dunszt.sk

kultmag

A vakságot leírni

Az irodalomtörténész, író Marianna D. Birnbaumot a művészettörténész Elek Artúrról szóló monográfiájából, beszélgetőkönyveiből, Esterházy Péterrel, Konrád Györggyel, Spiró Györggyel készült interjúiból, a vészkorszakról írt emlékkönyvéből ismerheti a magyar olvasó. A közép-európai zsidó sorsot női szempontból bemutató Láthatatlan történetek párja az Apu című könyv, mely egy közép-európai zsidó férfi élettörténete.

Egy a cukorbetegség folytán megvakult apa mondja magnóra az emlékeit a lányának, Daisynek. Ez a narrációs helyzet már önmagában is jelzi a szenvedések, a traumák elbeszélhetőségének nehézségeit („Jó lenne veled erről beszélni, de nem tudok…”), a súlyos emlékek miatt, melyeket – bár felidézésük, elbeszélésük felszabadító lehet – az apa nem szeretne tovább hordozandó, transzgenerációs teherként a lányára átruházni. A magnószalag az objektiváció terepe: a gép szenvtelen, személytelen, nem biztatja a beszélőt, de nem is fojtja bele érzelmi reakciói révén a szót, az emlékmozaikok így természetes módon, a beteg tempójához igazodva kerülnek elő. A közvetítés többlépcsős, a beszéd és az érzelmi hatás közé egy köztes fokozat ékelődik be, a magnó (akárcsak író és olvasója között a könyv) szétválasztó, ugyanakkor összekötő szerepű. „Talán egyedül a magnóval nem lesz olyan rossz érzés.”

Az életrajzi elbeszélést a közös történelmi tapasztalat teszi típustörténetté („Egy magyar zsidó polgár élete a huszadik században”), ugyanakkor az elbeszélés telítettsége, a sajátos nézőpont révén lesz mégis egyedivé. Az apa elbeszélése nemcsak emlékfelidézés, hanem számadás is: kitérőkkel, a szálak elvesztésével, majd újra felvételével, konkrét adatok, nevek, helyszínek, évszámok megadásával idézi fel élete eseményeit, s mint egy rutinos kereskedő, aki elkészíti a bevételek és kiadások, a szükségszerű és a minden igyekezet ellenére el nem került veszteségek listáját, ő is számba veszi, több irányból is mérlegeli a pozitívumokat és a negatívumokat. Az életveszélyes szívtrombózissal kórházba került, gépekkel életben tartott haldokló két irányból is elmondja az összegzést: az egyik a megvert, megalázott, legtöbb rokonától brutálisan megfosztott, fiatal korától halálos ítéletét váró ember nézőpontja, a másik az önerőből előbbre jutó, mindig talpra álló, a nácikat harminckét évvel túlélő, lányára büszke férfi portréja.

A gyökerek Dunaszerdahelyre és környékére nyúlnak vissza: az apa 1903-ban egy szegény zsidó családban született Dunaszerdahelyen, az ő szülei pedig Vízkeleten és Ó-Lehotán, sírjuk a dunaszerdahelyi zsidó temetőben van. Az anya családja Komáromból származik, gyarmatáru nagykereskedők voltak, nagy üzletük volt a komáromi főtéren. A néha csak pár vonallal, markánsan megrajzolt szereplők közül kitűnik a heves természetű nagyapa, Löwinger Henrik szerdahelyi kocsmáros alakja, akitől – bár szüntelenül konfliktusban álltak – az apa számtalan dolgot örökölt, persze nem anyagi értelemben (többek közt a végül vakságot is okozó cukorbetegséget). Az erőszakos, verekedős, kiabálós, feleségét és gyerekeit is megalázó kocsmárosnak a fia még akkor sem tud, utólagosan sem megbocsátani, mikor neki magának is ugyanúgy le kell vágni a lábát, s ugyanolyan önzetlenül ápolja őt is a felesége, ahogy a nagyapát az a másik nő, akit a megalázott első feleség halála után hozott a házhoz, s akit a gyerekek soha nem tudtak elfogadni. „Sosem beszélgetett velünk. Sosem kérdezett tőlünk semmit, csak parancsolt” – olvashatjuk a nagyapáról. Tulajdonképpen ennek az átörökített kommunikációképtelenségnek a leküzdése ez a könyv.

A nagyapa sose beszélte ki a maga traumáit (hogy zsidóságából, kirekesztettségéből adódóan milyen konfliktusokba keveredett, azt egy kocsmai anekdota szemlélteti), ám a lányával szemben kezdetben visszautasító, önmagába zárkózó apa a magnószalagoknak köszönhetően nem viszi magával a sírba emlékeit. A nyitó szövegben a lánya szólal meg, kiderül, hogy az apa az ő nógatása ellenére sem akart beleegyezni a múltidézésbe: „Arra is rá akartam beszélni, hogy mondja szalagra az élettörténetét, mert szeretném hallani, és talán neki is jót tenne a visszaemlékezés. Ezt az ötletet azonnal visszautasította, de a magnó vele volt még a kórházban is.” Mikor ezek után az öreg kofferbe pakolt magnó mégis megszólal, méghozzá az apa hangján, ezt nem realitásként, inkább varázslatként vagy belső hangként érzékeljük: az apa szólal meg a lányában vagy a lányán keresztül.

Az alulról jött, rátermettségét mindig bizonyítani akaró apa keserű belenyugvással idézi fel a történelem viharai által megtépázott családja életét. A két háború között a pozsonyi szlovák kereskedelmi gimnáziumban érettségizett (magyar, német és szlovák nyelvből és levelezésből), majd Szolnokon és Pesten dolgozott bátyjának, Dezsőnek a vállalkozásában. Később (nemcsak saját ügyessége, hanem felesége hozománya révén is) üzlettárssá lépett elő, igyekezett jó nevelést adni a lányának, ám a nyilas időkben mindnyájan életveszélybe kerültek, bujkálni kényszerültek. A háború után a vállalkozó apa egy kis időre újra talpra áll, ám az államosítás után újra megfosztják mindenétől, bebörtönzik, testvérét a szomszéd cellában halálra verik. Ötvenhat után – inkább a lánya elhatározásának engedve – már idős fejjel, megfelelő angol nyelvtudás nélkül Amerikában kezd új életet, melyet egyre inkább beárnyékol az egyre súlyosodó betegség. A származás kérdése Amerikában egészen más színezetet kap, mint otthon, büszkeségnek számít, ha valaki mélyről jött, és saját ügyessége révén feljebb jutott, otthon viszont csak azt értékelték, ha valaki jó családból származott: „Mi, testvérek, sosem beszéltünk másoknak a családról, mert szégyelltük. […] Mert odahaza, Magyarországon aszerint értékelték az embert, hogy honnan jött.”

A megrázó történések elborzasztó hatását költői ötletek ellensúlyozzák. „A vakságot nem lehet leírni, mert minden arról szól, ami nincs.” A túlhajszolt, a napi munka rutinjába belefeledkező, a szépségeket szinte észre sem vevő vállalkozó szemét a legmegrendítőbb élmények nyitják rá az élet egy másik dimenziójára. Mikor ő, testvérével ellentétben élve kikerül a börtönből, először van ideje odafigyelni a természetre, a felhők játékára, arra, „hogy változik az ég arca”. Ekkor nézi először az erdőt úgy, hogy nem azt számolja, hány köbméter fa van benne.

1944-ben, mikor Horthy bejelentette, hogy Magyarország kilép a német szövetségből, a zsidók örömükben elkezdték leszedni a házak homlokzatáról a sárga csillagokat. A főszereplő, aki a legmagasabb a lakók között, létra nélkül is eléri a csillagot, ám amikor szedi le, belát a házmesterné ablakán, akinek Szálasi képe lóg a falán. Más léthelyzetekben is fontossá válik az ilyen, a másik szobájába benéző, átható tekintet. A veszélyeztetettség óvatosságra int, a takargatott dolgok feltárulása olykor olyan kínos, mint mikor kinyílik véletlenül egy szekrény, benne a családi ezüsttárgyak, amiket állítólag magukkal vittek az oroszok.

A szülők világa nyomasztóan hat az utódokra. A gyerek, mikor anyja megfenyíti és pofon vágja, dacosan kiabálja, „hogy jó kápó lett volna belőle Auschwitzban”. A szülei boldogsága 1947-ben, egy balatoni nyaralás során a gyerek szemében az elvesztett nagyszülőkkel szembeni árulásnak tűnik: „zokogtál az ágyban, hogy Nyanyuékat megölték, mi meg itt táncolunk”. Felidéződik egy beszélgetés két budapesti egyetemista, az angol‒magyar szakos Marianna D. Birnbaum és Konrád György között arról, „hogy a tömeges kivégzésekkor, amikor az első sort már levetkőzve belelőtték az előre megásott gödrökbe, vajon miért vetkőzött le a második sor”. Az antiszemitizmus Amerikába is utánuk megy, az anya a fogorvosnál hallja, hogy megint egy zsidó professzor, valami Birnbaum került a Kaliforniai Egyetem magyar tanszékére. Közép-európai beidegződés, hogy az anya nem mer visszaszólni, de a következő generáció már felszabadultabb e tekintetben: „Te biztos visszafeleseltél volna, de Anyuban megmaradt otthonról a félelem, és csak hallgatott.”

Marianna D. Birnbaum: Apu. Magvető, Budapest, 2020

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket