dunszt.sk

kultmag

Továbblépni, amennyire csak egyáltalán lehetséges

Nemrég jelent meg Nyerges Gábor Ádám második regénye, a Mire ez a nap véget ér. Az out of age-regényről a szerzőt Halmi Tibor kérdezte.

„…sosincs vége. Pedig az lenne jó, ha vége lenne már egyszer. Egy ponton. Így meg nincs velük semmi, azaz folyamatosan vége van, ez a vég tart már hónapok óta, és még ki tudja meddig” – mondja Kuka az érettségi banketten Teklának és néhány osztálytársának az Úgy tűnik, inkább lágytojás, mint fasírt című fejezetben. Hadd indítsam ezzel a beszélgetést, némiképp középiskolás szereplődtől kölcsönözve a szavakat: Vége van? Hogy érzed, Gábor, sikerült kiraknod a pontot a Mire ez a nap véget ér című második regényed végére? Másképp feltéve a kérdést: Le lehet-e zárni egy olyan könyvet, amelynek a középiskolai évek, a lányok és a fiúk, szerelmek-szerelmi csalódások, kamaszkori szorongások, továbbá a kóros megfelelési kényszer, a bullying, a szexuális abúzus, de leginkább az „idő” a témája?

Nem könnyű, de azért nem is lehetetlen. Nyilván, amikor egy ilyen nagyobb lélegzetű, sok szereplőt felvonultató regényt ír az ember, bármily fellengzősen is hangozzék, egy világot teremt meg, amibe – ha akarja, ha nem – be is zárja saját magát. Olyan esetben, mint az enyém, tehát ha sok éven át dolgozik a művén, mindez huzamosan így élt, hosszú távú kettős életet, sajátos kettős tudatot jelent. Hát még ha a regény szereplőinek zöme gimnazista, kamasz, és, ahogy utalsz is rá, nem könnyű dolgokon mennek keresztül, ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a felnőtt és jelen idejű életed mellett folyvást az övékét is éled, nemcsak gondolkozol rajta és értelmezed, hanem érzelmileg, pszichésen is „viszed magaddal” őket a konyhába, a nappaliba, de a boltba, a postára, a patikába, egyetemi órára, szerkesztőségi értekezletre, mindenhova. Csendben maradnak, persze, illedelmesen meghúzódnak a sarokban, de azért mindig ott vannak. Ahogy a saját valahai kamaszságod, amit helyenként segítségül kell hívj, szintén, valamint életed ilyen-olyan szakaszaiból és területeiről megidézett szorongásaid (kereső-vázoló vonalaid egyik-másik karakteredhez) szintúgy. Ez nehéz és megterhelő, mégis elengedhetetlen mellékhatása volt az írásnak; szükségeltetett ahhoz a fajta empátiához, ami nélkül, legalábbis szerintem, nem is érdemes klaviatúrát ragadni. Viszont, mivel a regény befejezése óta már több mint három év is eltelt, azóta volt időm elengedni a szereplőimet, a történeteiket, és immáron máshogyan, valamilyen lezártság, rögzítettség tudatával gondolkodom róluk. A sorsaik, tetteik, mindazok, amiken keresztülmennek, tovább már nem alakíthatók, de a gondolataimban még ott lebegnek, a változtatás szándéka és lehetősége nélkül. Viszont immáron, mintha csak tényleges ismerőseim lennének, emlékekként, és nem a tudatom munkásszállószerűen slihtolva szorongó bérlőiként.

Az Írók Boltjában tartott október 9-i könyvbemutatón Márton László író megjegyezte a könyv kapcsán, hogy a helyszín, ahol a történet legjava játszódik, a Világlegjobb Gimnázium úgy jelenik meg a műben, mint egy entitás. Nos, véleményem szerint ugyanez a helyzet a regényedben az idővel is. Egyrészt a „megelevenedő idő” nem bánik túl kegyesen se a diákokkal, se a tanárokkal, másrészt egy kicsit olyan érzése van az embernek, mintha a szereplőid épp az időn kívüliséget „szenvednék meg”, fokozottan igaz ez a megállapítás a regény egyik kulcskarakterére, Sziránóra, aki mintha az általunk ismert idődimenzió perifériáján helyezkedne el, és onnan beszélne hozzánk. Hogy látod, valóban ilyen kitüntetett szerepe van az időnek a könyvedben?

