Tolvajok és tanúk

Nem tudom, Janut mióta csalt meg. Egyre több mindent titkoltunk el egymás elől. Olyan dolgokba keveredtünk, amelyekről inkább tapintatosan hallgattunk. Mint a riadt madarak a hálóban. Könnyen hazudoztunk. Ösztönből, ahogy a gyerek issza a tejet. Azért mondta, hogy megkönnyebbült. Most, hogy végre beszéltünk róla. Amikor kiabáltunk, mintha hirtelen áttört volna a gát. Annyi év után felemelkedett a zsilip. Felszínre tört minden, ami bántott bennünket a másikban, azokkal a dolgokkal együtt, amelyeket már nem akartunk tovább elviselni. A dumám az öregedésről és az ősz hajszálakról. És az ő végtelen ígéreteiről, hogy új életet kezdünk.

Nem mondom, hogy nem lepett meg. Akkor, amikor először tudomást szereztem róla. Úgy tűnt, Janut bármit megtenne értem. Hogy hallgat rám. És én is mindig elmondtam neki mindent. Mintegy jutalomféleképpen. Nagyon közel kerültünk egymáshoz. Hittük, hogy a helyes úton járunk. Hogy újrakezdtük egymással, az elejéről. Új, igaz élet. Ezért mondtam el mindent. Nyíltan. Azt is, ahogy fokozatosan öregszem. Most meg szóba hozza, hogy már nem bírja hallgatni. Biztos azt szeretné érezni, hogy még előtte áll az élet. Hogy újrakezdheti, teljesen az elejéről. Hogy még semmi se késő, és kezébe veheti az irányítást. Tisztában vagyok vele, hogy az utóbbi időben egyikünknek sem volt könnyű. Mikor Borko nem fizetett, és ő nem keresett magának másik állást. Egy ideig a megtakarításainkból éltünk, de végül már csak az én fizetésem maradt. És Janut ezzel nem tudott megbékélni. Azt mondta, még fiatal. Arról álmodik, hogy majd minden más lesz, és újrakezdhet mindent. Megint újrakezdeni, mintha ez olyan egyszerű lenne. Mintha az életet csak úgy el lehetne nyisszantani, mint a túl hosszú zsinórt. Ha egy darabka bekoszolódik, a vége pedig felfeslik, elég levágni és kidobni. Hisz marad még így is elég. Janut ezt így képzelte, hogy mindig újra lehet kezdeni. Aztán lopni kezdett. Mintha nem tudná, hogy egyszer úgyis elkapják. Ezzel nem tudok megbékélni. Bár azt mondja, miattam csinálta. Ő meg abba nem tud belenyugodni, hogy mindig az ősz hajszálaimat emlegetem, közölte. És elment.

Akkor kezdtem róla először beszélni, amikor szinte még minden jó volt. Gregor elment és megengedte, hogy Janut költözzön a helyére. És amikor mind a ketten leszoktunk a dohányzásról. Ágy helyett felfújható matracon aludtunk, úgy üldögéltünk rajta, mint a kanapén. Mint nyaranta a tóparton. Akkor hoztam fel Janutnak. Hogy a könyvek szereplői akkor hagyják abba a dohányzást, ha valami nagy változás áll be az életükben. Ha elválnak, vagy kijönnek a sittről. Ha hinni kezdenek Istenben, vagy gyermekük születik. Ha megszabadulnak a régi, koszos életüktől, és valami újba kezdenek. Ha levágják a szétfoszlott kötélvéget, és csupán a tiszta, még használatlan rész marad meg. Amit összetekernek, és óvatosan zsebre tesznek rosszabb időkre. Akkor én is így képzeltem el. Az életemet Januttal. Most minden másképp alakul. Az egyetlen dolog, ami Janutot a régi életével összekapcsolta, két kávébarna kartondoboz volt, amiben idehozta a cuccait. Átcipelte a városon, még metrózott is velük. Nem ismertünk senkit, akinek kocsija lett volna. Amikor feljött az aluljáróból, az egyik dobozt lent hagyta az újságárusnál. Míg a másikat felcipelte a lépcsőn egészen az utcasarokig. Aztán visszament érte. A kapu előtt vártam, segítettem neki, hogy mindent hazahozzon.

Természetesen, máshogy képzeltem el az egészet. A napot, amikor összeköltözöm valakivel. Más városban, más országban kellett volna ennek megtörténnie. Én költöztem volna, nem pedig ő. Előtte sokáig győzködött volna, mert én megelégedtem azzal, amim van. A kényelmesen berendezett lakással, aminek alacsony a bérleti díja, és ezt könnyen megkeresem. Ahányszor felhozta volna a költözést, mindig témát váltottam volna. Csak pár hónap múlva hagytam volna magam meggyőzni. És aztán a megbeszélt napon, szépen felöltözve becsengettem volna az ajtaján. Odalent a kapu előtt költöztető autó várt volna.

– Légy üdvözölve itthon – mondta volna, majd lekísér a holmijaimért.

Természetesen a valóságban mindez teljesen másképp történt. Janut főképp azért költözött hozzám, mert nem volt hol laknia. Borko lakásában aludt, de Borko minden este megkérdezte, talált-e már valamit. És keres-e egyáltalán. Janut győzködött, hogy Borko kedveli. Segíteni akart rajta. Jól tudja, milyen nehéz a kezdet. Borko messze lakott a központtól, odakint a külvárosban. A metró végállomásánál buszra szállt, majd villamosra. Aztán még negyedórát gyalogolt. De Janutnak nem számított, hogy sokáig tart az út. Tulajdonképpen nem keresett semmit. Várta, hogy történjen valami. Valami, ami megváltoztatja az életét. Így mondta ezt aznap este, amikor elhozta hozzám a két kartondoboznyi cuccát. És szorosan átölelt. Mert volt értelme annak, hogy eddig várt. A hős elnyerte jutalmát. Én lettem a jutalom. Hittem abban, ez az egymásra találás kölcsönös. Ezért is ajánlottam fel neki olyan gyorsan, hogy költözzön hozzám. Amikor elmondta, milyen körülmények között lakik. Hogy Borko minden este számon kéri, talált-e már valamit. És Janut hagyta magát meggyőzni. Rögtön másnap bejelentette Borkónak, hogy megvan az új lakás. Este bepakolta a cuccait két kartondobozba, metróval, két fordulóval hozta fel hozzám. Leszaladtam a harmadik emeletről a kapuhoz, és segítettem neki. Mackónadrágban és pólóban. A dobozok sárosak voltak, megáztak, mert odakint szemerkélt az eső. Amikor megpróbáltuk felemelni, a kartondoboz nedves cafatokká hullott szét. Koszos lett a kezünk, és a linóleumon is piszkos csík maradt utána. Így inkább ott hagytuk, maradjon csak az előszobában, és leültünk a felfújható matracra. Mint a gumimatracra, az oroszvári tó partján. Akkor mondtam Janutnak. Hogy ha regényhősök lennénk, ma abbahagynánk a dohányzást.

– És nem vagyunk regényhősök? – kérdezte Janut.

Mindkettőnk kezében cigaretta. Belehamuzunk abba a nagy kagylóba, amit hamutartónak használtam. A kagylóhéj tele volt már hamuval. Elgondolkodtam. Egy ideig azon merengtem, lehetünk-e regényhősök, ha minden másképp alakult, mint ahogy azt korábban elképzeltem. Vagy lehet, épp ezért vagyunk regényhősök. Számít-e, hogy amikor lementem a kapuba, át sem ölelte a derekamat. Én pedig nem hajlítottam be a térdem, és nem forgott velem körbe-körbe mindaddig, míg mindketten elszédülünk. Mindenesetre ez egy új kezdet volt.

– De. Azok vagyunk – válaszoltam.

Így hát abbahagytuk a dohányzást. Még ha nem is teljesen. Mindig volt otthon egy doboz cigink. Akkor sem voltunk gazdagok, de nem ez volt a legrosszabb. Janut Borkónál dolgozott az építkezésen, én szintén feketén, kisegítettem az egyik óvodában. A szomszéd utcában, így gyalog jártam munkába. Nem volt szükségem metrójegyre, se várostérképre. De amikor Gregor elköltözött, kettőnknek kellett fizetni a lakbért. Ezenkívül ott volt még a telefon és az internet, amiről nem akartunk lemondani. Akkor ezek a dolgok fontosnak tűntek. Hogy olyan normális életünk legyen, mint mindenki másnak. Azoknak, akik a metrón utazva a telefonon játszottak. A megállóban várakozva azzal múlatták az időt, hogy üzeneteket küldözgettek. Erőnek erejével olyanok akartunk lenni, mint a többiek. Azok, akik körülvettek bennünket. Az önkiszolgálóban volt törzsvásárlói kártyájuk, és odahaza bútorok, amelyeket a nagyszüleiktől örököltek. A telefon és az internet pedig hozzátartozott ehhez. De amikor befizettük a lakbért, a fűtést, az internet- és telefonszámlát, nem maradt sok pénzünk. A bankban tartottuk a pénzt. Így mondtuk. Pléh teásdobozban, amit a konyhabútor felső polcán találtunk. Kibányásztuk az aljáról a teadarabkákat, és ebben tartottuk a megtakarításunkat. Se nekem, se Janutnak nem volt igazi bankszámlája. Bár az összes bankba elmentünk már a városban. Mindenütt olyan igazolásokat és nyomtatványokat kértek, amit nem tudtunk beszerezni. Bérleti szerződést és munkaszerződést. De Janutot Borko zsebbe fizette, és nekem sem volt szükségem számlára. Ezt a teásdobozt ottfelejtette valaki a konyhabútor polcán. Egy előző bérlő hagyhatta ott. Az egyik ilyen lakásban, ahol senki nem marad pár hónapnál tovább. Eleve átmeneti lakásnak szánt helyiségek. Azok közül, akik eddig itt laktak, senkinek sem volt saját bútora. Volt itt minden. Konyhai felszerelés, edény, porszívó, sőt még ágynemű is. Ezenkívül egy csomó apróság, ami senkinek sem ért annyit, hogy magával vigye. Pár tarka huzatú párna a heverőn. Szivacsmatrac, amit ágy helyett használtak, párat egymás fölé rakva. Félig égett gyertyák, viasszal lecsepegtetett gyertyatartók. Nyaralásból hozott szobrocskák, műanyag Eiffel-torony és pár bűnügyi ponyvaregény.

