Khomeini a tűzfalon

Hogy Izrael gyors és okos, a kreatív iparban képességes aktor, azt közel hatezer éve tudjuk. Általánosan is, a partikularitások ingoványába szügyig merülve pedig már lassan tíz éve, hogy a Ká-Kelet első számú sorozatgyártójának szerepét átvette a háborúba ájult Szíriától. (Igaz, más közönséget szólított meg.) Az izraeli sorozatok merészek, bátrak és aktuálisak, nem sápadnak a tágan vett politikai mezőre tévedéstől, tabufeszegetéstől, kényelmetlen fejlemények érintésétől; író-rendezésileg, technikailag, színészileg jól megoldottak, és jól mozognak a telekulturális világpiacon. Olyanok, mint a dél-koreai film, az új évezred első tizes-huszas évei fordulójának kulturális világtájképe megfesthetetlen nélkülük. Arról már nem is beszélve, hogy ezek a sorozatok aztán egyik kedvenc kutatási területemre visznek, a hatalmi politika és a popkultúra közös halmazáshoz.

Kezdetben volt a Hatufim.

A Hatufim (Hadifoglyok) izraeli kreátora, Gideon Raff volt annyira okos és dörzsölt, hogy mikor Homeland címen Claire Danes és Mandy Patinkin főszereplésével elkészült az eredeti izraeli sorozat hollywoodi remake-je, akkor abban is vezető stábtagként tudott részt venni. Barack Obama kedvenc sorozata volt, mostanában lett vége, egy időben néztem, az ötödik évad táján fáradtam bele. A Fauda szó arabul káoszt, balhét jelent, a hasonnevű sorozat örök izraeli témát dolgoz fel, egy titkosszolgálati egység kalandjait szárazon és vízen, a Hamasz és a Da’esh (ISIS) öngyilkos merénylői és egyéb aktivistáinak tevékenysége közepett. A Raz Linor által kreált és főszerepelt két évad egységének katonái tökéletesen beszélnek arabul, miszta’arvim ők, „arabok között élők”, és úgy is néznek ki. Sokszor dolgoznak fedésben a terepen, illúziót keltően mozognak Ciszjordániában, Nabluszban és Ramallahban, és a végén, ha embertpróbáló veszteségek árán is, de lebírják a megveszekedett és vérszomjas ellenséget. Jellemző a sorozatra, hogy a két évad után már tavaly nyáron készen volt a harmadik is, de a bizonytalan belpolitikai helyzet miatt – bő egy éven belül három választás volt Izraelben, az utolsó után gyakorlatilag két miniszterelnök kormányoz (Binyamin Netanyahu & Benny Gantz), mindennapos tüntetések, a fokozódó járvány társadalmi vonatkozásai és a Dél-Libanonból, Szíriából és főként Iránból áradó katonai fenyegetés élénkíti a helyzetet – a Fauda harmadik, Gázában játszódó évadának közzététele tavaly decemberig elmaradt.

Jócskán téved az, aki azt gondolja, hogy ezek a sorozatok valami Rogán-minisztérium-féle goebbelsiánus propagandát tolnak; jó példa erre az Our Boys című sorozat, mely megtörtént eset alapján készült. Az évtized közepén eltűnt három tinédzser fiú a „területeken”, országos hisztéria közepette kezdődött a keresésük, végül Hebron mellett csak a holttesteiket találták meg. Három nappal később egy 15 éves arab fiú összeégett holttestét fedezik fel Jeruzsálem egy külvárosi parkjában. A Shin Bét (belbiztonság) zsidóradikális-ügyi ügynökeinek egyike (az író Shlomi Elkabetz játssza, a nemrég elhunyt színésznő-díva Ronit Elkabetz fivére) szembemegy a „zsidó ilyet nem tehet”-közvélekedéssel. Egy ultraortodox yeshiva (vallásiskola) hallgatói voltak az elkövetők. A sorozat szenvedélyes társadalmi vitát generált Izraelben. Tematikájukban az Unorthodox és a Shitsel című sorozatok is a judaisztikai óhitűség követői között játszódik, de csak az utóbbi izraeli gyártású. Netflix bemutató volt jó egy éve a The Spy című sorozat, mely a legendás izraeli kém, Eli Cohen életét és művét ismertette Sacha Baron Cohen főszerepésével. A való életbeli Cohen befolyásos szír üzletemberként kishíján Szíria hadügyminisztere lett a hatvanas évek elején, és még lebukása és kivégzése után is tudta befolyásolni az 1967-es háború Golan-fennsíkon zajló történéseit. A komikus Cohennek pedig ez az első drámai szerepe, amit magas művészi színvonalon old meg, és ettől kezdve van neki egy ilyen útja is, aminek következő etapját a Chicago 7 Abbie Hoffmanjaként is láthattuk mostanában.

Az izraeli sorozatokból nem lehet kiiktatni a politikát és a jelenkortörténetet. Gondoljunk csak bele a minden lehetséges eszközzel rövid távúra kondicionált memoriánkkal abba, hogyan is kezdődött ez a furcsa idei év? Igen, Ön nyerte meg a gömb alakú hangszórót! Január elején Qassem Soleimani iráni tábornok, titkosszogálati vezető harci drónnal foganatosított likvidálása volt az első világpolitikai jelentőségű esemény, melyet Trump elnök utasítására hajtottak végre izraeli hírszerzési információkat is alapul véve az amerikai erők. Ha máshonnan nem, innen is tudható, hogy Irán és Izrael de facto háborúban áll egymással. Az AppleTV-n most látható és elejétől a végéig Athénban forgatott Tehran című sorozat e háború egy korábbi etapjának fontos fejezetét választotta cselekménye alapjául, a szépen bokrosodó iráni nukleáris facilitások izraeli hackertámadás általi ellehetetlenítésének fejezetét. A jordániai légitársaság személyszállító gépe indul Ammanból Új-Delhibe, a fedélzeten egy izraeli ügynöknő (Tamar Rabinyan) férfikísérővel, majd a felszállás előtt újabb izraeliek, egy Goára tartó hippipár kerül a fedélzetre. A gép egyik hajtóműve Irán felett meghibásodik – később kiderül: a Moszad tevőleges távbeavatkozásának eredményeképpen –, és kényszerleszállást hajt végre Teheránban. Tudom, borzalmasan sztereotip fordulat, de mégis kénytelen vagyok azt mondani, hogy nem szpojlerezek tovább, aki a cselekményre kíváncsi, tekintse meg. Magányos, paranoid, női harcot fog látni angol, fárszi és ivrit nyelven, segít betekintést nyerni mai világunk elsőrendű helyszíneinek mindennapjaiba, mert ne felejtsük, hogy Európa as such, meg Oroszország sem elsőrendű helyszínek; míg a Közel-Kelet (és Amerika és Kelet-Ázsia) viszont az.

Irán regionális nagyhatalom, patronálja a dél-libanoni Hezbollahot, valamennyire a Hamaszt és számos szíriai frakciót, Jemenben rendezkedik, proxiháborúkat folytat, és nem csak a kibertérben. Az Iszlám Forradalom alaptörvényének gránittalapzata a zsidó állam elpusztításának vágya. Ami már csak azért is funky, mert aki már tanított iráni diákokat, én tanítottam, az tudhatja, hogy egy nemzetközi csoportban a tehetséges kiemelkedőek között lesznek bizonyosan. Jó képességű birodalom közel háromezer éves múlttal. Ám adott egy ország, amit bő negyven éve bekebelezett a bornírt bigottéria és nyugatellenesség, de folyamatos a lázadás, és folyamatos az elnyomás, ugyanakkor például az iráni filmművészetből kihüvelyezhető, hogy intellektuálisan, kulturálisan mennyire nyugatias szemléletű Irán, míg a környező arab, illetve bollywoodi filmek terheléses kihívást jelentenek a nem szakmabeli nyugati nézőknek. (Nemcsak agyas, bátor is az iráni film. Most megy a Cirko-Gejzír moziban az idén a Berlinálén Arany Medvével díjazott Mohammad Raszulof Nincs gonosz című filmje, amire gyúrok, viszont 2013-ban Cannes-ban láttam a Kéziratok nem égnek el című dolgozatát az Un certain regard-szekcióban; na az olyan volt, mintha a Charta 77-et nem az estebákok, hanem egy rigorőz valláserkölcs-rendészet üldözte volna.) Irán nagyvad, Nimród legyen ellenfele a talpán.

