Ezzel még volt dolgunk

Oláh Judit végtelenül személyes dokumentumfilmjében a múlttal való szembenézés és a gyász folyamata áll a középpontban. Epipo azonban sokkal többről szólt, mint ahogyan az a felszínen látszik. Egy egész történelmi kor, egy komplett elit kellett ahhoz, hogy Sipos tanár úr zavartalanul tehesse meg ezeket a szörnyűségeket. Oláh azonban ennél is tovább megy, felteszi a kérdést, hogy ebben az országban van-e bárminek is következménye?

2017 októberében számtalan szakmabeli vallott a befolyásos producermogul, Harwey Weinstein ellen. Az érintettek elmondták, hogy milyen verbális és fizikai abúzusnak voltak kitéve, illetve hogy miként alakult ki az a toxikus légkör, melyben ez az egész szisztéma működhetett a maga valójában. A #MeToo jelensége aztán az egész világra kiterjedt, Magyarországon is olyan nagynevű kulturális szereplők tetteire fényt derítve, mint Marton László, Gothár Péter vagy Eszenyi Enikő. Ezek a botrányok természetesen a művészvilágra is nagy hatással voltak, A botrány (vagy a pontosan ugyanazt a történetet feldolgozó A legharsányabb hang), Az assisztens, a The Morning Show vagy A történet című produkciók már behatóan foglalkoztak a témával. Oláh Judit alkotása talán utóbbihoz hasonlítható a leginkább, hiszen a középpontjaiban gyerekek állnak, akik az események idején nem is értik, nem is érthetik, hogy mi történik velük. Emellett mindkét alkotás behatóan foglalkozik azzal, hogy hogyan működik az emberi psziché, miként próbáljuk száműzni a tudattalanba ezeket az eseményeket, és hogy ez a kreált egység hogyan eshet darabajaira akár egy apró impulzus következtében is. A két film emellett abban is nagyon hasonló, hogy a rendező és a főszereplő személye gyakorlatilag nem válik el egymástól. Oláh Judit saját történetét látjuk tehát a Visszatérés Epipóba című alkotásban, azonban a nyolcvan perces játékidő végén nemcsak róla, vagy Sipos Pálról tudunk meg többet, hanem magunkról, és arról az országról is, amelyben élünk.

A nyolcvanas években működött Magyarországon egy Epipo nevű tábor, ahol a módosabb szülők (vagy ahogy a film hivatkozik rájuk, a „liberális elit”) gyerekei tölthették a nyaraikat. Az úttörőtáborokkal szemben Epipo a földi paradicsomot jelentette a gyerekek számára. Egy teljesen új világba léphettek be, ahol fiúk és lányok helyett medvékként és boszikként hivatkoztak rájuk, ahol epipói útlevelet kaptak. Mindennek a közepén pedig ott ált Sipos Pál, aki karizmájával és színlelt gyengédségével mindenkit a hatalmába kerített. Bár a felszínen egy laza, gyerekcentrikus, jókedélyű tanárnak tűnt, valójában szörnyűségeket követett el a rábízott fiatalokkal. Az érintettek egy része ezt nem realizálta annak idején, másik részüket pedig vagy a környezet, vagy a szülők, esetleg az adminisztráció hallgattatta el. Néhány évtizeddel később, immáron felnőttként azonban többen is meg akarják érteni, hogy valóban mi is történt Epipóban.

A 444 nevű internetes portál 2014 nyarán publikálta az Utána minden állat szomorú című cikket Magyari Péter tollából, mellyel kapcsolatban talán nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt évek egyik legnagyobb hatású és legfontosabb cikke volt. Ha azt nem is lehet kijelenteni, hogy Oláh filmje ezt a cikket adaptálta, egyfajta párbeszédet mindenképpen folytat vele, kiegészíti, személyesebb kontextusba helyezni a tényfeltáró írást.

A Visszatérés Epipóba cselekménye alapvetően négy szinten zajlik. Láthatjuk archív felvételeken a múltbéli eseményeket, van egy narratív szál a főhős, illetve kislánya tábora kapcsán, valamint a rendezőnő a szüleit is szembesíti a döntésük súlyának felelősségével, végül pedig az érintettek szinte egy pszichodráma keretében dolgozzák fel a traumát.

Az első szál az, amelyik plasztikusan foglalkozik a film tárgyának bemutatásával. De mi is volt pontosan Epipo? Egy olyan hely, melyben az egész korszak attitűdje manifesztálódott. Persze nem állíthatjuk sajnos azt sem, hogy egy Epipóhoz hasonló hely manapság nem létesülhetne. Azok a káros berögződések, azok a bűnös társadalmi szemlesütések továbbra is jelen vannak. Azonban a szendrői tábor eseményeit lehetetlen a nyolcvanas évek kontextusa nélkül értelmezni. Az államszocializmus utolsó évtizedeinek apolitizmusa, az elfordított tekintetek, a társadalmi alkuk nélkül ugyanis nem működhetett volna Epipo. A filmben el is hangzik, hogy Szendrő az ottlévők és a szüleik számára a nagybetűs Nyugatot jelentette, egyfajta szelepként funkcionált.

Az archív felvételek érzékletesen teremtik meg a gyermeki idillt, melynek kialakításában kulcsfontosságú szerepet játszott Sipos Pál. Bár egy valós személyről van szó, egészen elképesztő, hogy milyen tankönyvi módon kerítette hatalmába a gyerekeket. Kedvességet, empátiát színlelt, „suli után ott maradt dumálni”, hangzik el a filmben, illetve a különlegesség érzetét keltette a táborlakókban. Az egyik megszólaló el is mondja, hogy már az is hatalmas büszkeséggel töltötte el, hogy egy ekkora ember érdeklődik iránta. De hogy mekkora jelentősége is volt Siposnak, az talán a film legmegdöbbentőbb aspektusa. Egy ember, akire már akkoriban többen gyanakodtak, aki a létező legnagyobb bűnöket követte el, a Magyar Televízió egyik arca lett, aki „sztártanárként” ifjúsági műsorokban beszélgetett fiatalokkal. És talán itt utalhatunk vissza legerőteljesebben a bevezető kérdésére, hogy létezik-e egyáltalán következmény?

Ez pedig továbbvisz minket a film másik fontos vonulatára, mégpedig hogy a közvetlen érintettek szülei vagy a tábor dolgozói hogyan viszonyultak Siposhoz. Utóbbi szálnak köszönhető a film legironikusabb jelenete, mely ha talán nem is szándékosan, de tökéletes görbe tükre a témáról folyó közbeszédnek. A „sohasem gondoltam volna róla” vagy az „ő nem olyan embernek tűnt” kezdetű mondatok mellől már csak a „minek mentek oda”, esetleg a „miért most állt elő vele, nem kellett volna évekig hallgatni” hiányzik. A közöny, a jelenség megértésének hiánya tökéletesen jelenik meg ezekben a jelenetekben.

Persze ennél is fontosabb azonban, hogy a szereplők közvetlen környezete hogyan viszonyult az eseményekhez. A rendező nagyon erősen eljátszik a szülők felelősségének dilemmájával. Mentség lehet-e az, hogy ők sem tudtak semmit, vagy épp felnőtt mivoltukból adódóan nekik gyanakodniuk kellett volna? És ha valóban hibásnak érezzük a szüleinket évtizedekkel később, vajon mit tehetünk ezzel az érzéssel? Ezekre a kérdésekre vezeti rá nagyon szépen Oláh a film narratív szálát, mely egy generációval később a rendező és főhős saját felelősségét vizsgálja. Talán a film egyik legérzékletesebb és legbensőségesebb jelenete, mikor Oláh Judit arról beszél, hogy a lányai születése változtatta meg teljesen a gondolkodását. Akkor kezdett el azon gondolkodni, hogy szülőként hogy bízná rá ma bizonyos felnőttekre a gyerekeit, azok vajon gondját viselnék-e?

Bár a film általánosságban is nagyon személyes, az évtizedekkel későbbi, helyenként pszichodrámába hajló terápia még ehhez képest is elképesztően intim. Azonban semmiképp sem öncélúan, mert remekül mutatja be, hogy ugyanazt az eseményt hány különböző módon képes feldolgozni az emberi psziché. Van, aki tevékenyen próbál szembeszállni a múlttal, más felejteni szeretne, míg olyan is van, aki erőszakos tagadásba burkolózik.

Feltétlen dicséret illeti azért Oláh Juditot, mert a fontos téma mellett sem feledkezett meg filmje formavilágáról. A már említett archív felvételek nagyon hangulatosak és sokszor húsbavágóak, néhány esetben pedig a kreatív képi megoldások remekül szolgálják a dokumentumfilm gondolatiságát. Ilyen például az a jelenet, melyben a nyilatkozó teljes sötétségbe burkolózik, persze könnyen lehet, hogy erre azért volt szükség, mert a megszólaló felismerhetetlen szeretett volna maradni, bárhogy is, a sötétség remekül utal arra, hogy egyrész milyen sötét időszak is volt ez, illetve hogy a szereplőknek még mennyi dolguk van a feldolgozással. Vagy a két zárójelenet, a part idilljében való elmélyedés, illetve a tükröző felülettel és a keretekkel nagyon szépen játszó buszjelenet.

A Visszatérés Epipóba tehát egy fontos film, amely nemcsak a témájával tud kitűnni, hanem azzal is, hogy azt milyen sok szempontból és milyen éretten közelíti meg. Ameddig akár egyetlen Sipos tanár úr működhet, addig megkérdőjelezhetetlen ezeknek az alkotásoknak a jelentősége. A cél ugyanis végső soron ez, elgondolkodtatni, szembesíteni, diskurzust indítani.

A film adatlapja a Mafabon