Az aromás teától illatos fémdoboz szintén a lakás részét képezte. Ki se mostuk, hogy a pénzünk is vegye át a teaillatot. Ebben tartottuk a megtakarításunkat. Hónap végén kivettük a lakbérre valót, az illatos maradékot pedig elraktuk. Abban az időben még aránylag jó volt minden. A teásdoboz soha nem volt üres. Nem a pénz miatt kellett leszoknunk a dohányzásról. Új életet akartunk kezdeni. Közösen, teljesen az elejéről. Egy új országban, amelyben egyszer majd egyek leszünk közülük. Azok közül a hétköznapi emberek közül, akik a felismerhetetlenségig egyformának tűntek számunkra. De egy csomag cigit mindig tartottunk otthon. A szekrény felső polcán, rögtön a bank mellett. Egyszer-egyszer esténként mégis rágyújtottunk. Mióta abbahagytuk a dohányzást, még jobban ízlett a cigaretta. Amikor a felfújható matracon üldögéltünk és rágyújtottunk. Akkor tudtunk nagyokat beszélgetni. Arról, mi hogyan volt régen. És hogy majd minden másképp lesz. Hogy nem fogunk örökké feketén dolgozni. És egyszer majd lesz hivatalos bérleti szerződésük, amin a mi nevünk szerepel. Bútorunk, amit majd a skandináv bútoráruházban vásárolunk meg. Akkoriban nagyon közel álltunk egymáshoz Januttal. A felfújható matracon összegömbölyödve, csendesen beszélgettünk. Mint a szövetséget kötő gyerekek a sátorban a nyaralás idején. Amikor a kemping sötétjében csak az elemlámpák fénye világít. És egyszer mondtam neki, hogy mennyire öregszem. Talán péntek lehetett, vacsora után. Janut kedvéért megtanultam főzni. Megvacsoráztunk, majd rágyújtottunk. Ugyanabba a kagylóba hamuztunk, mint első este. A csillogó gyöngyház teljesen koszos lett belülről. Kezemben tartottam a cigis dobozt. Az állt rajta, hogy a dohányzás hatására korábban ráncosodik a bőr. Ekkor mondtam, hogy reggel találtam egy ősz hajszálat. És Janut felnevetett. Mondta, hogy ez megesik. Van, hogy a hajszálnak nem jön össze. És ősz, kusza szál nő helyette.

– Az ősz haj beteg – állította Janut. És nem szabad kitépni, mert szerencsét hoz. Azt mondta, hogy a hasán neki is van egy ősz szőrszál. Felhúzta a pólóját, és megmutatta. Hosszú, göndör szőrszál volt. Teljesen fehér. Meg is húztam.

– Hagyd – kiáltott fel. – Ez a szerencseszőröm.

De nem igazán tudott meggyőzni. Tudtam, hogy régen hogyan csillogott a hajam a napfényben. Egyetlen ősz szál nélkül. Janut ma mondta, az ősz hajszálakról és a ráncokról szóló dumámat nem bírta elviselni. Kijelentette, ő még fiatal. Nem hagyja, hogy telebeszéljem a fejét azzal, hogy már mindenhez túl késő. Talán nem is kellett volna belekezdenem. Talán vannak olyan dolgok, amiket jobb, ha meghagyunk magunknak. Mindenkinek magának kell megbirkóznia a saját félelmeivel. De este a szobában szinte már teljes volt a sötétség. Csak az ünnepélyesen szívott cigarettánk vége parázslott. A tüdőmben nikotin terjengett, beszélnem kellett. Mondtam, hogy nincs igaza. A reggel talált ősz hajszál nem volt beteg. Egy teljesen hétköznapi, egészséges hajszál volt. Épp olyan, mint a többi. Csak ősz. És végül is nem csak erről van szó. Észrevette-e, hogy fokozatosan minden megváltozik. A dolgok nem egyik napról a másikra történnek. Régebben egész éjszaka fenn voltunk. Minden helyet ismertünk a városban. Azokat, ahol még hajnalban is lehetett virslit venni. A kis alagsori török pékségek. A mellékutcákban, ahol elég volt bekopogni az ablakon, hogy kinyissák. Pár apróért adtak meleg pidét, török lapos kenyeret. Lehetetlen csak úgy véletlenül rábukkanni az ilyen helyekre. De korábban ismertük ezeket a helyeket, és mindig tutira mentünk, biztosak voltunk abban, hogy kiszolgálnak bennünket. Múltkor arra jártam, és láttam, hogy a pékséget már rég bezárták. Addig fel sem tűnt.

– Mikor feküdtünk le hajnalban utoljára? – szegeztem neki a kérdést.

Nem tudom, Janut értette-e, mit kérdezek. A támadásom nyugtalanná tette. Ez volt az első nézeteltérésünk. Azt akarta, legyen minden olyan, mint azelőtt. Gyorsan meg akart felelni az igényeimnek. Kérdezte, lenne-e kedvem kimenni. Hiszen péntek van, szépen felöltözünk, kimehetnénk meginni valamit. Vagy elmehetnénk táncolni.

– Menjünk el táncolni! – szólt Janut.

Talán igaza lehet. Egy pillanatra tényleg elbizonytalanodtam. Még hatott a nikotin. Elképzeltem a diszkót, a zenét és az alkoholt. A lazaságot, ami ezzel járt. De aztán eszembe jutott, hogy spórolnunk kell.

– Azok az idők már elmúltak – mondtam. – Nem lehet ezt erőltetni. Nem érted?

Talán hiba volt. Emiatt az él miatt tört el minden. Akkor, amikor először jutott eszembe, hogy az egész életünket eltölthetjük úgy, hogy várakozunk. Hogy mielőtt aláírjuk a bérleti szerződésünket, teljesen hófehér lesz már a hajunk. Talán aznap este hagynom kellett volna, hogy meggyőzzön. Miniszoknyát húzni, és kirázni magamból a gondokat tánc közben. Azóta ez járt a fejemben. Hogy hibáztunk. Jó-e, ha hiszek Janutnak. Aki azt állítja, még valami sokkal, de sokkal szebb dolog vár ránk.

Szinte el is feledkeztünk az egészről. De aztán Borko elkezdte meglopni Janutot. Sejtettem. Soha nem hittem neki, bár Janut mindig védte. Azt állította, mindenki ilyen főnököt akar magának. Ilyet, aki hagyta, hogy nála, a lakásában lakhasson. De Borko most már büntette Janutot. Hétről hétre kevesebb lett a pénz. Csak én dolgoztam még mindig az óvodában, de Janut nem bírt napirendre térni a dolog felett. Mindennap elismételte, hogy nemsokára újrakezdjük. Újra az elejéről. Egy ideig még hinni akartam neki. Janut naponta győzködött, hogy ez így lesz. Nem tudom, honnan veszik az emberek ezt a határozottságot. A bizonyosságot, hogy mindig újra lehet kezdeni. Hogy sosincs elég késő az újrakezdéshez. Mintha ki tudja, mennyi idejük lenne. Gondoltam titokban, egyre gyakrabban. Janut előtt nem akartam ezt felhozni. De amikor elkapták, már nem fogtam vissza magam. Amikor fagyasztott csirkéket lopott a boltban. Mintha átszakadt volna a gát. Mindazok után, ami történt. Túl sok minden jött össze egyszerre. Kiabáltam, Janut meg azt mondta, elege van. Abból a sok öregedésről szóló dumából, az ősz hajszálakból és abból, milyen késő van már mindenre. Az előszobában felhúzta a cipőjét, és elment.

Vályi Horváth Erika fordítása

Vályi Horváth Erika (1978, Dunaszerdahely) műfordító, a kortárs szlovák, cseh és német próza fordítója. A pozsonyi Comenius Egyetemen magyar–német szakán diplomázott, majd évekig az Új Szó szlovákiai magyar napilapnál dolgozott újságíróként, jelenleg szabadúszóként tevékenykedik, a civil szférában oktatásügyi programokat szervez. Svetlana Žuchová Yesim című regényének magyar fordításáért 2020-ban elnyerte a műfordítói Madách-díjat. Eddig tizenkilenc önálló műfordításkötete jelent meg, egyebek mellett Pavol Rankov, Irena Brežná, Jaroslava Blažková, Jana Juráňová, Uršula Kovalyk, Ivana Dobrakovová könyveinek volt a magyar hangja. A Magyar Műfordítók Egyesületének tagja. A kulturális közvetítés, a szak- és műfordítás mellett az olvasásnépszerűsítés és az irodalomterápia a szívügye.