„…nem szeretnék semmit megfelelési kényszerből csinálni…”

Koós Gábor képzőművész legutóbbi, USA Diary című egyéni kiállítását az Inda Galériában nézhették meg az érdeklődők (2020. szeptember 9. – október 30.). Itt az Egyesült Államokban töltött négy hét során szerzett benyomásaiból inspirálódó munkáit mutatta be. Kétszobányi méretű fametszet-installáción a természet és az épített környezet itthon megszokottól eltérő léptékét, a nagyság megtapasztalását közvetíti, egy több száz darabos nitro-transzfer technikával készült sorozatban pedig a rasszizmus témáját dolgozta fel személyes élményei nyomán. A kiállítás kapcsán beszélgettünk vele grafikához fűződő viszonyáról, témaválasztásairól, kortárs képzőművészetről.

A kortárs művészetben egyre elterjedtebb gyakorlat, hogy a művész a választott témához keres médiumot, formát, a te esetedben viszont a manuális grafikai technikák, a frottázs és a fametszet a meghatározóak. Elmesélnéd röviden, hogy miért éppen a grafika, valamint hogyan találtál rá ezekre a technikákra?

Bennem gyerekkoromban, amikor az ember arról álmodozik, hogy mi lesz, ha nagy lesz, fel sem merült, hogy képzőművész leszek, és sokáig nem is volt konkrét képem arról, hogy mit akarok a képzőművészetben csinálni. A felvidéki gombaszögi alkotótáborban bekerültem egy foglalkozásra, ahol linót metszettünk. Ez volt az első találkozásom ezzel az egésszel. Szerettem magát a folyamatot, jó volt késsel belevágni a linóleumba, áttekerni a dúcot  a présen, de ugyanannyira tetszett az effekt is, amit kaptam. Onnantól kezdve bármire néztem, azt képzeltem el, hogy hogyan tudnám áttenni erre a nyelvre. Elkapott, és az első perctől nem volt kérdés, hogy engem ez érdekel. Gimnázium után feljöttem Budapestre a Képzőművészeti Egyetemre. A grafika szakon az első két év során megtanították a grafikai technikákat. Végigpróbáltam az összeset, a bennük rejlő lehetőségeket. Az utána következő három évben viszont elengedték a kezünket. Ez alatt jutottam el oda, hogy azon gondolkozzam, mit tudok ezekkel a technikákkal mondani.

Tehát az egyetem alatt még főleg a klasszikus technikákkal dolgoztál?

Nagyrészt igen. A diplomamunkám viszont már egy nagyméretű fametszet volt, egy három-négy méter magas torony. Korábban is csináltam nyers fenyőről fekete-fehér nyomatot, és már akkor éreztem, hogy ez így nagyon adja. De nem hagytak nyugodni az olyan lehetőségek, mint például egy harminc színű fametszet elkészítése. Az ilyesmiket meg kellett próbálnom. Később aztán rájöttem, hogy mégis az volt az igazi, amikor nekimentem a nyers fának és beledörzsöltem a papírt.

Bár a grafika hagyományosan „kisebb” műfaj, te mégis gyakran installáció jellegű műveket hozol létre, amiknek integráns része a testi tapasztalat is, a néző fizikai jelenlétét feltételező, időben, térben létrejövő élmény. Itthon ez a fajta vizuális gondolkodás nem igazán jellemző.

Ez az igény nem az egyetemről jött. Glasgow-ban voltam 2010-ben egy Erasmus-program keretén belül, ahol a város közepén, egy domb tetején álló régi kórházépületben volt a műtermünk. A tetőről lehetett látni a glasgow-i templomtornyokat, és ez a látvány engem nagyon meghatott. Megnéztem a tornyokat közelről. Hatalmas, nagy kövekből épített valami volt előttem, ami mellett nagyon picinek éreztem magam. Csináltam róluk körülbelül 20×50 centiméteres fametszeteket, de rögtön éreztem, hogy túl kicsik, hogy ez kevés. Már nem a grafika szépsége érdekelt, hanem hogy közvetlenül vissza tudjam adni az élményt. A diplomán gondolkodva már éreztem, hogy ez volt a legerősebb valami. Vettem egy fenyőfát és nekiestem. Ez nálam azóta is így történik, intuitív módon bekerül a fejembe egy élmény, egy téma, és nagyon erősen ott van, amíg meg nem csinálom.

A munkáiddal kapcsolatban gyakran elhangzik a „vizuális napló” kifejezés. Az utóbbi években többször is visszanyúltál a napló műfajához (Glasgow Diary, Budapest Diary), illetve a gyakorlathoz, hogy egy-egy városhoz, helyhez kapcsolódó élményeidet próbáld megragadni fametszetek, direkt nyomatok segítségével. Petrányi Zsolt is említette a kérdést nemrég egy beszélgetés során. Szerinte rád az a fajta művészi attitűd jellemző, ami a szubjektum helyét nem az emberekkel való interakciókban igyekszik megjeleníteni, hanem csupán az őt körülvevő tárgyi világon keresztül? Én ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy bármennyire is személyes indíttatásúak a munkáid, az általuk közvetített élmény akárkié lehet. Éppen az absztrakció, a redukáltság foka miatt tudnak „univerzálisak” lenni.

Nagyon örülök, hogy ezt mondod, ez a cél. Erről eszembe jutott egy korábbi munkám. Svácjban, a berni PROGR rezidenciaprogram előadásán megkérdezték tőlem, hogy miért foglalkozom minden munkámban saját magammal. Ez bennem maradt, és később egy másik rezidencia során Szlovákiában (St A Nica Contemporary, Selmecbánya) erre reagálva csináltam egy „önarcképet”, lenyomtattam a saját testem (Selfish, 2015). Viszont azóta sem jöttem rá hogy mi a válasz, nem misztifikálom túl ezt a kérdést.

Úgy tették fel a kérdést, minta ez nárcizmus lenne? Elítélően?

Én úgy vettem. Valószínű nem úgy szólt, de magamra vettem, és akkor mondtam, hogy jó, akkor toljuk meg.

Talán provokatívnak hangzik a kérdés, de ide kívánkozik. A progresszív kortárs művészetben van egyfajta elvárás azzal kapcsolatban, hogy mik a fontos témák, társadalmi, politikai kérdések, amikkel művészként illik foglalkozni. A legutóbbi egyéni kiállításodon két, a padlón és a plafonon elhelyezett fametszet-installáció, mamutfenyők (untitled (Redwood)) és felhőkarcolók (untitled (LA. Downtown)) alulnézeti képei mellett szerepelt egy munka, ami a rasszizmus, identitás kérdését járta körül (You’re both brown, they won’t notice the difference). Neked ezzel a jelenséggel milyen a viszonyod?

Igen, ez egy létező harc, bennem is van rengeteg kérdés ezzel kapcsolatban. Már tavaly elkezdtem ezen dolgozni, majd egyszer csak berobbant a vírus, az egész világ leállt. Látszólag mindenki ezzel foglalkozott, én meg ott ültem a műteremben, és metszettem az erdőmet. Onnantól kezdve úgy éreztem, nem lehet kikerülni a kérdést, hogy van-e bármi létjogosultsága annak, amit csinálok. Nem azt mondom, hogy engem nem érdekelnek a közéleti témák, és álszent lenne azt mondani, hogy nem is próbálkoztam még azzal, hogy valami aktuálisat csináljak, de én ezt művészként csapdának érzem, igyekszem kizárni. Egyáltalán nem egyszerű, de nem szeretnék semmit megfelelési kényszerből csinálni. A személyes kötődés nekem szükséges ahhoz, hogy művészeti alapanyagként is foglalkozzak valamivel. E nélkül hiányzik az őszinteség, ha fogalmazhatok így. Ez a téma éppen azért került képbe, mert velem történt, én éltem meg, de valószínűleg művészként nem nyúltam volna hozzá, ha nincs benne érintettségem.

Viszont volt példa olyan felkérésre, ahol egy konkrét megadott téma kizökkentett ebből, és bármikor szívesen elvállalnék hasonlót. A legmeghatározóbb ilyen élményem A pesti gettó emlékezete – Trauma-Space-Therapy című szabadtéri kiállítás volt a Klauzál téren. Itt nem a témához volt kötődésem, hanem a helyszínhez, amivel kapcsolatban addig csak pozitív élményeim voltak. Ott volt az akkori galériám is, a Chimera-Project. Ekkor tudtam csak meg, hogy a második világháború alatt több ezer holttestet temettek itt tömegsírokba vagy hagytak a téren temetetlenül. Nagyon mélyen beleástam magam ebbe a történetbe, teljesen kikészültem. Életem legnehezebb munkája volt. A tervem az volt, hogy a halott testekre utalva ruhákról készítek lenyomatokat, frottázzsal, papírra, ami a kiállítótér padlójára lesz lerakva, azokon kellett volna végigsétálni a kijárathoz. Rengeteg fotót néztem a testek pozíciójáról, visszaemlékezéseket olvastam. Már ott hevertek kikészítve a ruhák, én meg csak mászkáltam föl alá. Végig az volt bennem, hogy úristen, csinálhatom-e én ezt? Azokra gondoltam, akik átélték ezt, eljönnek a kiállításra, Koós Gabi pedig, csak mert épp csinálja a művészetet, játszadozik az érzelmeikkel.

