bármit állíthat, ők csak azt mondják, ami az ő alternatív valóságuknak megfelel.

T.Zs.: Úgyhogy most lehet igazán Akakijhez kapcsolódni. Már nem csak általánosságban látom azt, hogy mi történik vele, hanem tudom, hogy milyen Akakijnek lenni.

Azt hiszem, sokunkat szocializálnak is arra, hogy Akakijek legyünk, hogy meghunyászkodjunk, hogy igazodjunk, hogy féljünk.

T.Zs.: Igen, és például a szüleink jogosan is féltenek minket, mert abból könnyen lehet baj, ha egy tüntetésen készül rólad fotó, és felkerülsz a címlapra. Ez valahol hátborzongató. Én már telefonon nem merek bizonyos témákról beszélgetni.

L.B.: Ugyanilyen a sárga maszk. Jelkép lett. Eszembe is jut néha, hogyha felszállok egy buszra, hogy vajon odajönnek-e, beszól-e valaki, mert tudok ilyen esetekről. Nem tudjuk kezelni azt, ha valaki nem ért egyet velünk, hiszen a hatalom kialakított egy olyasfajta gondolkodási módot, ami egyedül a gyűlöletre épül. Ha mást gondolsz, akkor azonnal kitaszítottá válsz. Akkor nem tartozol ide, akkor nem vagy magyar. Ha ez a fekete-fehér gondolkodás tovább terjed, nagyon nagy baj lesz. Nincs vitakultúránk, a színház pedig pont olyan pedagógiai folyamatokat tud elindítani, amitől ez megváltozhat. A kultúrával az ember fejlődni tud. Ez pontosan tudják és célzottan ezért akarják ezt elvenni. Ne fejlődj, ne gondolkozz. Ha gondolkozol, akkor veszélyes vagy. Mindenki maradjon csak a saját kis világában és mi majd eldöntjük mint gondolj és mit mondj.

T.Zs.: Akakijt azért csúfolják az előadásban, és ez nagyon szimbolikus, mert nincs köpönyege. Már ez a kirekesztő gesztus is milyen erősen köztünk van. Ő pedig elmegy csináltatni egyet, pedig nincs rá pénze. Nem engedheti meg magának, és ennek következményei vannak. Amikor egy pillanatra azt érzed, hogy minden megoldódhat, hirtelen minden a legrosszabb valóját ölti fel. Nincs köpönyeged, nincs semmid, ott állsz egyedül. És hát az is nagy kérdés persze, hogy hogyan lehet a jelentéktelen emberből mégiscsak jelentékeny, és ennek ki tudja megfizetni az árát.

És hogy végül aztán megéri-e jelentékennyé válni…

L.B.: A mi történetünkben ’Jelentkény személynek’ végül lelkiismeret-furdalása lesz, és ez nagyon fontos állítás. A lelkiismeret elől senki nem tud elmenekülni. Úgyis utolér. Őszintén szólva nem szeretném azt átélni, hogy milyen az, amikor ezek az emberek tükörbe néznek. Mi marad vajon az emberből?

Fotók: Dömölky Dániel