Támadás. Menekülés, 1980. 2020.
Így vagy úgy, de menekülni kellett. Álmokba, költészetbe, zenébe, alkoholba, altatókba, Parkánba. A ragasztó nem az én kenyerem volt, de különösebben nem válogattam. 1980-at írtunk, és számomra az volt benne a legjobb, hogy Szombathelyen katonáskodtam. Tényleg az volt, komolyan. Viszont így lemaradtam a Beatrice-koncertek javáról.
Mielőtt behívtak sorkatonának, egy borsodi nevelőintézetben dolgoztam, aztán egy pesti munkáskerületben, szóval nagyjából képben voltam a Beatricétől elválaszthatatlan csöves-mizériával.
Az jelentette akkor az ifjúsági problémát. A szakadtak, a margóra szorultak, az állami gondozottak, a menekülők, az esélytelenek, a munkanélküliek, a rendbontók. És még sokan mások. Sebők János kifejezésével: „az alsó tízezer”, de lehet, hogy még annál is mélyebbről.
Emlékszem, 1981-ben előadást kellett tartanom a csövesekről egy nevelési értekezleten. Zenei illusztrációként Meditáció című a Beatrice-balladát választottam, mely épp megjelent az Omega–LGT–Beatrice koncertlemezén.
„Ha elnémul a város, oly magam vagyok / és egyedül sokszor rám tör a depresszió, / ó, nem, ó én nem tudom, hogy ki vagyok / Minek születtem, választ nem kapok.”
Mint ismeretes, a Meditációnak eredetileg Depresszió volt a címe, csak hát az ugye… A meditáció egészen más… Kovács László szerint, aki most a koncertet kiadta bakeliten, a Jerikónak sem Jerikó volt a címe, hanem Támadás – ezért kapta ezt a címet a korong.
Megjegyzem, a Beatrice sem volt mindig ilyen depressziós. Kérdés persze, hogy melyik Beatricéről beszélünk…
A hetvenes évek elején egy afféle lányegyüttesként hozta össze Csuka Mónika. Abba nősült be Nagy Feró, majd többször is átalakult a társaság, de a siker szele csak akkor csapta meg, amikor egy diszkóslágerrel nevezett be a Made In Hungary versenybe. Gyere, kislány, gyere! Próbálkoztak a Metronom 77 fesztivállal is, de csak a Mikrolead énekegyüttes kísérőiként léphettek fel, szóval a diszkó sem jött be… Menekülni kellett, ahhoz pedig egy új banda hatásos narkó.
Feró Miklóska Lajost, Lugosi Lászlót, Donászy Tibort és Gidófalvy Attilát dumálta rá. Valamiből persze élniük kellett, és arra a vendéglátóipar volt a legautentikusabb forma, úgyhogy a margitszigeti kaszinóban rockot és tánczenét szolgáltattak, amit csak kívánt az úri közönség.
Csövesek? Semmi. Rájuk még várni kellett egy évet.
És ami a lényeg: közben izgalmasabb, keményebb és velük azonosabb számokat írni. De hát ezért esett Feró választása Miklóskára és Lugosira. Akkoriban ismerték meg az AC/DC dolgait, és az jó példát mutatott. Az első saját dobásuk a Motorizált nemzedék volt… Aztán a Jerikó következett, és nem kellett sok, hogy rácsodálkozzanak a csövesek. 1978 nyarára összeállt a Rice-tábor, lehettek vagy ezren.
Csak hát benne volt a balhé is egy ekkora pakliban.
Mint amikor a Budai Ifjúsági Parkban egy ismerős csajszi felkéredzkedett a színpadra… Kezdetben jól festett rajta, csak aztán elragadtatott tánca közepette feldugta magának azt a combcsontot, amit addig Feró szopogatott. Erre pedig beindultak a kölykök, és mászni kezdtek fel, a felocsúdó rendezőknek úgy kellett lepaterolni őket a színpadról.
A sztoriból (bővebben: Sebők János: A Beatrice-mítosz születése, Rock Évkönyv 1981. Zeneműkiadó, 1981) rádiós ügy lett, és azt már nem engedhette meg magának az Ifipark, úgyhogy kitiltották a zenekart. Attól kezdve az isten sem moshatta le róla, hogy a botránybandák közé tartozik. Ráadásul olyan históriák is terjedni kezdtek, amikhez közük sem volt, csirkedarálás és hasonlók…
Összekeverték például a Sex Pistolszal… Meg úgy egyáltalán, a punkkal.
Oké, játszott a Rice Sex Pistols- és Ramones-nótákat, a gesztusaik is hajaztak a punkra, és a Nem kell ugyanabból a tagadásból fakadt, mint a No Future, de akkor is… Aki lepunkozta, az nem látta a fától az erdőt. Ráadásul kínos következmények is adódtak a félreértésekből, amiket csak súlyosbított, hogy rajongóik náci jelvényeket is magukra aggattak. Ahogy a punkos képeken látták. Vagy ahogy a biztosítótű terjedt el…
Miközben az egyetlen autentikus Beatrice-jelkép a babos kendő volt. Az pedig oly módon lett azzá, hogy Feró kapott egyet a csajától, majd a következő koncerten bejelentette, hogy ez a Beatrice hivatalos jelvénye, és akik viselik, azok köszönjenek egymásnak ezentúl. Pont. Az csak mítosz, hogy pöttyök a kommunizmuson…
De ennyi elég volt ahhoz, hogy szimatolni kezdjen az elhárítás.
Hogy ez mit jelentett Feró és a Beatrice életében, azt pontosan tudjuk Szőnyei Tamás Nyilván tartottak című nagyon komoly könyvéből (Magyar Narancs–Tihany-Rév Kiadó, 2005).
Például:
„Jártam a zuglói kapitányságon, az óbudain, a II. kerületben is ültem egyszer, de ezek inkább csak ilyen baszogatások voltak. A Tolnai utcában volt a legkeményebb. Bementél, elvették a személyidet, aztán felvittek a kihallgatószobába. Bejött egy manus, jól pofán vágott, és azt mondta, szerencsém, hogy a Kádár elvtárs az nagyon rendes az ő művészeihez, mert különben sokkal rosszabbul végezném. Aztán kiment, mintha ott se lett volna.”
Valójában soha, semmilyen vád nem fogalmazódott meg a Beatrice ellen. De azért a Fővárosi Tanács Kulturális Osztálya nem ajánlotta a felléptetését, és ez futótűzként terjedt az országban.
Nem volt betiltva, csak nem nagyon játszhatott…
Ugyanakkor, miközben folyamatosan csesztette a titkosszolgálat, a Kommunista Ifjúsági Szövetség, az Országos Rendező Iroda és a Magyar Rádió partnerszámba vette. A Minek él az olyan… című örökzöld (Fényes Szabolcs és Szenes Iván darabja) például a Tessék választani című rádióműsornak köszönhette zajos sikerét.
Hanem a Fölöspéldány csoporttal való együttműködés megakadt az elvtársak torkán (Bővebben: Szkárosi Endre: Fölöspéldány. Litera, 2008. december 12.; KÁ! KÁ! KÁ! JAK Füzetek 9, 1986).
Az úgy volt, hogy Kőbányai János, a Biztosítótű és bőrnadrág című kiváló csöves-riport (Mozgó Világ, 1979. április) szerzője, az FMK-ban összehozta irodalmár és képzőművész barátait a Beatricével. A közös est sikere folytatásra késztette a társaságot, és hamarosan felvették a metaforikus Fölöspéldány nevet, ugyanis többen az Országos Széchényi Könyvtár Fölöspéldány Központjában dolgoztak. A legnagyobb bulit a budaörsi Jókai Művelődési Központban rendezték, de 1980 tavaszán megszakadt a kapcsolat, ugyanis Ferót behívták a budapesti KISZ-bizottságra, ahol figyelmesen figyelmeztették: ha nem szakít a Fölöspéldánnyal, ugorhatnak a fellépései.
Nyilván tartottak…
Bizony.
Odafönt így akarták elejét venni, hogy a munkásfiatalok és az értelmiségiek egymásra találjanak, mint Lengyelországban. Attól nagyon féltek.
Feró pedig a Minek él az olyan… üzenetére gondolhatott: „árnyékban is élni kell”.
Csak arra nehéz magyarázatot találni, hogy a sajtóban miért kellett a Fölöspéldányra kennie a balhét. „A baj ott kezdődött – mondta a Szabadidő magazinnak –, amikor kiderült, hogy nem ugyanazt az utat járjuk. A koncerteken előadott verseik nagy részét senki sem értette. Nemcsak a közönség, vagy mi, de senki. Mert rosszak voltak. Nem tetszett az sem, hogy bármilyen probléma esetén ők könnyen kiugranak ebből a kapcsolatból, mint egy cipőből, de a gyerekek és a zenekar itt maradnak védtelenül.”
Na de legalább a koncertek felett kitisztult az ég. Sőt. 1980-ban a Hanglemezgyár is kötélnek állt, csak Feró (hál’ isten) visszalépett a szerződéstől, mert nem kerülhetett volna a lemezükre a Nagyvárosi farkas, az Angyalföld, a Nem kell és a Topis blues.
Maradtak, megmaradtak a bulik… Az óbudai hajógyári szigeten a P. Mobil, a Hobo Blues Band és az A. E. Bizottság társaságában léptek fel a „Fekete bárányok” koncertjén, és együtt turnézhattak az Omegával és a Locomotiv GT-vel. Ezt az Omega harcolta ki, és akkor is derék dolog volt tőle, ha a rossz nyelvek szerint így próbált fiatalítani a közönségén…
1980. szeptember 5-én értek a Kisstadionba, ott készült az a koncertlemez, melyen a Beatricének csak két értelmezhető szám (Jerikó, Meditáció) jutott. Nevelési értekezleten jól szuperált, de különben egy öltést sem…
Nagy Feró – ének, Lugosi László – gitár, Miklóska Lajos – basszus, Donászy Tibor – dob, ebben a felállásban játszottak (Gidófalvy már rég a Karthágóban nyomult). Hogy egy olyan turnén, melyet az Országos Rendező Iroda szervezett, mennyire lehetett komolyan venni a Beatrice plebejus érzéseit, az kényes kérdés. De ha csupán „színház” volt, akkor is jól sült el a „támadás”. Az a Jerikó, az az Angyalföld, az a Meditáció, az a Nem kell, az a Nagyvárosi farkas és az a hátborzongató Katicabogárka – meg közben a móka – mindent tudott az 1980-as Beatricéről (punkot, boogie-t, kanásznótát, diszkót, bluest), és ami a lényeg: úgy beszippantott, hogy elfeledjem azokat az esendő vágyakat és árulásokat, melyekben a Beatricének boldogulnia kellett – kívül és belül.
Még egy évig…
1981 tavaszán a Tatán rendezett rockzenei találkozón Tóth Dezső művelődésügyi miniszterhelyettes világossá tette: a továbbiakban nincs ugrálás. Aki nihilista nézeteket terjeszt, vagy szembefordul a társadalom érdekével, az számítson rá, hogy…
De arra senki sem akart számítani. A rockzenészek krémje elfogadta, hogy a Beatrice ügye nem képezhet napirendet a tanácskozáson, és hamarosan abba is belement, hogy 1981. augusztus 22-én, a Zenész Szakszervezet óbudai hajógyári koncertjén ne léphessen fel.
Annyi… Négy nap múlva Feró bejelentette, hogy feloszlott a zenekar.
Negyven éve már…
„Negyven éve már” – kapcsolt a Moiras Records főnöke, Kovács László, aki kimondottan a múlt időben utazik… És felkérte Virányi Attila hangmérnököt, hogy hozza ki a maximumot a Ferótól kapott felvételből. (Ki is hozta, a menthetetlen Angyalföld kivételével.)
Így született meg háromszázötven példányban ez a bakelit.
Tudjuk, hogy ezek a Beatrice-számok stúdiófelvételként simán elérhetők, tudjuk, hogy 1987-ben újjászerveződött a zenekar, tudjuk, hogy Feró túlexponálta magát a nemzeti együttműködésben, mindent tudunk, de mondom, most adott háromnegyed óra, hogy megfeledkezzünk erről is.
Én vevő vagyok rá, ha már ezen az égtájon újra menekülnöm kell.
Fotó: FORTEPAN / Urbán Tamás adományozó
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!