Öregúr, kezében fehér virággal, fekete kalappal

Az első jelek akkor kezdődtek nála, amikor lement a boltba túróért. Túrós csuszát evett volna, az volt a kedvence, bár sose mulasztotta el megjegyezni, hogy ez a bolti tészta köszönőviszonyban sincs a metélttel, amit gyerekkorában a nagyanyja gyúrt nekik a halászléhez. Baján született, szerinte a bajai halászlé volt az igazi, a többi csak gyenge utánzata. Otthon még a túrós tésztát is házi metélttel ették.

Napok óta otthoni ízekre vágyott, azt kérte, túrós csuszát csináljak neki, olyat, amilyet a nagyanyja szokott. Először majdnem azt mondtam neki, felejtse el! Nehogy azt higgye, hogy még egyszer az életben ehet olyan tésztát, amilyet a nagyanyja főzött. Aztán mégis inkább ráhagytam, és leküldtem a boltba.

A nagyanyját még én is ismertem, igaz, a főztjéből már nem ehettem, szegény, már nemigen tudott magáról, amikor én huszonnégy évvel ezelőtt bekerültem a családba. Már akkor is abban az elfekvőszerű öregotthonban lakott, ahol életemben először és utoljára láttam.

Csuszatésztám volt otthon, de a túrót a hűtőben már kissé öregnek találtam, pogácsának még jó lesz, gondoltam, tésztára friss kell, szaladjon hát le, vasárnap este is nyitva van szemben a kisbolt, én addig kifőzöm a tésztát.

Nem emlékszem, pontosan mikor kaptam föl a fejemet, de már túlvoltunk a vacsorán, én elmosogattam, eltörölgettem az edényeket, mindent a helyére pakoltam a konyhában, fel is mostam, mert minden este felmosom a konyhát, nem hagyom itt koszosan. Nem tart sokáig, két perc, és másnap mégiscsak más érzés a tisztába belépni. Egy szó, mint száz, már leültem olvasni, épp az újságomat lapozgatom, amikor egyszer csak megáll fölöttem, és azt mondja nekem, Te, komolyan kérdezem, igaz lelkedre, mondd meg nekem, ez tényleg te vagy itt, vagy én csak úgy képzelem?

A döbbenettől nem jutottam szóhoz. Lázasan forogni kezdett az agyam, gondolkodtam, mit válaszoljak, de semmi értelmes nem jutott eszembe. Végigpörgött bennem minden, attól a pillanattól fogva, hogy hangosan nevetve belépett az ajtón, kezében a túróval, aztán letette elém ide az asztalra. Háttal álltam neki, épp a tésztát szűrtem le a mosogatóban, és onnan, a gőzfelhőből hallottam, ahogy mesélni kezd. Erőltetett hangon, kacarászva, mintha már felfelé jövet a liftben vagy a lépcsőházban valakinek elmesélte volna néhányszor, és sokadszorra ismételve egyre viccesebbnek tűnne neki a történet. A nevetése is erőltetetten hangzott, mintha belül el sem hinné, amit mond, de valami miatt mégiscsak el kéne hinnie.

Nincs nagy különbség itt a házak között, egyformák, idegen ember könnyen összetéveszt két sarki házat. Kilép a boltból, elindul arra, amerről jött, csak éppen nem a második, hanem rögtön az első lyukon kimegy a két ház között, és máris egy másik utcában találja magát. A házak ott is ugyanolyanok, sötétben fel sem tűnik neki, hogy esetleg más színűek a kapuk, az oszlopok, pedig talán direkt azért csinálták, hogy lehessen megkülönböztetni őket. Nem tudom, mindenesetre akkor este azt gondoltam, amilyen szórakozott, bizonyára észre sem vette, hogy nem jó helyen jár.

