A hosszú búcsú
A Supernova egy road movie-nak álcázott romantikus film, melynek végére Stanley Tucci és Colin Firth (még nagyobb) rajongói leszünk.
A demenciáról számos film készült már, ám idén a szokásosnál is több produkció foglalkozott (volna – ha nincs a pandémia jelentette kényszerszünet) a témával. Ilyen például az Anthony Hopkins nevével fémjelzett The Father, de több különböző zsánerben is megjelenik a kór tematizálása: így tehát született horror (Relic), dokumentumfilm (Dick Johnson Is Dead) és road-movie (Supernova) is.
Ugyan a betegség leggyakoribb tünetei a kognitív problémák (mint a feledékenység és a beszéd nehezülése), illetve a kóborlás, nyughatatlanság és depresszió, de az érintettek meglepően nagy százaléka (49,5 és 27,8%) küzd például tévképzetekkel és hallucinációval, vagy épp olyan evészavarral, melyben a beteg ehetetlen dolgokat fogyaszt (63,7%). Bár az idei alkotások közül többen (például a The Father vagy a Relic) nem féltek foglalkozni a demencia utóbbi, ijesztőbb szimptómáival sem, a hollywoodi alkotások általában kikerülik azokat.
Épp ez jellemző a Supernovára is, ami a Megmaradt Alice-nek című mozihoz hasonlóan egy nagy elme elhervadásának tragédiáját láttatja a betegségben. Ahogy Julianne Moore karaktere, úgy a Stanley Tucci által alakított Tusker is olyasvalaki, aki az intelligenciájából él; Alice nyelvész, Tusker pedig sikeres író. Emiatt pedig a kór – amit a Supernova már kész tényként közöl, hogy már régóta befolyásolja Tusker mindennapjait – különösen megrázóan hat mind a betegre, mind a szeretteire.
Ez Tusker esetében Samet (Colin Firth) jelenti, aki az Iris – Egy csodálatos női elme John Bayley-éhez hasonlóan eltökélte, hogy élete végéig gondoskodni fog szerelméről. Tusker azonban nem Iris vagy Alice: nem akarja, hogy Samnek végig kelljen néznie a teljes leépülését.
Bár a Supernova nem ad olyan mélyreható betekintést Sam és Tusker szerelméről, mint Richard Eyre tette az Irisben, így is süt kettejük kapcsolatáról a bensőséges, intim viszony, ami csak az együtt töltött évtizedek során alakulhatott ki. Stanley Tucci és Colin Firth tökéletesen kiegészítik egymást: a kimért, mégis szentimentális angol és a játékos, de rezignált amerikai. A természetesen megírt párbeszédeket – melyek dominálnak az abszolút nem akció-orientált filmben – mélyen érzelmes alakítással tolmácsolják, s ettől válik a Supernova páratlan alkotássá, melyet az angol Lake Distict vadregényes tájáról készült felvételek tesznek még líraiabbá.
A poétikusan ábrázolt road movie az idei év egy másik filmjét, a Nomadlandet idézi: gyönyörű fényképezés, lassú ritmus és az üzenet az élet apró örömeinek élvezetéről. Ám Harry Macqueen második nagyjátékfilmje és a Frances McDormand főszereplésével készült alkotás előtt teljesen ellentétes előjelek állnak – a két road movie szereplői ellenkező utat járnak be. Míg McDormand karaktere a történet végére új életet kezd, addig Tusker (és a kezét fogva Sam) szépen lassan a halál felé halad.
„Nem szabadna gyászolnod valakit, aki még életben van” – mondja Tusker Samnek. Pedig pontosan ez történik. Sam karakterfejlődésének íve a gyász öt szakaszát járja be. Kezdetben, a tagadás fázisában még a néző előtt sem tökéletesen világos, mi az apropója a pár autós túrájának. Majd szép lassan kiderül: az eddig ismert közös életüknek ez lesz az utolsó közös utazása. Innen a cím: a szupernóva egy óriáscsillag végső, nagy robbanását jelenti, mely csillag Tusker és Sam szerelmét, illetve a férfi (eddigi) életének végét szimbolizálja. Sam azonban nem hajlandó belátni, hogy Tusker gyógyíthatatlan, ennélfogva következik a két következő szakasz: a harag, majd az alkudozás. Firth a szokott rideg angolság helyett minden eddiginél több érzelemmel mutatja ki mérhetetlen fájdalmát, mely a depresszió fázisában tetőzik. Tusker már az elfogadás ötödik szakaszában várja őt, ide kell eljutnia a férfinek a cselekmény végére.
Tusker már jóval a történet kezdete előtt bejárta ezt az ösvényt. Azonban a férfi nem a betegséggel járó tehetetlenséggel békélt meg, hanem az elmúlás gondolatával. Talán ezért válik egyre nagyobb szenvedélyévé az asztronómia, melyben az ég sötétje a betegségét szimbolizálja, míg a fénylő csillagok a szeretteit és barátait? Netán tudat alatt a mennyországgal azonosítja a világűrt, és annak tanulmányozásával készül a rá váró ismeretlenre? Az biztos, hogy Tusker nem hajlandó passziválódni. A film egészében a kontroll visszaszerzéséért küzd, ezáltal megtagadva a demencia és a road movie műfaja által rákényszerített céltalan sodródás szerepét. Mindezt a vidámság leple alá rejtve, Tusker valódi érzelmeit pedig Tucci egy-egy szemvillanása sejteti.
És bár a Supernova valóban a demenciát tematizáló filmek sorát erősíti, valójában azonban nem a betegség áll a film fő fókuszában. Sokkal inkább Tusker és Sam szerelmének utolsó nagy pillanatait meséli el: nem a fájdalmukra, hanem a humoros momentumokra, szeretetteljes gesztusokra és az apró örömökre koncentrál. Ezáltal a történet tragédiáját nem a kór megrázó tünetei adják, hanem a tudat, hogy kettejük közti őszinte szeretet hamarosan szertefoszlik.
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!