És mire jutottál? Csinálhatod?

Megcsináltam, mert azt gondolom, hogy egy ilyen típusú intuitív, művészi reakciónak is van létjogosultsága. Annyit változtattam végül, hogy hagytam egy fehér sávot a papíron, hogy a ruhák nyomatait kikerülve is ki lehessen jutni a kiállítótérből. De még így sem voltam nyugodt. A kiállítás ideje alatt folyamatosan kommenteket olvastam, hogy mit szólnak az emberek, megbántottam-e valakit. Végül csak pozitív visszajelzést kaptam, ami megerősített ebben.

Az az installáció még a tőled megszokott stílusban, eszközökkel készült. Ezzel szemben a You’re both brown… formailag, nyelvhasználatban is más. Konceptuálisabb, a manuális grafikai technikát is egészen más módon használod. Visszafogottabb, az érzelmi hatása kevésbé közvetlen.

Az egész egy reakció, fricska arra a megjegyzésre, hogy mivel én és egy indiai származású barátom mindketten „barnák” vagyunk, senkinek nem fog feltűnni, ha az ő személyi igazolványát használom. Számomra hasonló élmény volt ezt a munkát elkészíteni, kiállni és a rasszizmusról beszélni. Az elején még gondolkodtam, hogy csak két színes portréfotót válasszak-e, de végül azt szerettem volna, ha nem a bőrszínről, a rasszizmus megéléséről szól a munka, hanem általánosabban a személyazonosság kérdéséről. És ez meg is határozta a formát, erről máshogy kellett beszélni. A nyomatok színe az ipari nyomtatásban használt három alapszín és a fekete, amikből bármilyen színt ki lehet keverni. Ennek a négy színnek az összes lehetséges variációja adja a képek színét. A nyomatok színe tehát átvitt értelemben kettőnk alapanyagából van kikeverve, de ebben a formában ezek nem a mi színeink, hanem a személyi igazolványoké. Az hogy ennyire színes, az nem cél volt, hanem a módszer eredménye. Nem az esztétikája volt lényeges, hanem hogy végigvigyem, hogy mind a 720 képet manuális technikával csináljam meg.

Számomra nagyon izgalmas volt, hogy a kiállításon a két fametszet között volt elhelyezve ez a mű. Nagyon erős ellentét volt a fekete-fehér, monumentális, elnagyolt, de erős fizikai jelenléttel bíró installáció, és közéjük beékelt, finom, aprólékos, színes munka között.

Pont ilyen ellentmondásos volt számomra Amerika is. De nem volt mögötte tudatos szelektálás, egyszerűen ez két élmény volt a legerősebb akkor, amikor döntenem kellett a kiállításról. Én bízom a megérzéseimben, és általában utólag keresem meg az okokat. Egy kevés gondolkodás után belevágok a dologba, és mikor már megtörtént az egész, akkor vissza tudom nézni, hogy valójában miről is szólt. Számomra az egész élet a fejlődésről és a tapasztalatokról szól minden téren, a művészetben is. Ez konzisztensen meg is van abban, ahogyan keresem ebben az utam. A frottázsolás és sok más mind valamiképpen oldalra lépések a fametszéstől. Úgy érzem, hogy azt életem végéig fogom csinálni, de mellette nagyon fontosak ezek a keresgélések is.

A következő munkád is ilyen „oldalra lépés” lesz?

A 2021-es Triennial of Central European Culture and Art-ra (Triennal CEFO, Olomouc Museum of Art) készítek egy életnagyságú papír installációt. Arról fog szólni, hogy hogyan észleljük, elemezzük és kategorizáljuk a világunkat, a tárgyakat, amik körülvesznek minket. Az lesz talán az installáció különlegessége, az oldara lépés, hogy minden eleme kizárólag papírból készül. Illetve nemrég kértek fel egy önálló kiállításra a Miskolci Galériába, de még fogalmam sincs hogy oda mit fogok csinálni. Az szinte biztos, hogy valamilyen helyspecifikus installáció lesz, de egyelőre még várom az ötletet.