A Fauda egyik szerzője, kreátora a Tehranban is hasonló szerepet játszik, Moshe Zonder ebben is a fő író. Tamar teheráni születésű, enyhe akcentusát dohai (Katar) kamaszkorával magyarázza, hiába lesz társa a hacker Milad személyében, harca magányos harc egy hideg város ritkásan neonfényű, szürke éjszakájában; törékenyke az elitkiképzésnek köszönhetően úgy rúg szét háromajtós szekrény-méretű perzsa biztonságiakat, mint annak a rendje. Teherán, noha megapolisz, szűk és zárt város benyomását kelti, mindig hideg, és mindig éjszaka van, mint Dzsafar Panahi Kör című filmjében az évezred elején, melyben Teherán magányos nő főszereplői úgy élik az életüket, mintha egy titkos szekta, egy konspiratív underground szabadcsapat tagjai lennének – pusztán magányos és nőmivoltuk okán –, nem süt rájuk a nap, nem horzsolja arcukat egy megértő mosoly, nem önfeledtek soha, mint a Kaspi-tenger felől fújó szélben a hajukat lobogtató perzsa nők a My Steathy Freedom nevű Facebook-csoportban, amit régebben mindig megnéztem, ha rossz kedvem volt (elmúlt). Az izraeli Tehranban annyi vidámság, nevetés, irónia sincs, mint a börtön utáni háziőrizetes Panahi-filmben, a Taxiban, ez a Teherán olyan Teherán, mint a Homeland első évad végén (lásd még: Hatufim), ahol a hősnő Carrie Mathesson (szerepében: Claire Danes) férjét Kato-darura akasztják fel nyilvánosan, egy boldog autodafé keretei között.

Tamar hackertársa Sick-boy, ellenzéki diák, „anarchista”, ismeretségük a dark weben szövődött, nem csak az elektromos vállalat konzolainak adatmezein találkoznak, de személyesen is, és ezzel belépünk a Körülmények (2011) című Maryam Keshavarz rendezte iráni leszbikusfilm házibulijainak hangulatába. (Említett filmben el is csudálkozik az ember, hogy egy szigorúnak tudott teokráciában milyen üdítő szabadossággal, és e libertinizmus mozgóképes megmutatása is hogyan pök a cenzúrára és az ajatollah teheráni házfalakról is visszaköszönő sunyi mosolyára.) Az iráni „anarchistáknak” elegük van a rezsimből, a képmutatásból, a falu győzelméből a városon, a perzsa kövérlászlók életprogrammá tenni akart fanatikus stupidériájából, a digitális középkorból. Tamar (szerepében: Niv Sultan) kontrpunktja Faraz (szerepében: Shaun Toub), a titkosszolgálati középvezető, aki átlát a szitán, bár sok minden zavarja látását. A Tehran első évadának nyolc része izgalmas és fordulatos, segít a világban történő valóban fontos dolgok fejbeni elrendezéséhez, hozzátesz, hogy lássuk a big picture-t. A sorozat a műfaj szabályainak megfelelően cliffhangerben végződik, Tamar és Sick-boy elmotoroznak a naplementébe, viszont a néző rögtön alig várja a második évadot. A tűzfalra festett Khomeini ajatollah mintha integetne utánuk.

A sorozat adatlapja a Mafabon