Lehet-e anya és apa két android?

Amikor leomlanak a hidak, új hidakat kell kereseni, amelyek új helyekre vezetnek. A farkas gyermekei főcímében a jól ismert háborús képsort, egy híd összeomlását követően hajó érkezik a Kepler 22-b bolygóra, amely a Kepler 22 csillag lakhatási zónájában kering, mintegy 638 fényévre a Földtől, a Hattyú csillagképben. Az utolsó emberi embriókat szállító járműben két android is utazik, az Anyának nevezett, eredetileg gyilkológépnek tervezett, de gyereknevelésre átprogramzott nekromanta, valamint a kiszolgálóegységként funckionáló Apa – ők hivatottak a cseperedő gyerekeket fölnevelni, hogy az emberiség ebben az ismeretlen világban folytathassa immár nem földi történelmét. A sorozat címe Romulus és Remus történetére utalva nemcsak a nekromanta anyává válásának kettős sztoriját meséli el, de egy új alapítás szándékával zajló zarándoklásét is, melynek során az új világ jelene és múltja legalább akkora hatást gyakorol a mindennapi életre, mint a személyközi konfliktusok vagy a földi háborút kirobbantó és a Kepler 22-b-n továbbgyűrűző ideológiai ellentét.

Utóbbit illetően eleinte szkeptikus az ember. Valóban a mithraisták – a Fény (Sol) vallásának hívei – és az ateisták közti csatározás végzi be az óhaza történetét, és vezet a bolygó totális amortizációjához, amit végül el kell hagyni a kiválasztottaknak? (Ugyanis a Kepler 22-b nem csupán az embergyerekeket nevelő androidok számára ad otthont, hanem mint gyorsan kiderül, a mithraisták bárkájára fölférő szerencséseknek, majd a záró epizódban az épp megérkező ateista kolóniának is – hogy az előbbieknek mi lett a sorsa, arra az első évadban hamar választ kapunk, utóbbiak a készülő folytatásban kapnak majd szerepet.) A dogmatikus keresztény szektára emlékeztető mithraista közösség és az ateisták közti földi háború még akkor is erősen túlzónak tetszik, ha figyelembe vesszük a korunk nagyobb vallásai közti állandósult feszültséget, fenyegetést és terrort, hiszen A farkas gyermekei földi alapkonfliktusában – egyelőre legalábbis – nem jelenik meg annak a fajta diverzitásnak az immunizáló hatása, amely a szekularizációval együtt ellenállóvá teszi a modern társadalmakat a kétpólusú, végső pusztulásba torkolló globális háborúval szemben. (Távolabbról szemlélve, a konzervatív kereszténység politikaideológiai aspektusaira, így ennek a szálnak a mimetikus olvasatára valószínűleg nem csak az Egyesült Államokban érzékenyek a nézők.)

Az első néhány epizódban tehát a mithraista túlélők és az ateista kisközösségként működő család Anya és Apa vezetésével fölvet pár kérdést a hit szerepével kapcsolatban, egy olyan környezetben, amely láthatóan sok tekintetben inkább kívül van az emberi horizontján. Elsősorban talán azt, hogy ebben a szürkére és drappra vett, kifakított, nem épp barátságos miliőben a hit vajon evolúciós előnyt jelent-e, vagy épp ellenkezőleg, a túlélést hátráltatja. A kérdésfelvetést persze etikai-morális dimenzióba helyezi a sorozat, ami viszonylagosítja a kétpólusú erőtér szereplőit: a mithraisták lopták az űrtechnológiát az ateistáktól, az ateisták ellenben a gyerekeket is a háborúba küldték, és ha kell, szívbaj nélkül kivégeznek két ellenséget azért, hogy arcukat, s így identitásukat birtokba véve a bárkára kerüljenek, és mentsék vadiúj irhájukat. (Pun intended: az ateisták sem ússzák meg arcvesztés nélkül.)

Ha azonban túlléptünk ennek az elsőre kissé talán keresettnek tűnő szituácónak, hívőknek és istentagadóknak a dramaturgiai szerepén, érzékelhetjük, hogy a súlypont szép lassan áttevődik a család, a nemi szerepek és a nevelés, sőt a gyerekek fölötti jog dilemmáira. Ridley Scott és Aaron Guzikowski koncepciója viszont túl is mutat ezek korszerű, gender- és feminista szempontokat egyaránt fölvető bemutatásán és kritikáján, és összekapcsolja azokat az új környezet mind sikertelenebbnek tetsző kolonizálásának, valamint a bolygó ökoszisztémájában rejlő rejtélyek zsigerekig hatoló megjelenítésének történetszálaival. Mindez sokszínűvé teszi a műfaji és ideológiai alapot, a klisék mozgatta horizontot folyamatosan és mind határozottabban elcsúsztatja, a kezdeti alaphelyzet hangsúlyos mozzanatait – anyaság, tudatos nevelés, hit – pedig egyre inkább átfertőzik a Kepler 22-b idegenségének anyagszerű nyomai, az élet jeleit alig mutató bolygó fenyegető, mind jobban tetten érhető föltárulkozása. Ahogyan tehát a kolonizálók benyomulnak ebbe az ismeretlen és föltérképezetlen környezetbe, úgy revitalizálják annak szöveteit.

Mindez a felszíni és a mélyrétegeket ugyanúgy érintő archeológiaként bomlik ki epizódról epizódra, konkrétan is fölidézve Scott néhány korábbi munkáját, továbbá más, témába vágó klasszikusokat. Anya, a nekromanta bronzszínű, fémes pajzsa a pusztításjelenetekben „félúton van egy arkangyal és a Metropolis robotja közt”, a mithraisták hajóján a Tempest ellen elkövetett nemi erőszak következményeként a nem kívánt terhesség problematikája pedig nem egyszerűen Anya szemléletváltásával kapcsolódik össze az anyaság és gyerekkihordás, azaz a továbbörökítés alapprogramját tekintve, hanem alkalmat teremt arra, hogy az Alien-filmek testhatárokat, valamint a testről való gondolkodást átszabó perspektíváját játékba hozza. Egészen nyíltan összekötve a Kepler 22-b világát az Alien– és a Prometheus-univerzummal, a xenomorfok testeket kolonizáló, azokat önmaguktól elidegenítő, ezáltal új biológiai formákat kreáló evolúciós programjával, ami végső soron a teremtés idegenszerű, fölforgató mód nem-antropomorf megvalósulása számára nyit teret. A bolygó felszíni és mélyszövetének megjelenítése ezt az idegenségperspektívát a planetáris méretek irányába is kiterjeszti: a mindennapi cselekvések közben végzett archeológiai munka – gyűjtögetés, mintavétel, elemzés – az eleinte táplálékul szolgáló lények, a gigantikus csontvázak, végül a humán létformák inverz evolúciója mellett (amely mind-mind a kaotikus, romos felszínen föltáruló időbeli mélységbe nyúlik) fölvillant egy keresztmetszeti képet is a bolygó gyomrába hatoló titokzatos lyukak révén. Mindezek Scott és Giger zsigerszerű tereit idézhetik emlékezetbe, ahol kint és bent viszonya az állandó megfordításoknak és eltolásoknak köszönhetően nem stabilizálható.

A hagyományos idő- és térbeli szerkezeteket kimozdító dinamika az első évad egyik legkülönösebb fordulatát eredményezi, Anya terhességét. Az androgünre tervezett androidok storyline-ja kezdetben a megszokott Scott-féle kérdésirányt idézi az elektronikus bárányokról szóló álmok receptje alapján, vagyis létük természete, érzéseik és cselekedeteik valóságossága jelentik a fő dilemmát és feszültségforrást. A mindvégig reflektált különbség köztük és az emberek közt szinte magától értetődően vezet aztán az említett kérdésirány megfordításához: az Apát és Anyát megsebesítő mithraisták akciója a néző kezdeti távolságtartását az androidfigurákkal szemben empátiába fordítja, a közösség fennmaradását segítő evolúciós örökség – az altruizmus csavarja: ragaszkodom és segítek, mert az számomra is jó – kiterjed a nem-emberi szereplőkre. Ebből a szempontból az egyik csúcsjelenet alighanem Anya és Apa finálébeli veszekedése és kibékülése, amit megelőz az említett hagyományos struktúrákat eltoló dinamika a testek újrakódolásával. Anya ismétlődő látogatása a lezuhant hajónál, a saját (újra)teremtése terébe és idejébe tett virtuális látogatás, majd az itteni szeretkezés az emberrel, aki egykor átprogramozta és fölkészítette a misszióra, olyan terhességhez vezet, amely eleinte azt a képzetet kelti, mintha az addigi missziót egy különös hibridizációs folyamat eredményének, az android által megszült új emberi(?) lény projektjének kellene fölváltania. Apa féltékenységét maga a koitusz eseménye váltja ki, a programozott konformitás az emberi viselkedésformákat tekintve, jelen állás szerint legalábbis, kettejük kötelekének valódi megerősödéséhez vezet, olyannyira, hogy áldozatvállalásuk még az eredeti programot is fölülírja.

Az idáig vezető eseménysor vége pedig annak felismerése, hogy nem a virtuális archívumban elrejtett információ írta át Anya testének kódját, hanem Tempest esetéhez hasonlóan valami más, egy alapvető idegenség fertőzte meg, ami először tumorként, majd szerves alapú szervezetként, embrióként azonosítódik. Az androidnak a szintén az Alien-filmek világából kölcsönzött fehér, tejszerű vérébe a bolygó állati, mégis valahogy emberre emlékeztető lényeinek vörös vére keveredik – táplálandó a magzatot –, e hibridizáló aktussorozat eredményeképp az androgün jelleget kiemelő testruha alkalmazkodik az állapothoz, a szervetlen test pedig szerves folyamatok részesévé és alakítójává változik. (A metamorfózis némiképp hasonló az Alien: Resurrectionben lezajló átalakuláshoz, amely során Ripley az elevenszülőség adományát ajándékozza a xenormorf királynőnek.) Már amikor a furcsa lények egyike Anya fölébe kerekedik, néhány képkocka erejéig megidéződik a xenomorfokkal való face-to-face találkozás momentuma, hogy aztán a játék megforduljon, és a lények története visszavezessen – itt még csak utalásszerűen jelzett – emberi eredetükig. Anya testének átalakulása ugyanakkor egy valódi xenomorf születéséhez vezet. Nem a virtuális térben lévő digitális kód írta tehát át a nekromanta testét, hanem valami más.

A kígyószerű lény világrajövetele a kézenfekvő édenkerti utalás mellett a Giger-féle péniszmotívum és az orálszadisztikus alien-világ egybeesését idézi, a nem kívánt terhesség kihordása ezúttal viszont nem végződik a gazdatest halálával, az andorid voltaképp kihányja, felöklendezi a teremtményt. A mellkas szétrobbantásával világra jövő vagy a Prometheusban sebészi úton eltávolított xenomorf esetével szemben a torkon át a szájból előtörő kígyó születése az alien-féle lárva vagy pete beillesztési mechanizmusának az inverze: nem behatol a szájon át a testbe, hanem ott lép ki belőle. Ez a fajta régi-új kreatúra egy antropomorfnak látszó terhesség után az android tejszerű vérével táplálkozik, voltaképp szoptatják, miközben Scott egykori xenomorfjaihoz hasonlóan fölveszi a gazdatest tulajdonságait, hiszen megörökli Anyától a repülés képességét.

Az archeológiai munka csúcsa ennek az idegenszerű terhességnek a következménye. A bolygó vad, nem trópusi zónájában talált méretes csontvázak az egykor élt kígyók maradványai. Anya szülése így tehát betetőzi a bolygó revitalizációjának – úgy tűnik, ezúttal valódi, azaz tényleges – programját. A kolonizáció, könnyen lehet, rekolonizációhoz vezet, méghozzá a xenomorf részéről, és az idegenségnek ebbe az új változatába érkeznek a második évad újabb karakterei. Amit a Kepler 22-b planetáris múltja fölkínálhat, az egy devolúciós processzusba történő beavatkozás révén mutatkozik meg. Egyelőre tehát mintha túl lennénk azon a kezdetben közhelyesnek tetsző alapálláson, hogy az emberek az új környezetben is ott folytatják, ahol abbahagyták, és szellemtelen ideológiai különbségek határozzák meg az önazonosság, valamint az egykori tradíciók mibenlétét. Jóllehet a tökéletes álcázás vagy a képmutatás jelképe is lehet a főszereplők arccserés trükkje, és minden bizonnyal a következő évad továbbszövi azokat a szálakat, amelyek az ember örökségét viszik színre az új lakhelyül szolgáló Kepler 22-b-n, az alapok megvannak ahhoz, hogy ennek az örökségnek a nyomai merőben új összefüggésbe kerüljenek. A fent leírt sajátos régészeti föltárás nyújtotta nem-antropomorf távlatok mellett gondolhatunk például Apa sérült ujjának morzejeleire. A vallási kinyilatkoztatás mantrája az android beállításaihoz történő hozzáférést teszi lehetővé, ami egyúttal alkalmat teremt a menekülésre. Vagyis a hitbéli megerősödés jelszava olyan kódként funkcionál, amely a hittől való elszakadás lehetőségét hordozza. Elképzelhető, hogy a test átkódolása mellett az elme átkódolása lesz az egyik út, amely ebben az új világban a kondicionálás feltételeként szolgál majd.

A sorozat első évadáról a New York Timesban olvasható Ridley Scottal és Aaron Guzikowskival egy izgalmas interjú.

A sorozat adatlapja a Mafabon