Hajrá, idegbetegek

„Ez az idegbetegek sportja” – a kedélyes megállapítás történetesen nem a sakkról, hanem a rövidtávfutásról hangzott el az egykor bájosnak ható Tűzszekerekben, a szír-török-olasz-francia Sam Mussabini szájából. A tétel a sprinterek mellett azokban is erősen rezonálhat, akik akár csak egyszer az életben beszívták a versenytermek áporodott levegőjét, és táblához ültek egy aktuális vadidegennel szemben, hogy az akvatikus kézfogást követően hosszú órákra elmerüljenek a sakk bestiális és súlyos neurológiai kockázatokat rejtő világában.

„Itt csak a hatvannégy mező létezik”, mondja a Vezércsel ötvenes évek Amerikájában csodagyerekként, és, ami (talán?) fontosabb, nőként a csúcsra jutó főszereplője, Beth Harmon. „Minden kiszámítható. Ha hibázok, csak magamat okolhatom.” A sakk valóban ún. „teljesinformációs játéknak” tekintendő, vagyis a játékot befolyásoló véletlen elemek száma zérus. Ehhez rögtön érdemes hozzátenni, hogy a teljes átláthatósághoz a Shannon-kalkuláció szerint nagyjából 10¹²³ állás tartozik, ami uszkve szeptilliószorosa az univerzumban lévő atomok összességének. Ha ezt jelenti az átláthatóság, milyen lehet a zűrzavar?, kérdezhetnénk bódultan. A sakk mindenesetre ennek, mint Beth figurája kissé direkten sugallja, a Harmoniának az ígérete – hangsúlyozottan: ígérete! –: a megoldás mindig ott van, csak meg kell találni. A lehetőségek felfoghatatlan száma ugyanakkor azt is jelzi, hogy a sakk valójában még nem és talán sosem lesz elemezhető tisztán matematikai fogalmak és valószínűségek mentén; jellemző, hogy a jelenlegi csúcsprogram, az AlphaZero az elmúlt két évtized digitális sakkszörnyeinek precíz, hibátlan és valahol idiosztikus stílusával szemben meglepően humánus, ötletes, kreatív játékkal rukkolt elő.

Csakhogy hiába nyűgözte le a sakk sziderikus jellege az arábiai sivatag fülledt tudatú oszlopszentjeit, az ungabungázó álpápákat, a szovjet atomtengeralattjárók egymással rádión megütköző legénységét és a mai napig alsó hangon félmilliárd lelkes amatőrt, hiába rügyezik előttünk a szellem tiltott gyümölcse, a megfejthető és varázstalanított világ utópiája, a sakk sajátos módon mégis újra és újra „csalódást” kelt, amennyiben – Beth Harmon vágyálmával ellentétben – visszavarázsol valamit az életbe, amit már elveszettnek hittünk: a titkot és a borzongást, az örökkévalóság reményét, egyúttal a kudarc elfogadását. Sakkozni annyi, mint veszíteni. Ezt még az is tudja, aki mindig nyer. A sakk haláltapasztalat, ezért aztán evidensen kísérti a halhatatlanság rögeszméje. Mióta Anderssen az 1850-es években lejátszotta a maga „Halhatatlan” és „Örökzöld” játszmáját, az összes félkopejkában játszó árvagyerek abban reménykedik, hogy egy szép napon majd csodát tesz, és ebben az egyébként végtelenül szürke és elhangolt univerzumban megalkotja saját zajosan burjánzó örökzöldjét.

A sorozatbeli Beth Harmon személye az emberi lélek megmagyarázhatatlan rezdüléseit puszta spektákulumként kezelő Netflix-pszichológiának megfelelően sajnos faékegyszerűségű marad. A lány súlyosan lelkibeteg, ámde zseniális édesanyja korai elvesztése után árvaságra jut. A szőrösszívű, de persze szeretettől bodros bajszú gondnoknak köszönhetően felfedezi a játékot, majd nem túl hivalkodó cipőcskéiben eltipeg a US Openig, és onnan is tovább, a kontinensre (Párizs), majd a direkten ellenséges övezetbe (Moszkva). A prológ kétórásra nyújtott flashbackje hol nagykanállal, hol patikamérlegen adagolja a sokkhatásokat és a fájó pillanatokat, hogy aztán Harmon lényegében minden átmenet nélkül magabiztos és érett nőként forduljon rá a kora felnőttkorra; egyetlen stiklije az összességében egész jól kontroll alatt tartott politoxikománia, amelynek ábrázolása legalább kellően motiválatlan ahhoz, hogy a néző ne sejtsen mögötte komoly lobbiérdekeket.