Mindenképp. A regény igen fontos szervezőeleme ez a bizonyos időszorongás, részben a szereplőimé, akik a, hogy is mondjam, rövid távú idő miatt aggódnak, ez-az-amaz nem túl korán vagy épp túl későn történik-e velük, lesz-e elég idejük erre vagy arra. Másrészről mi, akik őket követjük egy egyszerre hosszúnak ható, mégis, ahogy a közhely mondja, „elröppenő”, rövidke életszakasz során, meg azt érezzük, hogy fontos, meghatározó éveik során láthatjuk ezeket az embereket, épp többé-kevésbé szilárd formába dermedő személyiségük megszilárdulása közben – nem véletlenül támad a regény egyik-másik pontján különböző szereplőimnek olyasféle érzése, hogy most(anában) dől el minden. Ennek az érzésnek a „minden”-re vonatkozó része, persze, nomen est omen, „kamaszos” túlzás, de a mélyén sok igazság van, ez, a tinédzserkor vége, tényleg egy kulcsfontosságú és megspórolhatatalan szenvedéssel, nyűglődéssel járó időszak. Mi, olvasók viszont egyrészt tudjuk, amiről a szereplők többnyire nem képesek tudomást venni, hogy ahogy semmi, ez a kínzó átmenetiség sem tart örökké (legalábbis más átmenetiségek váltják föl a korábbiakat). Arról viszont nem lehetünk meggyőződve, hogy szorongó, magányos, kétségbeesett szereplőink későbbi élete majd bármivel könnyebb vagy boldogabb lesz, lévén kamaszkori, öntudatlan önzésük, a megértés és együttérzés iránti mohó igényük, de ennek viszonzására való komplett képtelenségük, kommunikációs impotenciájuk, rossz beidegződéseik sok jót nem sejtetnek a felnőtt életükre nézvést. Mindennek valamiféle orvosi lova Sziránó, azt hiszem. A magát legérzékenyebbnek, legmegértőbbnek és jólelkűbbnek gondoló szereplő, aki közben – társaihoz hasonlóan – alig vagy egyáltalán nem képes önreflexióra. Mikor a regény dőltbetűs, rövid betétrészeiben látjuk őt, személyes életidejének mindig más-más, csak nagyjából meghatározható pontjain, valami kasszandrai jóslatszerűséget (de legalábbis baljós előrejelzést) is olvasunk arra nézvést, hogy mivel jár az, ha az ember nem képes a szó igazi és nemes értelmében közösségi lény lenni: érzelmi, pszichés értelemben is csak elvesz, manipulál, de nem képes semmit adni vagy visszaadni. Ha nem is elkerülhetetlen vagy törvényszerű, hogy a felnőtt Sziránóéhoz hasonlóan üres, magányos és keserves élet várjon a regény minden másik karakterére, ez a jövőbeli veszély, ami felé öntudatlanul is nagy elánnal haladnak, a legtöbbjük számára igencsak reális. Ahányszor csak felmerül, hogy tételesen miről is szól a regényem, a közösségen belüli magányról, annak okairól és tüneteiről, a következményeket sem akarom kifelejteni mindebből: az (akár) akaratlan önzés vagy a megértés, szolidaritás hiánya, az érzelmek megosztására való képtelenség, az önmagunkra kívülről nézni képesség hiánya valami végtelenül üres, nyomorúságos és sok-sok, belülről nehezen meghatározható eredetű fájdalomhoz vezet. Ezt látjuk Sziránónál, míg a többi szereplőt követjük, mintha csak egy végzetes autóbaleset százszorosan lelassított felvételét néznénk, ahogy lassan, de elég biztosan valami hasonló sors felé haladnak – valós idejükre kalkulálható jövőjüket folyvást rávetítve.

Smid Róbert A vissza(nem)térő Sziránó címmel írt ÉS-kritikájában „vissza- és előreutalásos narratív építkezés”-ként utal a regény időkezelésére, arra, hogy vannak bizonyos jelen idejű szituációk, leírások, amelyeknek bölcs, mindenttudó narrátorként olykor-olykor elárulod a jövő idejű kifutását: „Életében utoljára kezdett hozzá ilyen arckifejezéssel…”, „Nem variálták át”, stb. Ezzel az időtechnikával a jelen idejű történetek ki vannak „feszítve” a jövő időbe, ezáltal a jelen idejű cselekedetek jelentősége megnő, ugyanakkor a jövő idejű kitettségük miatt lezáratlanokká is válnak. Ez felveti azt a kérdést, hogy a regényben egyáltalán jelen van-e a jelen idő?

Jelen, de teljesen talán mégsem szokványosan. A regény ideje, ha valahogy meg kéne határoznom, leginkább afféle „folyamatos jelen” vagy folyamatos vég, átmenet. Erre utalt a Kuka nevű szereplő korábban általad is idézett megjegyzése, ahogy mindent folyvást beleng valami folyamatos vég- és átmenetiségérzet, de aztán ezek a végeérhetetlen végek és állandó átmenetek másik ilyenekbe folynak át. Strukturálatlan tehát az idő, vagy ahogy a karaktereim megélik (szerintem pontosan észlelve): folyamatosan múlik, de nem halad. Mintha vizet csepegtetnél, ami közben sosem apad, nem fogy, nem gyarapszik, de a csepegést közben mégis érzed. Ez talán más korú, más életszakaszban lévő, más helyzetű olvasóim számára sem teljesen ismeretlen élettapasztalat. Az én számomra biztosan nem.

A mű másik jellegzetessége, amit leginkább csak „párhuzamos mellébeszélésként” definiálhatnánk, mégpedig, hogy a regény fontos témáihoz körülírással közeledünk. A szereplőid egyéni frusztrációik okán, vagy pusztán csak számításból, állandóan köntörfalaznak, mellébeszélnek, ebben pedig a narrátor, aki beszédmódjában igen közel helyezkedik a karakterekhez, igencsak cinkostársuk. Mondhatni minden adandó alkalmat megragad, hogy kvázi „kibeszéljen” a történetekből. Ebből az következik, hogy a „mellékzönge” és a történet fő sodra egyformán fontos számodra. Hadd kérdezzem meg, hogy ebben az eljárásrendben téged mint írót mi motivál?

Szerintem a legtöbbféle kommunikációs aktusra alapvetően kétféle motivációval lehet tekinteni. Az egyik az, ha informatíve vagy kíváncsi arra, hogy végül is tételesen mit (próbál) mond(ani) a másik fél, tehát próbálod kihámozni „mellébeszéléséből” „a lényeget”. A másik lehetőség az, hogy éppen arra vagy kíváncsi, amit tételesen mond, tehát a mellébeszélésre, a megfogalmazás módjára, a szóhasználataira, az elhallgatásaira. Ez utóbbi esetben nem valami datálható tényszerűség (új információ!) meglelése foglalkoztat, hanem a másik ember megértésének, megismerésének vágya. Az egyik legárulkodóbb vonásunk éppen az, ahogyan nem beszélünk dolgokról. Ahogyan hazudunk, kerülgetjük a forró kását, témát terelünk, hablatyolunk. Az én narrátoromat ez utóbbi érdekli sokkal jobban, míg a szereplőimet meg az előbbi, „a lényeg”. Innen ered, azt hiszem, a regénynek ez a kettős, fura beszédszerkezete, hogy egyrészt futnak párbeszédek, interakciók a felszínen, de valójában mögöttük-alattuk zajlik az igazi, érdemi, zsigeri kommunikáció.

Ha már a „párhuzamos mellébeszélésekről” beszéltünk, szerinted elmondható-e egyáltalán egy történet? Szóljon az akár egyetlen szereplőről, vagy egy egész iskoláról. Gondolok itt Schneider Jakabnak, aViláglegjobb Gimnázium tanulójának, a későbbi szociológusnak a „Hol van Panka?”-nyomozására. Számomra a mű egyik tanulsága az, hogy nem igazán rekonstruálhatók a történeteink. Vagy ha mégis erre vállalkozunk, szükségszerűen számíthatunk a kudarcra. A kudarc elfogadásával és narrációnkba való beépítésével juthatunk közelebb bármiféle igazsághoz. Netalán túl borúlátó vagyok, és ennél egyel (kettővel) pozitívabb a könyv summázata?

Nehéz kérdés. Szerintem történetek (vagy -szerűségek) többnyire vannak, csak kérdés, hogy mivé állnak össze – ha egyáltalán. A Schneider nevű regényhősömet (afféle alkalmi detektívvé avanzsálva), vesztére, az úgynevezett igazság érdekli. Az már neccesebb kérdés. Főleg úgy, hogy egy olyan haláleset ügyében nyomoz, ahol még a tettes kiléte sem kérdéses: egy öngyilkosság történetét akarja felderíteni. Azonban úgy jár, mint a detektívek többsége a szövevényes krimik fele táján; minél többet tud meg, valahogy annál kevesebbet ért, vagy annál kevésbé tudja, mit is gondoljon mindarról, amiről ismerete van. Talán jellemző is rám, hogy nem vagyok vagy lennék jó zsánerszerző, hiszen ebben az esetben nálam épp a fordulat marad el, a heuréka!-momentum, amikor valami nyugvópontra rendeződik a felgöngyölített cselekmény a történet végére: méltó büntetések és jutalmak elnyerődnek, a sherlocki detektív elmagyarázza kollektív Watsonunknak, hogy mi történt, a rejtvény megfejtetik, és helyre áll a világ rendje. Holman Panka esetében nincs olyan fordulat, ami megnyugtatóan lezárható rendbe rendezné a történéseket. Miközben ilyen vagy olyan nézőpontból minden logikus, az olvasó számára nagy eséllyel össze is áll egy (vagy több) ok-okozati viszony láncolata, mégsem érzünk lezárást, megkönnyebbüléshez vezető feloldást. És ez a helyzet talán a regény többi történetével, magával a regényegésszel is: dolgok történnek, következményeik vannak, azokra épülnek a további történések, de nem igazán tudjuk elhelyezni, megnyugtatóan felcímkézni az eseményeket. Kis és nagy, jelentéktelenebb és lényegesebb történések láncolatát akartam adni, amikkel a szereplőim, belülről nézve, közben mégsem tudnak mit kezdeni, teljességgel lezárni őket, majd továbblépni. Illetve a regény utolsó oldala talán épp erre kínál egy alternatívát, esetleges menekülőutat a korábban részletezett baljós érzetű veszély elől – ám az sem fenékig tejfel. A múltunk, nemcsak annak esetleges traumatikus, tragikus eseményeinek, hanem jóformán bármilyen már elmúlt időnek a kezelése mindig megfizetteti az emberrel a maga (pszichés) árát. A tény, hogy valami, ami volt, emlékszünk rá, megéltük, éltünk benne – már nincs többé, következményei által viszont mégis jelen van, s ha kiszidolozzuk, kicenzúrázzuk magunkból, meg-nem-történtként kezeljük, az is, bizonyos értelemben, mindig feldolgozhatatlan. Mindennek, amit a múló idővel, a megélt, megtapasztalt történések emlékével (történetfragmentumainkkal) teszünk (lelki értelemben), illetve amit az tesz velünk, súlyos ára, elkerülhetetlen következményei vannak. Schneider, Sziránó, Kuka (és társaik) más-más életstratégiái, döntései, habitusa és sorsa fényében más-más módon, de kivétel nélkül.

Úgy tudom, hogy hosszú évek munkája a Mire ez a nap véget ér című opus. Ha most, 2020-ban fognál neki, ugyanígy írnád-e meg a regényed? Számítana-e bármit is, hogy amikor a könyvnek nekibuzdultál, még a húszas éveidet tapostad, és most már a harmadik x-ben is benne vagy? Például most lágyítanál-e a hangodon, megengedőbb lennél-e egyik-másik szereplőddel? Egy generációs vagy nevelődési regény kapcsán, pláne, ha vállaltan a középiskolás évekkel foglalkozik, számít, számíthat-e egyáltalán az idő múlása?

Ha most kezdenék neki, egyszerűen nem ezt a regényt írnám meg. Más karakterek és (részben) más problémák, más élethelyzetek és bonyodalmak foglalkoztatnak épp – furcsa is lenne, ha nem így volna. De valamennyire mégis meg tudom válaszolni a kérdést, lévén a regényírás hat és fél éve alatt számtalanszor újra elővettem a korábban írt részeket (egy húszas-harmincas éveiben járó prózaíró esetében gyakran fél-egy év különbség is óriási távolság), tehát folyamatosan újraalakítottam húszas éveim közepén-végén az egyes szövegrészeket, majd legalább három-négy környi, nem kevés átírással járó újraolvasást eszközöltem immáron friss harmincas fejjel: először, mikor levéglegesítve átnéztem a kiadónak beküldés előtt a befejezett kéziratot, majd szerkesztőmmel, a rengeteget segítő Péczely Dórával folytatott intenzív, elmélyült munkánk alkalmával. Ugyanis, ha most kezdenék a regénynek – ahogy a legvégső átnézésre még csak néhány hónappal ezelőtt került sor –, épp az általad említett vonásaiban (a hang nem lágy, kiengeszteléstől mentes mivoltában, a szereplőkkel szembeni empátiában, de a leírások gyakran kegyetlenül naturalisztikus mivoltában, a fentiekben pedzegetett belátásaimban, konklúzióimban) most is ugyanilyen választásokkal élnék, ahogy a javító-véglegesítő köröknél is tettem. Ilyen értelemben ez a regény a mostani írói alkatomat tükrözi, még ha mostanában a nulláról másféle regénynek is kezdenék neki – kezdenék is, ha az időm, helyzetem, körülményeim megengednék –, részben azért is, mert hogy a legelső kérdésedre részben újra válaszoljak, ezt a könyvet ilyen értelemben, hogy tehát az és úgy lett, amit és ahogyan erről és arról el szerettem volna mondani, igen, lezártam, és a szereplőim többségével ellentétben tovább is tudtam lépni belőle, amennyire csak bármiből, bármikor egyáltalán lehetséges.

Nyerges Gábor Ádám: Mire ez a nap véget ér. Prae.hu, Budapest, 2020

Fotók: Bach Máté

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket