Kicsoda Demeter?

Amikor megbeszéltük a főszerkesztővel, hogy Demeter Szilárdról írok, még nem derült ki, hogy miért mondott le Szájer József, de a két esetben – az egyiket nyugodtan mondhatjuk bukásnak, a másikat még csak megszégyenülésnek – a látványos különbségek ellenére van valami közös: a botrányt végső soron a sebezhetetlenség hite idézte elő.

Demeter a következő gondolatfutamával érte el, hogy neve a világsajtóban forogjon:

Európa Soros György gázkamrája: a multikulturális nyitott társadalom kapszulájából árad a mérgező gáz, ami az európai életformára halálos, mi, európai nemzetek pedig arra vagyunk ítélve, hogy egymást eltaposva, egymásra mászva próbáljunk az utolsó korty levegőért küzdeni. A liberárják most a lengyeleket és a magyarokat akarják kizáratni abból a politikai közösségből, aminek tagjaiként még vannak jogaink. Mi vagyunk az új zsidók.

Stb. stb. Mindezt abból az alkalomból, hogy az Európai Unióban a döntéshozók többsége feltételekhez kötné az alapok és eszközök folyósítását, éspedig ahhoz, hogy a támogatott országban érvényesül-e a joguralom (rule of law), avagy német-magyar műszóval a jogállamiság (Rechtsstaatlichkeit).

Ha figyelmesen olvassuk szövegét: rájöhetünk, nincs semmi új benne a Fidesz-propaganda fővonalához képest. Egyfelől azt mondja, hogy a jogállam hiányát felrovó, illetve már eurómiliárdok visszatartásával nyomatékosítani akaró kritikák mögött Soros György áll. Sorosnak eszerint az a stratégiája, hogy más kultúrájú és vallású bevándorlók idecsábításával és -küldésével fölhígítja Európa keresztény, nemzeti identitásokra épülő tradícióját, így Európa vesztét akarja tudatosan előidézni. Másfelől Demeter a politikai viták egy patinás hagyományát folytatja, azt, amit Leo Strauss reductio ad Hitlerumnak nevez: ha nagyon nem tetszik valakinek a közéleti szereplése avagy a politikája, azt lenácizzák.

Külön-külön egyik sem számít kihágásnak, nem kelt botrányt, sőt mindennapos – a Soros-központú paranoid összeesküvés-elmélet mint kormányzati narratíva magyar viszonylatban, a nácizás mint politikai vitákban elsöprőnek szánt érv pedig világviszonylatban.

Demeternek azonban sikerült a kettőt kombinálnia, s ezzel olyan fokú holokauszt-relativizálást végrehajtania, amilyet eddig csak náciktól hallhattunk, vagy olyan zülleményektől, akik nem törődnek azzal, ha nácinak nézik őket. Amikor az első cikkét megírta, nem tudta, hogy „nácizni ma relativizálás”, azaz a két, külön-külön ártalmatlannak elfogadott elem interferenciája már tabut sért. A megjelenés után nyilván felvilágosították; közben a tabusértést már nemzetközileg is észlelték, elítélték nemcsak a hazai zsidó szervezetek, hanem az izraeli és az amerikai nagykövetség, azaz kormányzat is. Úgyhogy amikor Demeter „visszavonta” írását (vajon hogyan képzeli ezt az internet korában?), akkor elismerte, hogy a náci párhuzam „akaratlanul is sértheti az áldozatok emlékét”.

Akaratlanul. Éppen ez a gond. A két retorikai tartalom ugyanis nem csak mindennapos, hanem a magyar állami Soros-mítosz hivatalosan, a reductio ad Hitlerum informálisan jóvá van hagyva, soha senkit nem büntetnek meg érte, sőt jutalmazzák. Ráadásul ugyanaz a magyar uralmi elit, amelyik szerkezetileg az évszázados összeesküvés-elméletet alkalmazza Sorosra – természetesen a zs-szó nélkül – egyetlen alkalmat se mulaszt el, hogy megismételje: a holokauszt az abszolút történelmi rossz, nem szabad megismétlődnie.

Amikor tehát Demeter Szilárd egy kicsit megcifrázta a szokásos, mára kissé szürkének ható sorosozást, nyilván meg volt győződve róla, hogy teljesen rendjénvaló dolgot művel. Ebben megerősíthette egy közeli példa: Deutsch Tamás fideszes EP-képviselő a saját frakcióvezetője, Manfred Weber érvelését a Gestapo és az ÁVH szövegeihez hasonlította bőséges történelmi ismereteiből merítve. Mivel a cikk megírásáig még nem vált publikussá, hogy német politikusok Deutsch kizárását kezdeményezik az Európai Néppárt frakciójából, Demeter agyában az rögződhetett meg, hogy ezt is lehet. Arról még nem értesülhetett akkor, hogy hosszú évek lagymatagon tűrt pimaszkodásai után most talán kezd betelni a pohár.

Másfelől: kicsoda Demeter Szilárd? A kérdés egyáltalán nem szónoki, és nem arra utal, hogy súlytalan szereplő volna. Ellenkezőleg. A külföldi sajtó kénytelen megmondani, hogy a kijelentései miért fontosak, ezért úgy mutatják be, mint „magas rangú kulturális tisztségviselőt”. Azaz nem mint értelmiségit, akinek számít az egyéni véleménye, hanem mint államhivatalnokot, akinek szintén számít a véleménye, de nem tér el lényegesen az államétól. A mai magyar állam pedig egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy elítélje a náci típusú, totalitárius és népirtásba torkolló antiszemitizmust. Az más kérdés, hogy egyetlen alkalmat sem használ ki, hogy elítélje a hazai gyökerű, mondjuk úgy, keresztény/keresztyén és szociális érzelmű, népbarát antiszemitizmust Prohászka Ottokártól Nyírő Józsefen át egészen Csurka Istvánig.

Megint más kérdés, hogy milyen természetű ez az állam. Könnyen meg lehetne magyarázni, kicsoda Demeter, ha egy liberális demokrácia tisztségviselőjéről volna szó – minisztériumi vezetőről vagy valamilyen „társadalmi”, azaz nem a kormányzó párthoz tartozás miatt kinevezett szakmai testület elnökéről vagy tagjáról. Demeter azonban egyik sem. Kétségtelenül fontos ember, de valakit a fékek és ellensúlyok nélküli végrehajtó hatalom feje csinált belőle. Sőt, nem egyszerűen arról van szó, hogy ő ültette be a székébe, hanem ő kreálta meg az addig nem létező funkcióját. Ezt nagyon nehéz elmagyarázni a magyar viszonyokban járatlan megfigyelőnek.

Nehogy valaki félreértse: nagyra becsülöm a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgozó szakemberek munkáját. De az ő érdemeik nem magyarázzák, miért politikai-gazdasági tényező a mindenkori főigazgató, ahogy eddig nem is volt. A kiállítások lehetnek izgalmasak és tanulságosak, de nem alkalmasak tömegek politikai befolyásolására. A kéziratok és más tárgyi emlékek roppant értékesek, de csak az irodalomértő kisebbség számára igazán fontosak. A belvárosi palota kiválóan alkalmas konferenciák megtartására, de a mai világban kevés dolog múlik a nem kormányzati konferenciákon.

A főigazgatóság eddig szakembernek szép és tekintélyes állás volt, politikusnak, avagy kádernek pedig méltó, de kormányzati beleszólással nem járó stallum. Orbán viszont igyekszik kiterjeszteni ellenőrzését az élet minden lehetséges területére – így hozatta létre a minisztériumtól (eleve nincs kulturális minisztérium) és szakmai szervezetektől függetlenül, állami intézmények vezetőiből a Nemzeti Kulturális Tanácsot a kulturális ágazatok stratégiai irányítása céljából. Ebben az irodalmat, sőt az alkotóművészeteket az egyetlen idetartozó állami intézmény képviseli, a Petőfi Irodalmi Múzeum.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Orbán és klienseinek belső köre meghódítandó piacot lát az irodalomban. Üzletileg nem számottevő ez a piac, de politikailag igen – a gyártók politikai értékkel bíró termékeket állítanak elő és adnak el, ama kör szemével nézve nyilvánvalóan megrendelésre. Ebből a szemszögből az irodalmi világ a „balliberális” politikai ellenállás megingathatatlan bázisa, tehát az állam = a fékek és ellensúlyok nélküli végrehajtó hatalom ellenőrzése alá kell vonni.

A kör, illetve tanácsadói – egyikük lehet Demeter – mostanra, úgy látszik, belátták, hogy a konvencionális módszerek, a pártos szervezetek alapítása vagy a régiek elfoglalása, a kánon felforgatása hatósági rásegítéssel, nem váltak be. Az irodalmi közösség egyfelől túlságosan összetartó, másfelől túlságosan önfejű emberekből áll, nem lehet elfogadtatni vele, hogy amit eddig minőségnek tartott, az nem az, és amit eddig lenézett vagy kinevetett, az áhítatosan tisztelendő érték.

Ezért az uralmi elit és az irodalmi világ fölé kinevezett embere stratégiát váltott: nem leváltani és nem leminősíteni akarja az írókat, hanem a minőséget elismerve ő akar a megrendelő lenni. Az új, Orbán-kompatibilis Soros. A Térey-ösztöndíj azt a hajdani korszakot idézi föl, amikor jeles alkotóknak a Soros-ösztöndíj volt a méltó megélhetési forrása. A névsor tiszteletre méltó, semmi kifogás nem érheti, barátaim is vannak benne, és örülök, hogy stabil anyagi helyzetbe jutottak – de csak szólok, tapasztalataim alapján feltételezve: ugyanúgy nem fogják a kormánypropagandát visszhangozni vagy akár lenyelni, ahogy a Soros-ösztöndíjasok mindegyikéből sem lett „balliberális”.

Nem élvezném annak az elemzését, hogy Orbán milyen személyiségjegyek alapján találta alkalmasnak a filozófus végzettségű ifjú szerkesztőt az irodalmi cár szerepére. Azt látom, hogy bőven részesült abban, amit a behaviorista pszichológia pozitív megerősítésnek nevez. A megbízói számára kívánatos magatartásért jutalom jár: pénz, palota, Touareg. Hatalom olyan dolgokban, amik nem tartoznak a szakmájához, vagy legalábbis mások sokkal jobban értenének a Széchényi Könyvtár átvilágításától „a kortárs magyar popkultúra megújításáig és társadalmasításáig”, ha ugyan az utóbbira bármi szükség van.

Könnyen ébredhetett Demeter Szilárdban az a képzet, hogy ha az uralmi elit nézeteit és érdekeit képviseli, akkor bármibe fog, ellenállhatatlanul hatékony. Most is csak azt képviselte, és az uralmi elit képviseletében nekiment a falnak. Így megy ez, fogyóeszköz.