Mindez rendben van, de mit tud mondani a film a sakkról? A díszlettervezésre nem lehet panasz, és az émelyítően dohányfüstös belső terekbe lépve minket is elfog a versenysakk semmihez sem fogható, aberrált izgalma. Semmihez sem hasonlítható, hiszen amíg egy normál sporteseményen a kezdő sípszó után a test megkezdi jól begyakorolt munkáját, addig a sakkjátszma egyetlen pillanata sem tekinthető begyakoroltnak, és folyamatos stresszt jelent. Tény, hogy egy profi futó egy maratonon is folyamatosan koncentrál, ám ezt a koncentrációt mégiscsak megkönnyíti a mozdulatok olajozott egymásutánisága és a belső hormonzajlás. Egy sakkjátszmában is törekedhetünk a „flow”-ra, és nem egy eredményes játékos partijai valóban sajátos organicitást tükröznek, ezzel együtt a sakk szüntelenül előre nem látható ellipszisekkel, krízisekkel, cezúrákkal büntet. A sakk az agy szőnyegbombázása. Minden, amit elterveztünk, minimum folyamatos újratervezést igényel.

Ami a játék filmbeli ábrázolását illeti, az eredmény szélsőségesen kettős. Amit egyrészt a táblán látunk, az elképesztően pontos és innovatív, ami viszont a tábla mellett zajlik, arra nincsenek szavak. A Vezércsel paradox módon a sakk szépségeit filmen mindeddig soha nem látott minőségben villantja fel, miközben a sakkozást mint (él)sportot minősíthetetlen kulisszák közé utalja, művelőit pedig egytől-egyig grimaszba dermedt paprikajancsivá szobrászkodja. A partik stimmelnek, és bár, talán nem meglepő, semmit nem látunk annyi ideig, hogy értelmezni tudjuk az állást – kivétel ez alól Harmonnak a szuterénben adott gyorsszimultánja, amelyben az ún. „operajátszma” (Morphy vs. Brunswick/Isouard; 1858) végállását pillanthatjuk meg; ízléses hommage, tekintve, hogy Harmont éppen előtte hasonlították a nagy Morphyhoz –, de a képfolyam megállítása során meggyőződhetünk róla, hogy az állások hitelesek, értsd, előfordulhatnak komoly játékerőt képviselő sakkozók között. (De ennél még többről van szó: erre visszatérünk.)

A gond a körítéssel, vagyis a filmidő nagyjából kétharmadával van, a sakk sajátos illemtanának bemutatása ugyanis enyhén szólva botrányosra sikeredett. Már a megye kettőben is elképzelhetetlen az állandó dumálás (egymással!), és mindenki tudja, hogy a piszkálódás (amire természetesen normális versenykörnyezetben eleve nem is kerülhetne sor) játszmahelyzetekben egyet jelent a másik terrorizálásával. Harmon ennek az infernális gyakorlatnak sokáig csupán elszenvedője, a fiatal szovjet Girev ellen azonban érthetetlen módon ő is átadja magát ezeknek a méltatlan allűröknek. Igen, igaz, Topalov még a világbajnoki címmeccsen is csalással vádolta meg Kramnyikot, amiért „túl sok időt tölt a vécén”. Korcsnoj a Karpov elleni mérkőzésén sámánokat alkalmazott a nézőtéren, és egy ponton megóvta a meccset, amiért ellenfele elfogyasztott egy kefirt. Az érzésekre képes emberi szívet bármikor megdobbantó Tal valóban ivott és pöfékelt, Nimzovics pedig állítólag hajlamos volt hosszasan fejen állni a tábla mellett. A hőskorszak egyik fénypontján, a La Bourdannais – McDonnell meccsen, amit még óra nélkül játszottak, azzal szívatták egymást a játékosok, hogy parti közben meghatározatlan időre egyszerűen sétálni indultak. A sakk az idegbetegek játéka, és mindig is számlálatlanul vonzotta magához a bolondokat (ma sajnos inkább a technokratáknak és a megélhetési szupernagymestereknek kedvez a légkör, bár a világbajnok Magnus Carlsen személyében, ad maiorem Dei gloriam, tovább él az egészséges arrogancia) – mindenesetre az a bornírt, iskolás csacsogás, azok a jelentéses, nem mellesleg a színészeket is lehetetlen helyzetbe hozó pillantások, amelyekkel egymás arcát fürkészik, netán üzennek? – „Na, tessék, látod, milyen jót léptem?” –, a türelmes szemlélődés, általában a gondolkodás és az elmélyültség teljes hiánya, és helyette az azonnali, kényszeres lépegetés, összességében minden, ami a Vezércsel játékjeleneteiben rendre visszatér, minimum nevetséges, de leginkább szomorú; a Benny Watts elleni elmaradt kézfogásról és általában ennek az elemi gesztusnak a tökéletesen téves reprezentációjáról ne is beszéljünk – az ilyesmiért ma a nemzetközi szövetség bármelyik versenyén azonnali kizárás jár.

Mindez, a sakk inherens feszültségének puszta teatralitássá silányítása azért is döbbenetes, mert a sorozat egyébként hihetetlenül magas színvonalú, létező játszmákat talált a saját narratív anyagához. A Beltik elleni parti valójában az elfeledett géniusz, Nyezsmetgyinov (1912–1974) egyik gyöngyszeme, ráadásul a később Benny által tett megjegyzés – „c4! nyert volna” – is teljesen megállja a helyét. A Borgov elleni végső játszma egy darabig az Ivancsuk–Wolff (Biel, 1993) mérkőzést követi, hogy aztán eltérjen attól és új vizekre evezzen; ez sakk-szempontból valóban egy végtelenül gazdag, a játék majd’ minden szépségét felvonultató műalkotás, Pozícióharc, manőverezés, taktikai nüanszok, majd a végén egy vezéráldozattal tarkított, lehengerlő erejű támadás.

