Felfaljuk önnön tehetségünket

Vszevolod Emiljevics Meyerholdot, a sztálini hatalom eddigi kegyeltjét börtönbe záratja a fővezér mint az új művészet káros letéteményesét. Kivégzése előtt a börtönben a rendező  álmot lát, és ezen utolsó rémálma nyomán írja meg szabadon III. Richárd betiltva, avagy jelenetek Meyerhold életéből című drámáját Matei Vişniec. És ezt a drámát vitte merész képekkel és erős zenei atmoszférával a Szkéné Színház színpadára Szikszai Rémusz a Vádli Alkalmi Színházi Társulással.

Már a darab kezdetén felcsendülő csellózene sem hagy kétséget afelől, hogy valami egészen hátborzongatónak leszünk tanúi a következő két és fél órában, az álomszerű jelenet középpontjában rögtön fel is tűnik Mucsi Zoltán bekötött szemű Meyerholdja, akit rituálisan, némajáték formájában ütnek-vernek, a körülötte vonagló táncosok pedig érzékletesen jelenítik meg a fejben tomboló, zaklatott gondolatokat, a bomló elmét.Hiszen a nagy rendező nem mástól izzad és hánykolódik álmában, minthogy a Sztálin irányította bizottság betiltja-e III. Richárd-rendezését a nem megszokott színrevitel és az aktualizáltsága miatt.

A ritmusos, minimalista mozdulatokból álló táncbetétek nemcsak a darab elejét, hanem az egész előadást meghatározzák. Újvári Milán kifejező, a fizikai színház és a kortárs tánc határán mozgó koreográfiái felerősítik a rémálomban átélt érzeteket, felhangosítják és kiegészítik Meyerhold hangosan kimondott vagy éppen kimondatlan gondolatait, és teljessé teszik a diktatúra mozgatórugói által működtetett teret. Ám amit a táncosok olyan plasztikusan képesek érzékeltetni, az olykor kissé banálissá válik a díszletelemek mozgatásakora hatalom általi irányítást az ide-oda tolható, tantermi táblaként működő falak, amelyeken áthúzott vonalak hirdetik a számos, minden bizonnyal kudarcba fulladt lehetőséget az újrakezdést, a máshogyan csinálást, a kijátszást illetően. Cziegler Balázs egyszerűen kivitelezett, hatásos díszlete persze ugyanakkor praktikus is, hiszen játék- és térformálási lehetőségeket ad a színészeknek és a táncosoknak.

Szikszai előadása – és ily módon Vişniec drámája – pontosan rajzolja meg a mindenkit ellenőrző, negédesen arrogáns hatalom pusztító természetét, benne a kisemberrel és annak felelősségével, aki addig igazodik és akar megfelelni, mígnem totálisan elveszti önmagát. Ráadásul jelen esetben a „kisember” művész, aktív színházcsináló, aki alkotási vágyától gyötrődik. Az itt és mostról, az őt feszítő gondolatokról szeretne a színház nyelvén beszélni. Hiszen ez hivatásának lényege, ez művészként a felelőssége, akár a kötelessége is. Csak éppen nem azt és nem úgy viheti színre, ahogyan ő szeretné, hanem ahogyan a nagybetűs hatalom kívánja, ráadásul a megszállott gyilkos, a megalomániás uralkodóról szóló amúgy sem a legszerencsésebb Shakespeare-darab a (szovjet) diktatúrában.

Folyamatos szürrealitásban él az előadás, mindegy, hogy valóság vagy álom-e, amelyben éppen létezik Meyerhold, ugyanis jelen esetben a kettő egyre megy. Ezt a valószerűtlen, hihetetlen és abszurd környezetet nemcsak az erős és organikus egységet alkotó zenei háttér, hanem a már-már karikatúrába hajló, jelentéses színpadképek is sugallják. Elég, ha eszünkbe jut, amikor Tánya, Meyerhold felesége világra hozza a babatestű, de Sztálin-fejű gyermekét: látjuk, ahogyan enyhén selypítve Fodor Tamás újszülötten egrecíroztatja az apává lett rendezőt. Vagy amikor a bemutatót követő lakomán a III. Richárdot játszó Nagypál Gábor fejét szolgálják fel Meyerholdnak, vagy éppen amikor éjjel a színpad mellett lévő hatalmas, a Dunapartra néző ablak mellől, kvázi a „semmiből” tűnik elő a fehérbe öltöztetett fővezér, hogy kérdőre vonja az álmából felvert rendező elvtársdarabválasztását.

Bár üdítően kifejező a szürreális képek sorozata, felkavaró a zene és – szó szerinti és átvitt értelemben –ütősek a koreográfiák, mégsincs kellő lüktetése a darabnak, amelytől egyenetlen ritmusú és eszköztárában ismétlődő lesz az előadás. Maga Mucsi Zoltán Meyerholdja is kissé erőtlen, figurájának végpontja előre kiszámítható volt, az ismert történelmi tény ellenére. Noha a darab második részében testtartásából adódóan egyre hitelesebben hallatszik a refrénként visszatérő mondata: „Fáradt vagyok”, és torokszorítóan fájdalmas, ahogyan a börtönbe kerül alkotóként vonyít a padlón, karakterének katartikussága veszít erejéből, hiszen nincs honnan megérkezni ebbe az állapotba. Mucsi a kezdetektől fogva fáradt, bizonytalan, tépelődő, ezért nem érzékelhető az a lefelé zuhanó ív, amelyből a kedvelt és a hatalom tenyerén hordozott Meyerhold egyszer csak kénytelen a halál vagy a totális önmeghasonulás között választani. Mucsi játékában csak halványan érződik ennek tétje.

Fodor Tamás rendre a diktáló, a zsaroló, a megfigyelő és mindig megfeleltetni akaró szerepekben tűnik fel, zseniálisan meghúzva a figurák között az ívet, miközben más és más színt csempész Sztálin, Meyerhold szülei és a bébi fővezér megformálásához. Bánfalvi Eszter feleségként is és a színház súgójaként külsejében és játékában remekül tükrözi vissza azt, ahogyan Meyerhold látja maga körül az embereket ebben az álomszerű ébrenlétben vagy ébren megtörténő abszurditásban. Nagypál Gábor a III. Richárdot alakító színészként maga az állandó energiaforrás, a jelenetek fő tovagördítője. Másfajta művészi minőség képviselőjeként is jelen van a humorforrásként is szolgáló Nagypál: ő a színész, aki a diktatúrában a rendező utasításainak is eleget kell, hogy tegyen. Ahol zsarnokság van, ott mindenki szem a láncban. Jól szemlélteti ezt az a jelenet, amelyben Mucsi azt az instrukciót adja darabbéli színészének, hogy nézze a nemlétező lovat, egy pillanatra feldobva a színház és a diktatúra mechanikája közötti esetleges hasonlatot.

Végül minden látomás, szürreális kép némileg a helyére kerül. Elérkezünk a börtönbe, Meyerhold rémképeinek, álmainak és zaklatott gondolatainak eredetéhez. A helyhez, ahová az alkotó került végül a művészi hitvallás, az engedelmeskedéssel vegyes bátorság, a bizonytalanság és a fáradság után vagy ellenére. Kaszás Gergő parádés és lehengerlően őszinte börtönőr-alakítása, valamint Mucsi egyik legőszintébb és igazán lényegretörő monológja még egy utolsót dob a rendezésen. Olybá tűnik az egyszerű gondolkodású, a hatalmat munkaköri kötelességből kiszolgáló kis alkalmazott figurája igazi jutalomjáték a széles palettával rendelkező  Kaszásnak, Mucsi pedig hangsúlyosabbá tudja tenni a karakterfejlődés végét. Ettől függetlenül több, érthető lezárása, „fináléja” is van az előadásnak, amely miatt a börtön-jelenet nem tudott igazán keretes szerkezetként, összefoglaló és magyarázó aktusként működni.

Bár a rendszer követelte cenzúra, és az abból fakadó öncenzúra természete világosan kirajzolódik Szikszai Rémusz rendezésében, a többszörös befejezés és a nem eléggé feszes tempó néha a lényegi tartalom sulykolását eredményezheti. Áthallásosan jelenik csak meg a tét a sok-sok látványi elem mellett, hogy voltaképpen mit jelent a művészi szabadság, és hogyan tudjuk akár mi magunk is kiirtani belső szabadságunkat a félelem és túlkompenzálás miatt. A börtön-jelenet azonban arra mégis rávilágít, hogy a hatalommal szembeni ellenállásnak akkor van vége, ha már mi sem hisszük az igazunkat és a rettegés miatt felfaljuk önnön tehetségünket és (művészi) identitásunkat. Márpedig ez leglényegibb kulcs Vişniec drámájához és Szkéné Színház új bemutatójához.

És, hogy ezt belássuk, elég, ha csak kilátogatunk a Vas utcába.

Matei Vişniec: III. Richárd betiltva, avagy jelenetek Meyerhold életéből

Vszevolod Emiljevics Meyerhold: Mucsi Zoltán
Börtönőr: Kaszás Gergő
III. Richárd: Nagypál Gábor
Súgó: Bánfalvi Eszter
Tánya: Bánfalvi Eszter
Fővezér: Fodor Tamás
A bizottság elnöke: Fodor Tamás
Édesanya: Fodor Tamás
Édesapa: Fodor Tamás
A gyermek, majd III. Richárd: Fodor Tamás
Shakespeare-i szereplők rövid jelenései: Újvári Milán
Bőrkabátos: Barabás Anita
Színházigazgatók: Barabás Anita
Meyerhold társulata: Jessica Sinet
Sztálin katonája: Horváth István, Váth Máté, Egyed Beáta, Szász Dániel

Díszlettervező: Cziegler Balázs
Jelmeztervező: Kiss Julcsi
Látvány: Cziegler Balázs
Fordító: Patkó Éva
Dramaturg: Szikszai Rémusz
Bábtervező: Hoffer Károly
Koreográfus: Újvári Milán
Fény: Mervel Miklós
Hang: Molnár Péter
A rendező munkatársa: Vincze Petra

Rendező: Szikszai Rémusz

Fotók: Mészáros Csaba