Dermesztő káosz egy rendhagyó dzsentriregényben

Elsőre rendkívül zsúfoltnak érezhetjük azt a világot, amelyet Háy János A cégvezető című új regényében felépít. Ahogy elmélyedünk benne, rádöbbenünk, ez a zsúfoltság sokkal inkább üresség, hiszen a tettetett életek sűrűjében járunk.

„Annyira közhelyes minden ebben a történetben, hogy a haverjaidnak el sem mered mesélni, hogy a saját titkárnőddel.” (40.) Merthogy a „főhős” – a szintén elég közhelyes „antihős” megjelölés jobban illene rá –, aki egy menő üzletember (ezt a kifejezést, hogy üzletember, Háy valamiért nem használja, nála mindenki „cégvezető”, talán hogy valamiféle perverz rangkórságot hangsúlyozzon ezzel), a titkárnője kedvéért hagyja ott a feleségét és a családját. Erről szól a regény, ami ugye tényleg nem egy forradalmi témafelvetés. „Hát igen, olyan életúton indultál el, ami már a kabaré szintjén sem artikulálható, mert annyira unalmas és érdektelen.” (41.) Ennyire jelentéktelen, banális, semmilyen, lényegtelen csak az igazság lehet, amiről tudomást venni feleslegesnek, károsnak, betegesnek tűnik, hiszen kényelmetlen és sokszor visszataszító. Persze még ennyire sem egyszerű a dolog, mert az igazság meg olyasféle, amiről nem nagyon lehet beszélni. A megoldás: rontott nyelv, dadogás, töredékesség, egyszerre gyerekes szövegelés, életunt elbeszélés és pongyola filozofálgatás. Nem egyszerű recept. „A helyes és helytelen döntéseid könyve. A céljaid és céltalanságaid, a cselekvésed és a tehetetlenséged könyve” – hirdeti a hátlap szlogenje. Álszlogen ez, amelyet mintha egyenesen a cégvezetők álságos világából kölcsönöztek volna, és egy életvezetési könyvet reklámoznának vele. Háy könyve inkább az életvezetési könyvek paródiája, egy csüggedt-ironikus, ám közben a nyelvi energiától sistergő szöveg.

Olvashattunk már hasonlót Háytól: a 2007-es regény, A gyerek ugyanilyen szenvtelen pusztítást végzett saját szereplői sorában. Lehet-e kíméletlenebb a szerző saját szereplőivel, mint amikor közli, életük tökéletesen sivár és reménytelen, megfosztja őket minden együttérzéstől, bemutatja legkínosabb, legvállalhatatlanabb oldalukat, és végül csak úgy otthagyja őket, hadd szenvedjenek ki maguktól. A szerzőnek nem az a dolga, hogy babusgassa a teremtményeit, üzeni Háy.

A cégvezető a 2007-es regény párja: míg abban egy feltörekvő értelmiségi göröngyös és elkeserítő pályaképét kaptuk, most egy új arisztokrácia nem túl fényes hétköznapjaiba nyerhetünk betekintést. (Érdekes visszautalás A gyerekre, amikor az egyik cégvezető azt mondja a rendszerváltás után kisemmizett munkásokról: „Az egész életüket gyerekstátuszban élik le” – 134.) A cégvezetők annak a kornak az arisztokratái, amelyben az egykori magasztos ideológiák helyébe, mint a lélek megváltása, a világ megismerése, az emberiség felemelése, primitív pragmatikus célok lépnek. „Az idő, amely rendíthetetlen járja a testet és a lelket szétrontó útját, csak úgy elviselhető, ha ezzel a folyamattal szemben megfogalmazódik valami cél. S mióta atomjaira hullottak a régi nagy ígéretek, mondjuk a feltámadás, hogy azért él egy nemzedék a földön, hogy átadva a stafétát a következő nemzedéknek ő is részese legyen annak a végső megváltásnak, ami minden valaha volt embert kiszabadít a sírok fogságából a végítélet napján. Mióta nincsenek ilyen kozmikus méretű célok, az ember olyanban reménykedhet csak, hogy lesz az az idő, amikor a feleségével akkor dug, amikor csak akar vagy hogy a cége kikerül a tőzsdére. Netán ez a kettő egyszerre valósul meg.” (105.) Elég ismerős ez a téma egyébként a magyar irodalomból, akár külön műfajnak is tekinthető, úgy hívják: dzsentriirodalom. És tényleg: „A te hazádban a tizenkilencedik század örökéletű” (190.) – mondja az elbeszélő.

Tulajdonképpen tehát másodlagos, hogy a háttérben van valamiféle történelem. Meg egyébként is – van-e egyáltalán? A cégvezető egy történelem utáni kor történetét meséli el – mert hiába mondták már ki sokan, hogy a gondolat, mely szerint a történelem véget ért, botorság, folyamatosan ennek az elképzelésnek a csapdájában vergődünk. Ebből a paradoxonból egyedül a fikció jelentheti a kiutat – az a fikció, amely lódítva tanúskodik az igazságról. Háy prózája ilyen fikció: sok ponton mintha ismerős képeket festene fel az elmúlt harminc (esetenként inkább hetven-nyolcvan) évről, ám ezeket a képeket minduntalan elkeni. Morális megállapításokat tesz, amelyeket nyomban elbizonytalanít – ehhez az elbizonytalanításhoz leginkább a szatíra eszköztárát használja. Csak a káoszt ismeri el szervező erőnek, ám arra sem hajlandó, hogy ezt a káoszt csodálja, sokkal inkább csúfolódik vele. Ahogy az emberrel is csúfolódik: „…minden nemzedék hajlamos a gonoszságra, hisz az emberségesnek nevezett ember tulajdonképpen a legveszélyesebb fenevad. El van tiltva a nyilvános öldökléstől, egész életében visszafojtja az öldöklési energiákat, s alig várja, hogy valamely igazságosnak tekintett eszme nevében végre öldökölhessen, s ez minden emberre jellemző, nemcsak a keresztényekre.” (114.) Az elbeszélő mindentudó ugyan, de „mindentudása” nem rendezett, hanem csapongó, esetleges, szétszórt, mint a történetek, amelyekről beszámol.

A cégvezetőnek van valamiféle banális cselekménye, ám azt elmaszatolja a szándékosan lazára komponált dramaturgia. Vannak szereplői, ám ezeknek a szereplőknek nincsen arca, neve, személyisége, mintha csak egy homályos üvegfal mögül szemlélnénk őket. Minden cselekedetük kínosan önző, olykor egészen visszataszító – ebben a világban minden jól ismert előítélet valahogy igazolást nyer. Hasonlóan bomlanak ki egyéni sorsok, ahogy A gyerekben: hirtelen, minden felkészítés nélkül zuhanunk bele egy-egy mellékszereplő élettörténetébe, hogy aztán a szemünk előtt essen a történet ismét darabjaira. A szereplők önkéntelenül adják egymásnak történeteik stafétáját: sorra vesszük azokat a sorsokat, amelyekbe a cégvezető belebotlik élete során, véletlenszerűen, és amelyek ilyen-olyan hatással vannak rá, ám ezek a hatások végső soron kibogozhatatlanok és felmérhetetlenek. Kibogozhatatlan az egész szöveg, és szándékoltan hanyag szövésű. A lényege épp a szálak kaotikus egymásba gubancolódása. Valahogy így: „…nincs olyan, hogy hibás élet, csak élet van, s ebben az életben ok nélkül következnek be az események, s nem úgy, ahogyan te gondoltad, hogy minden logikusan épül egymásra, s ennek az épülésnek a mozgatója a saját akarat, azok a döntések, amelyeket a helyzet elemzése után maga a cselekvő hoz. Nem így van.” (205.)

Adott tehát egy dzsentriregény, amelyet a szerző beletaszít a káosz kíméletlen kavargásába, és úgy teszi elénk, hogy nem tisztogatja meg a nyelvi és szerkesztésbeli esetlegességektől, slendriánságoktól. Így aztán töredékben maradt, csonkán meredező végű bekezdéseket és tipikusan háys nyelvi szerkezeteket kapunk, amelyek a diszharmóniát szolgálják, de nem hatnak idegenül. Csak egy-két helyen csúszik át felesleges túlzásokba a szerző, például amikor a saját pozíciójáról fog bele egy elég zavaros fejtegetésbe (260–264.), bár a zárlata ezt a részt is megmenti, mert ismét a cégvezető kerül fókuszba. Az egyes szám második személyű megszólítás különös feszültséget ad a szövegnek, mintha egy vádiratot olvasnánk egy közeli ismerősünk ellen, vagy mintha valamiféle ráolvasásként lüktetne a szöveg. Az ehhez társuló, erőteljesen rontott, olykor mesterkélt, máskor pongyolán szlenges nyelv sajátos nyerseséget kölcsönöz a regénynek.

Az egyik legalaposabban kidolgozott epizódot a kötet vége felé olvashatjuk: a cégvezető épp egy észak-magyarországi, lerobbant gyárat vásárol fel, és a gyár egykori főmérnöke elmeséli neki a gyár és a saját történetét, amelyben jócskán benne van az elmúlt néhány évtized sivár nyomorúsága. Ez a történet is befejezetlenül marad persze, csak visszhangzik bele a nagy semmibe.

A cégvezető fontos darabja a Háy-életműnek, méltó párja a 2007-es A gyereknek, és feledteti a 2013-as A mélygarázs üresjáratát. Furcsán egyenetlen nyelvével és radikális narrációjával megtorpanásra késztet, és csupa olyan kérdést tesz fel, amelyekre a regény utolsó mondatával tudunk csak válaszolni: Nem tudom.

Háy János: A cégvezető. Európa, Budapest, 2020