És ezzel el is jutottunk a sorozat dramaturgiai csúcspontjához: a Borgov elleni utolsó játszmában a vezéráldozat lényege ugyanis az, hogy világos az alapvonalra juttatott gyalogjával új vezérhez jusson. Gyönyörűséges párhuzam volna ez Beth életéhez: trauma és gyógyulás, halál és újjászületés. De látjuk-e ezt valójában? Igen, ha a Youtube-on és a Redditen utánamegyünk; a film pár másodpercre felvillanó, kedvezőtlen szögből felvett diagramjaiból ugyanis egyszeri nézőként lehetetlen rekonstruálni, hogy mi történik. A netflixlélektan rendszerében csupán a díszletek számítanak, rendben legyen a tapéta, nyikorogjanak a fabútorok. Nincsenek dramaturgok, csak látványtervezők, nincsenek dialógusok, csak tagline-ok. Beth alakja, ezt kimondani is szomorú, de mindvégig hiteltelen marad: mégis hogyan lehet egy ilyen, minden bizonnyal még az esetleges legnagyobb segítség mellett is feldolgozhatatlan sebeket hordozó, végtelenül magányos kislányból talpraesett, a világot meghódító szüfrazsett? (A helyzet kellemetlenül rezonál az Unorthodox sorozat főszereplőjének szintúgy értelmezhetetlen metamorfózisára.) És pontosan mi volna a feminin elem ebben a filmben? Miközben Beth női mivolta értelemszerűen nem kevés hangsúlyt kap, ez az alaptény, leszámítva azt a körülményt, hogy szexuális partnereit egytől-egyig a tábla mellől gyűjti be, valójában nem bír igazi jelentőséggel. Hogyan is bírhatna, ha a karakterét és történetét végső soron nyíltan Bobby Fischerről (értsd: egy férfiról) mintázták? A zűrös családi háttér; az évszámok; a döntőben 1.e4 helyett 1.d4; majd a végén Borgov (=Szpasszkij) tapsa – minden stimmel. (A film univerzumában Fischer persze nem létezik, habár Beth mostohaanyja egyszer – újabb hommage – mégiscsak utal rá, amikor Benny Wattsot tévesen Bobbyként emlegeti.)

Hogy összegezzem befogadói tapasztalatomat: a Vezércsel nézhető, sőt élvezhető sorozat, amely azonban éppen a sakk miatt komoly falkaparászáshoz vezethet. Akik úgy érzik, hogy nem tudnak elviselni még egy filmet, amelyben a sakk csupán jelentéses eszközként jelenik meg, ahol a tábla is rosszul van felállítva, ahol minden részletből kiüvölt, hogy se a rendezőnek, se a színészeknek amúgy fogalmuk sincs magáról a játékról – nos, ők fellélegezhetnek, mert a Vezércsel, ez biztosan kijelenthető, soha nem látott színvonalon villantja fel a játék nagyszerűségét, hogy aztán feltehetően produceri nyomásra a blőd külsőségeknek köszönhetően meg is fossza attól. Nem kétséges, hogy ez a nézők nagyobb hányadát nem fogja túlságosan megrázni, de mi a helyzet azokkal a lelkes amatőrökkel, akik már éppen megkapnák, amire mindig is vágytak, hogy aztán a kaliforniai irodákban kiprüttyögött szerzőellenes imperatívuszok romba döntsék az álmaikat? Miért modoroskodik mindenki folyton a tábla mellett? Miért nem talál, és miért nem is keres a film eszközöket annak ábrázolásához, hogy mit jelent elemezni és elmélyülni, hogy mit jelent – gondolkodni?

Az, hogy Sheibel úr kazánfalán még annyi év után is ott virítanak az odanyálazott újságkivágatok, pontosan az a típusú otromba filmes klisé, amely legalábbis egy háromperces Žižek-gyorselemzésért kiált. Ez a pillanat semmiféle érzelmi reakciót nem váltott ki belőlem, ellenben az, amit közvetlenül előtte látunk, nagyon is. Az önhibáján kívül elvesztegetett ifjúsága helyszínére visszatérő Beth, háttérben az angyalok (a Methuen gyermekotthont jelenleg lakó árvák) szelíden áriázó kórusával, megérinti a kis fémasztalkát, amelyre, ki tudja, honnan, de bőségesen hullik a fény. Hiszen ez az a hely, itt látta először a gondnokot a bábuk fölé hajolni. Itt kezdődött minden, itt fedezte fel a csodát. Mi is ismerjük ezeket a pillanatokat. Homályosan, de emlékszünk rájuk. Ez a fél perc átélhető ábrázolása annak, hogy mégis, mindannak ellenére, ami történt, és ami legalábbis rettenetes – mindennek ellenére, legalábbis képzeletben, de nagyon is visszatérhetünk ide, ehhez az asztalhoz, ehhez a fényhez.

A sorozat adatlapja a Mafabon