Egy kedves nő engedett be, válaszolta, amikor megkérdeztem, a kapukódnál nem tűnt-e fel neki, hogy nem a mi házunk, vagy talán meg sem kérdeztem, csak gondoltam, mert én a tésztával voltam elfoglalva, nem figyeltem rá, vagy csak félig-meddig, ahogy máskor is. Többnyire fél füllel is elég volt hallgatnom, úgyis tudtam már előre, mit fog mondani. Fújta a magáét, én meg bólogattam, ráhagytam, hadd mondja, megszoktam, be nem áll a szája. Elkezdte, mondta, én meg bólogattam, akkor este is, nagy hévvel darálta a meséjét ott a hátam mögött. Arra kaptam föl a fejemet, hogy azt mondja, kicsit meg is lepődtem, hogy nem te nyitsz ajtót, hanem egy szakállas férfi. Először azt hittem, hozzád jött, még az is megfordult a fejemben, hogy a szeretőd, aztán amikor indultam volna befelé, a férfi elém állt, és eléggé mogorván rám förmedt, hogy mit képzelek.

Így utólag visszagondolva már itt gyanút kellett volna fognom, hogy valami nincs rendben nála, de nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Mondom, a tésztára figyeltem, de ha nem tésztát főzök éppen, hanem valami mást csinálok, akkor sem veszem észre talán, mert megszoktam, hogy a lényeget úgy is ki tudom szűrni a meséléséből, ha csak félig-meddig figyelek rá. Sose hagytam abba, amit éppen csináltam, mert ha elkezdett mesélni, akkor annak se vége, se hossza nem volt, mindig Ádámnál, Évánál kezdte, és hadart, folyton csapongott, nem lehetett tudni, hová lyukad ki. Most is azt hittem, jön a szokásos, pedig feltűnhetett volna, hogy egyszer csak hirtelen abbahagyja, aztán elkomolyodva hozzáteszi, fogalmam se volt, ez most tényleg én vagyok-e, vagy valaki más, és én csak nézem valahonnan messziről, mint egy filmet.

Nem tudom, mit mondjak még. Úgy beszélek róla, mintha nem is engem érintene legközelebbről a halála. Magam sem értem, hogy lehetek ennyire szenvtelen. Talán már belefáradtam a sok gondolkodásba, mert azóta folyton csak rá gondolok, alig alszom. Ha rövid időre sikerül is elaludnom, akkor is hamar felébredek, összevissza álmodok, mindenféle szörnyűségeket, arra riadok föl, hogy csurom egy víz vagyok. Nem csoda. Nagyon tartottam magam eddig. Minden barátnőmtől azt hallom, meglesz ennek még a böjtje, nem szabad ennyire keménynek lennem, de én nem tudom másképp kezelni ezt a helyzetet. Kilépek magamból, és az egészet ugyanúgy kívülről nézem, ahogyan ő szokta mesélni a dolgait.

Hol sírok, hol meg nyugtatgatom magamat, hogy ez van, semmit nem tudok tenni, meghalt, nincs többé, talán jobb is ez így. Megmenekült egy rettenetes kínlódástól, nekem is jóval könnyebb lesz, nem kell elviselnem a rohamait, a zaklatásait, nem kell attól rettegnem, hogy mikor gyújtja rám a házat, mikor ront rám a konyhakéssel, mert elsóztam a cukorborsólevesét.

Előrehaladott szkizofréniája volt, ezt állapították meg. Gyógyszeres kezeléssel nagyszerűen kordában lehet tartani, ezzel nyugtatott az orvosa, amikor engem is behívott. Azt mondta, készüljek fel, sajnos ez visszafordíthatatlan, egyre rosszabb lesz, a végtelenségig nem lehet gyógyszerezni, ideig-óráig fogja bírni, én élek mellette, nekem kell megszenvednem a következményeket.

Három évig tartott, nem is egészen háromig, és ez alatt a három év alatt én úgy belefásultam mindenbe, hogy azt sem bántam volna, ha egyik napról a másikra megszűnök létezni. Aztán mégiscsak ő ment el, mintha azt mondta volna magában, megkönnyítem a helyzetedet, kilépek az életedből, neked nem is kell lelkiismeret-furdalástól szenvedned, te nem tehetsz semmiről.

A konyhában ültünk, éppen vacsoráztunk, amikor csengettek. Éppen csak egy pillanatra szólalt meg a kaputelefon, mint amikor a szórólapos jár, végignyomkodja az összes kapucsengőt, hátha valahol beengedik. Fölpattant, én meg azonnal rászóltam, hova megy, maradjon, ne nyissa ki, úgyis szórólapos, nem kell beengedni, vacsorázzunk meg nyugodtan. Ő rám se hederített, kiment, de nem a kaputelefonhoz ment, hanem át egyenesen a másik szobába, ahol nyitva volt az erkélyajtó.

Percek múlva eszméltem, hogy valami nincs rendben, olyan csönd lett, mintha az utcazaj is megszűnt volna hirtelen. Felálltam, a nevén szólítottam, merre van, semmi válasz, és a nyitott ajtó láttán egyszeriben világos lett előttem minden. Nem kellett mondania semmit a házgondnoknak, aki lélekszakadva jött a liftből, hogy lenn a járdán palacsintává lapulva fekszik a férjem. Láttam én már, tudtam, hogy mi történt, úgyhogy csak bólintottam rá, hogy értem, aztán visszamentem a kardigánomért, mert hirtelen fázni kezdtem, pedig nem is volt hideg, de engemet olyan vacogás fogott el, mintha a tűző napról egy barlang mélyére kerültem volna.

Eszembe jut a temetése. Amikor fiatalkori erényeit sorolta a plébános, egyre-másra elsírtam magamat, bár azt hiszem, inkább magamat sirattam. Aztán csak néztem üres fejjel, ahogy a gyászhuszárok ünnepélyes, kimért mozdulatokkal felrakják az urna mellé a koszorúkat és a virágokat, majd elindul vele a szürke autó fölfelé az úton. Elsőnek utána én is az öcsémmel, mellettünk a bátyja a feleségével. Belekaroltam az öcsémbe, bár nem lett volna rá szükség, hogy támogassanak. Talán inkább csak azért húztam oda magamhoz, hogy ne menjen egyedül, ha már meghozta nekem ezt az áldozatot, és eljött a temetésre. Sose voltak jóban, miattam jött el, semmi kétségem nem volt felőle.

Aztán ahogy megyünk fölfelé, egyszer csak azt látom, hogy velünk szemben egy idősebb úr jön lefelé. Egy szál fehér virágot tartott a kezében, talán gerbera vagy nagyfejű margaréta lehetett, nem tudtam pontosan kivenni. Már messziről észrevett bennünket, azonnal megállt, félrehúzódott, és levette a kalapját. Fekete kabátot, kalapot viselt, igazi úriembernek látszott, a kiveszőfélben lévő, régi vágású fajtából. Ahogy egész közel értünk, megrendült pillantást vetett felém, és biccentett, mintha tudná, hogy én vagyok az özvegy. Egészen addig hangtalanul sírtam az öcsém mellett, aztán ahogy közvetlenül mellé értem, az öregúr egyenesen a szemembe nézett, és komoly arccal, némán, de jól kivehetően csak annyit mondott, túrós csusza, majd úgy tett, mintha mi sem történt volna.

Egyszeriben nevethetnékem támadt, alig bírtam megállni, hogy hangosan el ne nevessem magamat. Még akkor is rázkódnom kellett az öcsém mellett, amikor a fülkébe befalazták az urnát, és lerakták elé körben a koszorúkat meg a virágot, mert még akkor is azt az öregurat láttam magam előtt, amint áll ott mozdulatlanul, fehér virágjával, fekete kalapjával a kezében, miközben mi vonulunk el mellette szerény gyászmenetünkkel, és amikor találkozik a tekintetünk, halkan, de jól kivehetően mondja, túrós csusza. Olyan ismerős volt az arca.

Fotó: Gáspár Gábor