dunszt.sk

kultmag

Volt egyszer egy zseni

Quentin Tarantino után idén David Fincher is megalkotta saját Hollywood-opuszát. Fincher a harmincas, negyvenes évek álomgyárába invitál minket, ahol a hangos film már egyre inkább dominál, és ahol feltűnik a húszas évei elején járó Orson Welles, aki teljesen új irányba fordítja az akkor még csak fél évszázados múlttal rendelkező művészeti forma tendenciáit, megalkotva a korszak történelmi mementóját, az Aranypolgárt.

Nem ő volt azonban az egyetlen öntörvényű zseni, aki részt vett minden idők egyik legnagyobb hatású filmalkotásának megteremtésében, Herman Mankiewicz, a film forgatókönyvírója Welleshez hasonlóan nonkomform figura, mind ez idáig azonban keveset hallottunk róla, annak ellenére, hogy rengeteg némafilmet is jegyzett, igaz ugyan, hogy ezeknek a címe a mai befogadó számára már keveset mond. David Fincher produkciója (melyet egyébként édesapja forgatókönyvéből forgatott) nem vállal tehát keveset, és sajnos minden vállalását nem is tudja maradéktalanul teljesíteni, azonban a végeredmény még így is egy emlékezetes alkotás, mely azonban talán túl sokat hagy a nézőjére.

Hallatlanul izgalmas korszakba kalauzol el minket a Mank. Az 1929-ben kezdődő gazdasági világválság alapjaiban rengeti meg az amúgy is instabil világrendet, a nemzetiszocializmus és a kommunizmus képében erőre kapnak a szélsőséges eszmék, az Egyesült Államok pedig Roosevelt elnök New Deal nevű programjával próbál kilábalni a válságból. Természetesen a pénzügyi hiány a hollywoodi stúdiórendszert is alapjaiban rengeti meg. A költségeket visszavágják, a fizetéseket csökkentik, a mozik forgalma értelemszerűen mérséklődik. Ráadásul egy valódi paradigmaváltás közeleg, mely örökre megváltoztatja a filmet. A húszas évek végén, egészen pontosan 1927-ben megjelenik a hangosfilm, majd a következő évtizedben az új forma elkezdi átvenni az irányítást. Ekkor érkezik meg a filmvilágba két nagyformátumú alkotó, Hermann Mankiewicz és Orson Welles, akik nemet mondanak a rendszer szabályaira, épp ezzel hozzák azonban létre a klasszikus Hollywood egyik csúcstermékét.

Az egészen biztos, hogy David Fincher nem kötött kompromisszumokat – ezért is helyálltó összehasonítani az alkotást Tarantino Hollywood-képével. Filmje egyértelműen azoknak szól elsősorban, akik rendelkeznek némi filmtörténi háttértudással. Ha ezt szamon kérni nem is igazán lehet rajta, az egészen biztos, hogy a film túl sokat vár el a nézőjétől. Nagyon sok adalék – legyen szó akár a történelmi kontextus egyes elemiről vagy filmes kikacsintásokról – nincs kellően kifejtve, így a befogadó hamar a káosz kellős közepén érezhetné magát. Ráadásul komoly probléma az is, amit a bevezetőben említettünk, hogy Fincher túl sokat akart. Jó példa erre a film zárlata, amely egy filmtörténetileg is nagyon fontos dilemmára hívja fel a figyelmet, azonban rendkívül szerencsétlenül. Welles és Mankiewicz szellemes szóváltása ugyanis nemcsak az ő személyes ellentétükre utal, hanem arra a kérdésre is, hogy ki a film szerzője? Mára már erre egyértelműen azt válaszoljuk, hogy a rendező, esetleg az író, azonban ez nem volt mindig így, sokáig a stúdiók és a producerek számítottak az alkotások szellemi gazdájának (ezt a berögződést a legjobb film Oscar-díján máig megfigyelhetjük). A felvetett téma fontos és jó, meggyőződésem, hogy ez akár egy egész filmnek elegendő muníciót biztosíthatna, azonban ami ebből a képernyőn megjelenik, az kis túlzással komikus. Nincs elég idő kifejteni a témát, éppúgy, ahogy Welles karakterét (Tom Burke sajnos rettentően teátrális), és ahogy a film társadalmi-történelmi vonulatát.

Ettől függetlenül a Mank egy sodró alkotás, aminek oka elsősorban a tökéletesen eltalált hangulat. Fincher filmje lélegzik, a helyszínek, a díszletek, a jellegzetes karaktertípusok mind a helyükön. Néhány utalás pedig tökéletesen rímel rá az Aranypolgárra, van például egy jelenet, melyben megidézik Welles filmjének ma már igen ritkán használt montázstechnikáját (ilyen húzás egyébként a flashbackek használata is, Fincher tudatosan él ezzel az eszközzel, hiszen annak idején az Aranypolgárt épp időbeli bonyolultsága miatt kritizálták, ahogy ez el is hangzik a filmben az egyik stúdióvezető szájából).

És persze ott van a színészi játék, az az aspektus, mely miatt a filmet már jóval megelőzte a híre. Gary Oldman Winston Churchill után ismét egy valós figura megformálásával kerülhet Oscar-közelbe, alakítása pedig tényleg letaglózó. Kevés olyan színész van manapság, aki ennyire el tud tűnni egy karakterben, Oldmant azonban egy pillanatig sem látjuk, csak azt, ahogy Mankiewiczet – a Finchertől már oly megszokott különc főhőst – kelti életre végtelen empátiával. A mellékszereplők közül Amanda Seyfried és Charles Dance alakítása emelendő ki, utóbbi néhány pillantásával teremti meg William Randolph Hearst rigorózus jellemét (ő volt az az üzletember, aki az Aranypolgár történéseiben saját magát vélte felfedezni, ezért mindent megtett a film ellehetetlenítéséért). Seyfried pedig egy végtelenül árnyalt karaktert formál meg remekül. Egyszerre naiv, manipulatív, karakán, a fiatal színésznő pedig a figura összes aspektusát hitelesen hozza.

Sokáig mégis némileg üresnek érződik a film. Bár a hangulat egészen kitűnő, és az alkotásnak van egy kétségtelenül magával ragadó lendülete, a tartalom, a mondanivaló nem világos, nem igazán érthetjük, hogy mit is akarnak üzenni az alkotók. A film második felében azonban Fincher szépen helyezi egymás mellé a mozaikdarabokat. A Netflix produkciójának talán legerősebb aspektusa, hogy felteszi azokat a bizonyos kérdéseket a szerzővel és a létrehozott művel kapcsolatban: ki a film alkotója, mi az, amit szamon kérhetünk egy művészen? Van-e felelőssége az alkotás utóéletével kapcsolatban? Marion és Mank beszélgetése ezekre a dilemmákra világít rá.

A fikció és a valóság kérdése a Mankkel kapcsolatban is felvethető, hiszen Welles marginalizásával szinte úgy tűnik, mintha az ő szerepe nem is lett volna fontos az Aranypolgár esetében. Másrészt Fincher a körülmények tekintetében is végrehajtott néhány apró, ám jelentős változást. Ilyen például, hogy Mank betegsége közvetlenül kerül kapcsolatba a szkript megírásával. Emellett a film személyes vonulata is az utolsó harmadban bomlik ki, Gary Oldman karaktere erőteljesen kerül asszociációs viszonyba az Aranypolgár főhősével. Hiszen ahogy Welles, úgy Fincher filmje is arról szól, hogy a hatalom, illetve csupán annak illúziója is miféle deformitásokat okoz egy ember személyiségében. Ráadásul az sem számít, hogy valódi anyagi erőről, vagy szellemi fölényről van szó, az ember minden esetben visszaél privilégizált helyzetével. Hiszen Mank gőgje, az ő zsenisége éppúgy magába olvasztja a környezetét, mint Charles Foster Kane féktelen hatalomvágya és világgal szemben tanúsított dühe. A film gyorsasága erre a vonulatra is rányomja azonban a bélyegét, így bizonyos jelenetek talán túlontúl sok érzelmet akarnak egyszerre közvetíteni, ez pedig csorbítja a hitelességet.

Azzal kapcsolatban is lehet hiányérzetünk, hogy a film meg sem próbál igazán párbeszédbe lépni a jelen és a közelmúlt eseményeivel. Változott azóta Hollywood működése, vagy a filmgyártásban ugyanúgy jelen vannak ezek a káros berögződések? Miért lehet sokadszorra sikeres egy demagógiára és a legprimerebb érzelmekre építő kampány? Ezeknek az asszociációknak a politikai és társadalmi klíma sokszor hiányos bemutatása szab gátat. Ennek kapcsán pedig felmerülhet a kérdés, hogy vajon nem lett volna-e szerencsés két, erőteljesen eltérő út közül egyet kiválasztani. Nem lett volna célravezetőbb, ha Fincher vagy csak az emberre, vagy alapvetően csupán a történelmi korra koncentrál? Ezzel a kettős megoldással ugyanis mindkettő sérül némileg.

A Mank tehát egy gyönyörűen fényképezett, sodró lendületű film, amely azonban némileg kaotikus és helyenként kidolgozatlan. Ettől függetlenül viszont egy érzékeny művészi portré, illetve hiteles bemutatása annak, hogy néhány valódi vízióval rendelkező alkotó miként tudja minden nehézségen keresztül vinni az akaratát. Valami ilyesmit hajtott végre Fincher is. Hogy eközben sérült-e a filmje, annak a megítélése már minden bizonnyal a befogadótól függ.

A film adatlapja a Mafabon

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket