Szó sincs leflambírozásról, sőt…

Ha stílszerűen akarnék belecsapni a Csapodárokról szóló beszámolómba, azzal kezdeném, hogy engem valósággal leimponált Peer Krisztián Ruzante-szövegekből készített átirata. Jó ideje nem létezik ugyanis új történet és meglepő vígjátéki fordulat, a kérdés csupán az, mit tudnak a korok kezdeni a régiekkel – íróilag és színházilag.

Hogy a Radnóti Színház előadásán mely korban járunk, arról Bálint András (Antonio) jelmezén kívül más ruhadarab alig beszél, de például Rusznák András (Ruzante szerepében) szóhasználata alapján évtizednyi pontossággal meghatározható (vagy behatározható?), hogy a harmadik évezred kezdetének magyar nyelvi közegében bontják ki a beszélők a cselekményt. Olyat ugyanis ember soha máskor még nem mondott, hogy az udvarlásnál fontos a leimponálás és a helyes leviselkedés. Hogy a „le-” igekötő használata a cselekvést befejezetté nyilvánító jelentésében miért lett a mai magyar nyelvben ennyire divatos, arról fogalmam sincs, de a jelenség úgy terjed, mint a Covid-19: naponta ezreket képes lefertőzni.

Apropó vírus. Az előadást szeptember 13-án mutatták be maszkot viselő teltház előtt, én arról lemaradván, már a színházak bezárása után, november 20-án nézhettem meg az „előre megfontolt szándékból” (értsd: a második covid-hullámra készülve) szeptember 23-án rögzített felvételét. Arra is kifejezetten kíváncsi voltam, mennyire jön át a felvételen az előadás hangulata, mert nyilvánvaló: ez ügyben sokkal több a rossz tapasztalatom, mint a jó. De a Csapodárok „vetítése” összességében pozitív példa lehet. Megerősített abban, hogy a streamelés jelenleg elérhető általános színvonala helyett jobb választás a törekvés a produkciók többkamerás, filmszerű rögzítésére, és utána a felvétel „műsoron tartása”. Még az is lehet, hogy az olyan kisnézőterű színházak, mint a Radnóti is, ily módon, jegybevételre is szert téve, a nehéz időkben is ki tudják játszani a bemutatóikat.

Színházi előadás felvételről megtekintése nem konkurálhat a helyszíni jelenléttel, az élő előadás varázsával, és arra minden bizonnyal nem alkalmas, hogy újabb nézőtömegekből gyúrjon lelkes színházrajongókat. De arra – ha filmminősége elér egy szintet – átmeneti ideig jó lehet, hogy az eleve rajongókat megőrizze, műfajemlékezetüket ébren tartva, igényeiket kielégítse. Mert a monitor előtt ülve nekem pl. könnyű elképzelnem, hogy színházban vagyok, valahogy úgy, ahogy a virtuális játékosok kártyaasztal köré vagy kaszinóba képzelik magukat. Ez a párhuzam, mint mindegyik, sántít persze, de abban mind a három hely (színház, kártyaasztal, kaszinó) hasonló egymáshoz, hogy mindben lehet nyerni – és veszteni is.

A Csapodárok után, szünet nélküli jó két és fél óra elteltével nyertesként válthat az ember offline állapotba. Az igényes operatőri munka révén megfelelően váltakoznak a totálképek a közelikkel, előbbiekben lehetőségem van magam megfigyelni mindent, amit csak akarhatok, utóbbiakban élvezhetem a színészek finom gesztusait és mimikáját, melyek különösen élményszerűvé teszik a produkciót. A hangminőség is végig megfelelő, a zenei kíséretben és a verbális megszólalásokban egyaránt érvényesülnek a fontos pianók és forték. Ez kb. a minimum: több kamera, előadást ismerő kameramozgások és megfelelő hangtechnika nélkül nem lenne szabad színházi előadás felvételét nyilvánosság elé tárni.

Visszatérve a szöveghez, Peer Krisztián nem csak a mai nyelv vitatható, de tipikus, szlenges fordulatait kezeli könnyedén. Beemeli a pop kultúra zenei és szövegelemeit, diszkréten bár, de aktuális közéleti témákra is utal, és önreflektív módon, önironikusan folyamatosan játszik a kortárs színház kliséivel. A szereplők gyakran saját maguk és más színészkollégáik nevében kiszólnak a közönségnek, vagy éppen képletesen-játékosan beszólnak a direktornak, a rendezőnek. Utóbbi, Szőcs Artur biztos kézzel és mesterségbeli tudással csúcsra járatja a komédiázást úgy, hogy közben ügyesen elkerüli az öncélú, tartalmatlan röhögtetést. Ennek legjobb módszere az adekvát színészi játékmód és stílus megtalálása, amely révén – erőltetés, direktség és szájba rágás nélkül – úgy érezzük, hogy tkp. saját magunkon röhögünk akkor is, amikor mások hülyeségén, gyarlóságán mulatunk. Ilyen szándékos, csavaros „öngólnak” vélem például azt a rövid jelenetet is, amelyben a szereplők kigúnyolva a gatyaletolós színházi poénokat, gatyaletolással röhögtetik a nézőket. A kérdés: kicsoda kin és min röhög itt?

A külsőségeiben a darabban nem sokat változó Bálint András Antonióként sokféle karaktert mutat meg, finom eszközökkel jeleníti meg mindegyiket úgy, hogy egyénisége, személyisége közben mindvégig megnyugtatóan Bálint András-i marad. Ő magyarázza el az elején a szöveg szemantikai használati utasítását, hogy ti. az ún. trágár szavakat gasztronómiai megfelelőkkel fogják kiváltani, így lesz az aktus neve flambírozás, a benne főszereplő szerveké pomelo és falafel, de a Csapodárokban a szotírozás sem konyhai nyersanyag lepirítását (!) jelenti, hanem orális… Ám ezt a tevékenységet magamfajta ember hölgyek és papi személy jelenlétében, valamint közzétett szövegben körülírni sem nagyon szokta. Bálint rendezőileg is utasítja magát, amikor „Antonio ki”, akkor kimegy, amikor „el”, akkor elmegy, igaz, ez utóbbi nagyon nehezen és sokára sikerül neki, meg is jegyzi közben: 55 éve nem jutok ki ebből a színházból…

A nem túl bonyolult történet központi motívuma az, hogy a férjén, Ruzantén kívül mindenki szeretne flambírozni a boldogtalan, ám hűséges Betiával (Sodró Eliza), de ez az igen határozott, olykor körmönfont és cseles próbálkozások ellenére sem sikerül senkinek. Az eredeti darab, a Csapodár madárka írója eredeti nevén Angelo Beolco (1496–1542), akit darabjának figurája okán kezdtek el Ruzante becenéven emlegetni, egyebek mellett trágár szóhasználatáról híresült el, ami miatt művei nem is juthattak el a művelt, finom úri közönség elé. Mindemellett sokan a vígjátékírás Molière-i színvonalú mesterének tartották, és tartják ma is. Ruzante írásaiban bravúrosan keverte a padovai és velencei nyelvjárást, kihasználva a belőle fakadó sokféle humorlehetőséget. Valami hasonlóra törekedett Peer Krisztián is a gasztronómiai szóhelyettesítés és a velük kiváltott szavak eredeti jelentésének ütköztetésével.

Jó a szövegalap (itt megemlítendő, hogy dramaturg: Sándor Júlia), világos a rendezői szándék, szakavatott annak megvalósítása, adekvát a látvány, príma Rozs Tamás artisztikusan együttműködő egyszemélyes zenei kísérete, ám – ezúttal különösen így van – az i-re a pontot a színészek játéka teszi fel. Tonin zsoldos katona szerepében Baki Dániel elbűvölően alakítja az öntelt, nagyképű, csajozó bunkót. A színészkollégák egy „kulisszák mögötti” jelenetben elpanaszolják egymásnak, hogy sohasem adhatják önmagukat, hanem mindig egy idősebb, elismertebb színészt kell a szerepben alakítaniuk, például László Zsoltot, Schneider Zoltánt, Gazsó Györgyöt… Baki azt állítja magáról, hogy ő Alföldi Róbertet játssza, és vonakodik megcsinálni a szokásos hosszú, vicces átdíszletezést. Kollégái ráripakodnak, hogy szedje össze magát, ami a következő bejövetelére minden várakozást felülmúlóan sikerül… Hogy mi módon, ezt spoiler-gyanú miatt nem árulhatom el.

Sodró Eliza az egyik udvarlási ostrom közben visszautasítja, hogy szépnek nevezzék, mert (és ezt el is mondja) „a múltkor is leírták róla, hogy a szépség semmilyen tágan értelmezett spektrumába sem fér bele”. Ezzel erősen vitatkoznék. Jómagam minden nézőpontból szépnek látom őt, de leginkább azért, mert a színész attól szép, ahogyan játszik, és így Sodró magasan a legszebbek közé tartozik. Minden apró gesztusa, szemrebbenése a helyén van, amikor komédiázik, látszólag kacérkodik vagy éppen mai, csajos, keresetlen csodálkozással rábámul az ismételten hihetetlenül megnyilvánuló férfiakra. Az est csúcspontja Bálint Andrással közös kettőse. Eleve megható a Radnóti két generációját (a múlt-jelent és a jelen-jövőt) meghitt közelségben együtt látni, olyanok együtt, mint Prospero és Ariel… A jelenetben nincs csinnadrattás komédiázás, Bálint-Antonio csendes, melegszívű, alig felismerhető atyai udvarlására szeretetteljesen hangzik el Sodró-Betia önironikus riposztja: ahogy öregszenek a férfiak, egyre szélesedik náluk az a bizonyos szépségspektrum. Egy másik jelenetben Sodró Eliza bejelenti, hogy a rendező utasítása szerint neki is mást kell játszania: ő most Kováts Adél…

A direktorasszony neve hallatára Rusznák András és az öccsét, Menatót megformáló Pál András egyből szolgálatkész jó fiúkká válnak, mindent megcsinálnak, ha kell, díszleteznek is. Nehéz eldönteni (nem is kell), hogy az esten Rusznák vagy Pál alakítása-e a jobb. Előbbi hihetetlen lendülettel viszi a hátán az egész előadást, utóbbi remekbe szabott átváltozásokkal örvendezteti a publikumot, mindketten nagyszerűen használják ki a helyzetkomikumot. Kiváló a játékuk, amikor a férj hódítani tanítja öccsét, látszólag nem is sejtve, hogy saját felesége a csábításra kiszemelt célszemély. A gyakorlásban általában Menato alakítja a nőt. Pál Andrásban nagyítóval sem lehetne találni egyetlen nőre utaló porcikát sem, néhány pillanatra mégis érzékeny női jelenséget képes varázsolni magából. Hatására Rusznák-Ruzante már-már elfeledkezik magáról…

Végül egyikük sem viszi el a nőt. Hanem az előadás végén, egy nagy rumli közepette a nézőtérről érkező Alföldi Róbert személyesen, az alábbi szöveg kíséretében nyúlja le a (nem is) csapodár madárkát: „Liza, én hoztalak ebbe a színházba (emlékszünk: Lear király… – a szerk. megj.), el is viszlek”. Ez igazán nem várt fordulat a legvégén. Rusznáknak van is rá egy megjegyzése… De azt sem árulhatom el.                

Csapodárok

Ruzante (Angelo Beolco) a Csapodár madárka című műve alapján írta: Peer Krisztián. Dramaturg: Sándor Júlia. Jelmeztervező: Kovács Andrea. Díszlettervező: Slárku Anett. Zene: Rozs Tamás. Ügyelő: Kónya József. Súgó: Andrási Kata. A rendező munkatársa: Hatvani Monika. Rendező: Szőcs Artur.

Szereplők: Rusznák András, Bálint András, Sodró Eliza, Pál András, Baki Dániel. Közreműködik: Rozs Tamás.

A felvétel a Radnóti Színházban készült 2020. szeptember 23-án.