„Abszurdot játszani hálás feladat”

Az Orlai Produkciós Iroda, a Füge Produkció és a Dekk Színház közös előadása, az Irodai patkányok az ablaktalan multicégek birodalmába kalauzolja a nézőket. A tűzőgéppel, a végeérhetetlen Excel-táblázatokkal és legfőképpen egymás érdektelenségével megküzdő kisemberekről Janklovics Péterrel beszélgettünk.

Eredetileg májusban mutattátok volna be az előadást. Milyen volt az újrakezdés?

A próbafolyamat nagyon kalandos volt, hiszen alapvetően több éve tervezzük a bemutatót, és aztán éppen akkor jött a három hónapos leállás, amikor már ki is tűztük az időpontot. Természetesen az újraindulás sem volt zökkenőmentes: nagy megszakításokkal, négy részletben tudtuk csak megoldani a próbákat. Szerencsére, amitől a leginkább féltem, nem következett be, azaz nem kellett minden szünet után újra a nulláról indulnunk. Aztán lassacskán azt is megszoktuk, hogy a mostani időszakban nincs olyan, hogy valami „rendhagyó”, mert ez a folytonos bizonytalanság lett az új rend. Ráadásul még az utolsó két napban is kérdéses volt, hogy meg tudjuk-e tartani a bemutatót, egyik reggel ugyanis Ulmann Móni lesápadva, maszkban jött be azzal, hogy együtt forgatott valakivel, akinek pozitív lett a tesztje. Kocsis Gergő meg is jegyezte, hogy így tőle túl sok instrukciót és visszajelzést ne is várjunk a hajrában, mert csak maszkos embereket lát a színpadon, ehhez ő nem tud hozzászólni.

Ez a bizonytalanság mennyiben befolyásolja a felkészülést, egy-egy próba légkörét? Mennyiben kíván meg más hozzáállást, állapotot?

Talán annyiban, hogy jobban kell rögzíteni. Ha megvan valami, akkor nem másnap kell rá emlékezni, hanem két hét múlva. Itt valóban értelmet nyer az „emlékpróba” kifejezés.

Hogyan tudtál kapcsolódni az Irodai patkányok elrajzolt figuráihoz? Mennyire van előtted ez a környezet?

Már egészen kisiskolás koromban tudtam, hogy nem szeretnék nyolctól négyig egy íróasztalnál ülni, úgyhogy ilyen módon magával az irodai környezettel nincs tapasztalatom, de ez a befelé forduló, az emberi kapcsolatok teljes hiányától szenvedő kisember nagyon is előttem volt. Mindenki látott már, ha máshol nem, hát az amerikai filmekben, multicégeket, ahol minden dolgozó a saját kis négyzetméterére van beszorítva. Számomra ez kissé ijesztő is, hiszen olyan, mint egy gyár, csak nem a futószalag mellett állnak a munkások, hanem a gépeik előtt ülnek – az érzés viszont ugyanaz: ők pusztán egy óriási rendszer apró fogaskerekei. Az én karakterem ráadásul a hierarchia legalján helyezkedik el: tűzőként dolgozik. Vagyis egész nap várja a többoldalas iratokat, hogy összetűzze őket. Na, ilyen ugye nincs is.

Ő mintha saját jelentéktelensége elől az internet világába menekülne.

Valóban, a vlogján kívül tulajdonképpen semmije sincsen, és bár ez a vonal is rendkívül elrajzolt, mégiscsak egy éles problémára mutat rá. Rengetegen vannak ugyanis, akiknek pusztán annyi kapcsolatuk van a külvilággal, hogy feltöltenek egy videót az internetre, majd várják alatta a kommenteket. Nagyon szomorú ez a jelenség, és sajnos egyre több ilyen embert látok. Persze vannak köztük sikeres, menő vloggerek is, de érződik rajtuk, hogy a legtöbben képtelenek a valódi emberi kapcsolatok kiépítésére. Nekik csupán az a komfortos, hogy ülnek egyedül egy szobában és kitárulkoznak a kamerának, de hogy ugyanez élőben is megtörténjen, szinte elképzelhetetlen.

Te mennyire vagy kommentolvasó típus?

Mindig elolvasom a kommenteket, hiszen érdekelnek a reakciók, kíváncsi vagyok, ki mit gondol arról, amit éppen megosztottam. De attól már nagyon távol vagyok, hogy ezek a hozzászólások befolyásolni is tudjanak, hiszen nem lehet mindenkinek megfelelni. A folyamatos igazodás kényszeressé tesz. Ráadásul az internet maga elképesztő hatalom, rátelepszik az egész világra. A virtuális térben sokszor teljesen más személyiséggé válnak az emberek, és az itt áramló anyagok olyan mértékben tudnak minket befolyásolni, hogy belegondolni is szörnyű, úgyhogy igyekszem minél kevesebbet foglalkozni ezzel.

Visszatérve a hiábalvaóság érzetéhez: mi volt életed legrosszabb munkája?

Sok ilyen volt, de szerencsére egyik sem tartott sokáig. Amikor évad közben eljöttem Zalaegerszegről, akkor szeptemberig nem volt semmilyen munkám, és nyáron már a kölcsönpénzem is elfogyott. Akkor például utolsó szalmaszálként jelentkeztem egy diákmunkaközvetítő céghez, akik foglalkoztatni tudtak egy műanyagtányér-gyárban. Ez úgy nézett ki, hogy volt ott egy tizennyolc négyzetméternyi alapterületű, három méter magas gép, ami egyetlen csattanással három tányért préselt ki. Na, én fogtam ezeket a tányérokat, ötvenesével egy zacskóba csomagoltam őket, majd tíz csomagot betettem egy dobozba. Három napig tartott ez a fantasztikus munka. Itt például elég feleslegesnek éreztem magam.

Nem neked való a monoton munka.

Abszolút nem, bár valamennyire a színház is monotonná tud válni. Voltam már olyan előadásban, amit három hét alatt huszonnyolcszor kellett lejátszanunk, és ilyenkor bármit csinál az ember, ez is favágássá válik. Persze ezt nem lehet összehasonlítani a londoni nagyüzemmel, ahol tizennyolc évig játsszák ugyanazt, de mindig megvan az ára annak, ha beszűkül a mozgástér. Ezért is igyekszem minél többféle munkát elvállalni, az pedig külön inspiráló, ha ősbemutatón dolgozhatunk, hiszen rajtunk mérettetik meg először az anyag.

Mennyiben alakult az anyag az olvasópróbához képest? Mennyi improvizációs szabadságotok volt?

Nem nagyon volt benne improvizáció, legalábbis szövegben. Szabadságunk talán lett volna, de alapvetően szerettük a jeleneteket. Volt viszont rengeteg húzás, sőt, egész jelenetek estek áldozatul még az utolsó percben is annak, hogy a sok különálló szkeccs egy egésszé álljon össze.

Az Irodai patkányok figurái mind-mind megfáradt, középkorú emberek, akiknek semmi jövőképük. Te érezted már azt, hogy közel a kiégés?

A kiégés közelében még nem voltam, de azt már éreztem többször, hogy szükségem van pihenésre. Szerencsére mindig láttam a végét a munkáimnak, tudtam, mikor jöhet a szusszanás, és hát az ember teljesítőképessége nagyon tág, ameddig el kell jutnia, akárhogy is, de elmegy. Ráadásul, ha sok mindent vállaltam, akkor azok általában nagyon változatos munkák voltak, és bár ennek a hajtásnak megvan az őrülete, ugyanakkor edzésben tartja az ember kreativitását, így megunni biztosan nem lehet.

Különösen, ha ilyen abszurd anyagról van szó, mint például az Irodai patkányok.

Abszurdot játszani igazán hálás feladat: ha jól van megírva, akkor tulajdonképpen annyi a színész dolga, hogy komolyan vegye saját magát. Ha tiszta logikával beállsz a látszólag teljesen irreális dolgok mögé, szinte már önmagában eléred az előadás célját.  Erről sokszor eszembe jut a Kaputt, amiben is Laboda Kornél írt nekem egy nekrofil monológot. Azaz észérvekkel levezette, hogy miért is kellene mindenkinek halottakkal szexuális kapcsolatot létesítenie, elvégre élő embert nem szolgáltathatunk ki kényünkre-kedvünkre. Erre nem kellett színészileg rátennem semmit, a szöveg magért beszélt. A lehető legnagyobb komolysággal érveltem emellett a borzasztóan abszurd feltevés mellett, a közönség pedig dőlt a nevetéstől. Itt talán a dalok érnek el hasonló hatást, ezek Vinnai András munkáját dicsérik. Nagyon szeretem őket, mert bár zenei stílusukban abszolút musicaldal mindegyik, a szöveg olyan erőteljesen ironikus, hogy nekünk is alig lehet kibírni röhögés nélkül.  Vannak tervek, hogy irodaházakba is visszük az előadást, ott, a természetes közegükben talán még többet fognak adni ezek a szkeccsek, és hát színészileg is nagyon izgalmas lesz, amikor ott ülnek előttünk azok az emberek, akikről mi éppen beszélünk.

Fotók: Takács Attila