Megszoksz vagy megszöksz

Diana, II. Erzsébet és Margaret Thatcher. A korona (The Crown) negyedik évadja a három női alakot állítja középpontba, míg a többi karakter kicsit háttérbe szorul. A Netflix elsőosztályú történelmi drámasorozata a brit monarchia életét mutatja be, azt, hogy tagjai miként viselkednek mind a privát szférában, mind a nyilvánosság és a nép előtt. A sorozat szellemi atyja, Peter Morgan korábban A királynő című filmjében dolgozta fel Nagy-Britannia 20. századbeli történelmének egy szeletét (a Diana halálát követő hetet), így ő igazán ért a valóság és a fikció finom összehangolásához. A végeredmény egy minőségi, részletgazdag történet, kiváló színészek tolmácsolásában.

A 2016-ban debütált sorozat rögtön elnyerte a nézők szeretetét és a kritikusok elismerését, a folytatásos história emberi mivoltukban próbálja a királyi család és az angol politika karaktereit közelebb hozni az átlagemberhez. Az első évadban a húszas évei elején járó Erzsébetet ismerjük meg, akinek nemcsak mint újdonsült feleség és anya, hanem az ország királynőjeként is helyt kell állnia. Ahogy haladunk előre a jól dokumentált narratívában, árnyalt kép rajzolódik ki II. Erzsébetről, és a többi családtagról, legyen az Fülöp herceg vagy Margit hercegnő (a királynő húga), majd a 3. évadtól a pár gyerekei, Károly és Anna. A sorozat másik erénye, hogy tablóképet fest a társadalmi változásokról és politikai csatározásokról, így hangsúlyos szerepet kapnak a királynő és az aktuális miniszterelnök közötti kötelező audienciák.

A legújabb évadban az 1979–1990 között hivatalban lévő első női brit miniszerelnök, Margaret Thatcher és Károly herceg felesége, Diana Spencer kerül a rivaldafénybe, különösen Diana, aki ártatlan naivából lesz csalódott, testileg (bulímia) és lelkileg összetört fiatalasszony, akinek hamar rá kell jönnie, hogy a tündérmesének beillő esküvőt a rideg valóság követi, és a házassága az első perctől kudarcra van ítélve. A boldogtalan házasévekben a nép szeretetében lel mentsvárra, és finom eleganciájával, jóságával válik a szívek királynőjévé. A Károly–Diana–Camilla szerelmi háromszög a monarchia elavult és tradíciókhoz kötött rendszerének mellékterméke, ahol nem számít az ember, csupán a rang és a közvélemény. A sorozat szemléletesen vázolja fel, hogy a szereplőknek saját érzelmeik kizárásával milyen elvárásoknak kell megfelelniük; félrelépés, hangos viták, válás elfogadhatatlan, egy olyan eszme béklyói alól nem tudnak szabadulni, melyet alázattal és kötelességtudattal szolgálnak, és amely kiváltságaikat biztosítja.

Peter Morgan valós eseményeket színesít ki, ilyen Károly és Diana első találkozása, Margaret Thatcher látogatása a királynő balmorali birtokán („a Balmoral teszt”) vagy Michael Fagan betörése a Buckingham-palotába, illetve ok-okozati összefüggést von a miniszterelnök fiának eltűnése és a Falkland-szigetek inváziója között. A történelmi hűségre való törekvés csak addig van jelen, amíg az a dramaturgiát szolgálja – egy katalizátor, kiindulópont –, utána a fantázia és a képzelet az irányítóelv. Éppen emiatt a kort meghatározó szociális bizonytalanság, elégedetlenség (munkanélküliség, sztrájkhullám), a Vaslady sokak által kritizált bel- és külpolitikai lépései, szankciói az egyéni drámák hátteréül szolgálnak.

A korona sikere többek közt abban rejlik, hogy az alkotók rengeteg időt és energiát fektettek a cselekményszálak és a karakterek kidolgozásába, és a gyártócég, a Netflix nem sajnálta rá a pénzt. Egy olyan gigaprodukció jött létre, melyben minden részleg (legyen az díszlet, jelmez, smink és haj) igyekezett a lehető legautentikusabban megteremteni az adott kor miliőjét, jelen esetben a nyolcvanas éveket. A forgatókönyv szikár dialógusaihoz egységes rendezési stílus társul, a lenyűgöző vizuális megoldások nem nélkülözik a szimbolikus jelentéstársítást; az első részben zsákmányként elejtett szarvas Károlyra utalhat, vagy ilyen az évad kezdő- és záró képkockája: Erzsébettel indul, Dianával zárul, aki a karácsonyi partin fekete estélyiben előrevetíti a tragikus véget. A tíz epizódból álló évadban vannak kiemelkedő részek, például a harmadik rész (Fairytale), melyben Dianát látjuk, ahogy a Buckingham-palotában egyedül készülődik az esküvőre és az uralkodói életformára (etikett, protokoll, rajongói levelek, médiaérdeklődés). A szerény körülmények között élő fiatal lány hirtelen belecsöppen ebbe a sznob és szabályozott világba, fülig szerelmes Károlyba, ám hamar szembesül azzal, hogy egyáltalán nem ismeri a férfit, és leendő férje még mindig Camilla után epekedik.   

A negyedik évadban főleg a vonzó és üde hercegnő ruhakölteményein keresztül nyomon követhetjük a kor divatjának változását (a ruhadarabok szinte pontos replikái az eredetiknek), illetve a popkulturális (zenei) referenciák is emlékezetesek: Stevie Nickstől felcsendül az Edge of Seventeen, később a walesi hercegné a palota képcsarnokában a Duran Duran számára, a Girls on Filmre görkorcsolyázik, továbbá olyan előadók dalait hallhatjuk, mint Elton John, David Bowie, Diana Ross vagy Blondie. A popslágereken kívül operabetétek, jazz dallamok és Martin Phipps szerzeményei teszik lebilincselővé a jeleneteket.

Ahhoz, hogy mindez flottul menjen, kellenek a tehetséges színészek, akik képesek élettel megtölteni a pontosan kimért történetet. Az alapkoncepciót követve, kétévadonként lecserélik a társulatot, az első és második évadban többek közt Claire Foy, Matt Smith és Vanessa Kirby fektette le az alapokat. A korona az újabb etapban is az angol színjátszás krémjét vonultatja fel: az Oscar-díjas Olivia Colman (Erzsébet királynő), Tobias Menzies (Fülöp herceg), Helena Bonham Carter (Margit hercegnő), Josh O’Connor (Károly herceg), Diana szerepében Emma Corrin, valamint Margaret Thatcher szerepében Gillian Anderson. A két új társulattag nem roppant össze a feladat terhe alatt, épp ellenkezőleg, mindketten kiemelkedő és meggyőző alakítást nyújtanak, legyen az Diana kedves tekintete, bársonyos hangja vagy Thatcher merev fizimiskája, határozott fellépése.

A sorozat kezdetekor több millió embert szögezett a képernyők elé ez a gondosan megszerkesztett, profin kivitelezett alkotás. Akik azóta rendületlenül kitartottak A korona mellett, azoknak ez az évad sem fog csalódást okozni. Az elején minden új és ismeretlen volt, az évek múltával és az újabb szériákkal a megszokott minőséget kaptuk, talán hiányzik a frissesség és az élesebb kritikai szemlélet, de már Erzsébet sem az az ifjú, tapasztalatlan uralkodó, aki először színre lépett. A monarchia nem tökéletes, létjogosultsága is vitatott, a királynő és családtagjai ugyanúgy hibáznak, mint bárki más, csupán ők valamiféle magasztos, régi időkből fennmaradt eszményt képviselnek, aminek (görcsösen) szeretnének megfelelni. Az utókor majd ítélkezik felettük, Peter Morgan nem tör pálcát senki felett, persze Diana végzetére gondolva, akarva-akaratlanul kiosztja a jó és a rossz szerepeket. A sorozat ebben az évadban ingoványos terepre lépett, hiszen olyan momentumokat idéz fel, amikről már egyre több nézőnek van emléke, vagy kialakult véleménye, de bárhogy viszonyuljunk is a témához, A korona minőségi szórakoztatást kínál azoknak, akiket érdekel a brit királyi család, és azoknak, akik értékelik a színvonalas történetmesélést.

A sorozat adatlapja a Mafabon