„Azért kezdtem el írni, mert nem tudok rendesen zenélni…”

Idén jelent meg Székely Örs Ostinato címet viselő első kötete. Irodalomhoz való viszonyáról, intermediális átjárásokról, hovatartozásról és kicsit a kötetéről kérdeztük.

Mivel te zeneiskolába jártál, így joggal vetődik fel a kérdés, miért kezdtél irodalommal foglalkozni?

Azért kezdtem el írni, mert nem tudok rendesen zenélni. Beírattak a brassói zenesuliba, és hamarabb tanultam meg a hangjegyeket, mint a betűket. Délutáni zeneoktatáson voltam, teljesen románul, kicsit megviselő immerziós történet volt. Egy idő után már nem is értettem sok mindent, ahogyan haladtunk a tananyaggal, pedig eléggé elkapta az agyamat a zene, csak mindig az volt a probléma, hogy nem tudtam zenét komponálni, így megpróbáltam szövegbe átfordítani. Zeneileg gondolkodtam, téma, ritmus, motívum. Zeneileg gondolkodott az agyam, én viszont csak szövegbe tudtam átfordítani.

Tehát a zeneiség, a zenei struktúrák határozzák meg szövegeid alapját, vagy ha úgy tetszik, a szövegek koncepcióit? Hogyan befolyásolta a zene az irodalomhoz való viszonyod?

Számomra nem feltétlenül a mondanivaló az első, mert ugyanannyira fontos a szerkezet. Tehát ebben befolyásolt a zene. A zene lüktetését szeretném visszaadni valamilyen szinten. Sokkal jobban érdekel a megcsinálásnak a hogyanja.

Ha már a zenei struktúrákról beszélünk, amelyek sokszor ismétlődőek, folytonosak, adódik a kérdés: lesz második kötet is? Mert hát ugye az első kötet a barokk kor zenéjére épít, annak zeneiségére. És mivel az elmondottak alapján ez valamilyen szinten kompenzáció, így evidensen jön a kérdés.

Igen és nem. Azért igen és nem, mert szeretnék egy prózakötetet írni. Ez a kötet a kórusról szólna. Van egy nagyon meghatározó élményem a kórussal kapcsolatban még az iskolás éveimből. Akkoriban heti hat órát jártam kórusra. Sokszor még most is, ha éjszaka felébredek, azok a dallamok szólnak a fejemben, amiket akkor tanultam. Az akkori igazgató volt a kórusvezető, aki vissza is élt a hatalmi pozíciójával. Ezért kezdett el foglalkoztatni a zenének, a szabadságnak és a hatalomnak a viszonya. Hogy lehet az, hogy valami, ami az embert kinyitja, ami látszólag teret ad, egyszer csak átváltozik a manipuláció helyévé? Igen, ezt a gondolkodást a zenéről folytatni fogom egy novelláskötetben, melynek már az alcíme megvan: Kórusnovellák.

És miért éppen próza? Hiszen megjelent egy verseskötet, melynek a visszajelzése is pozitív. Azt gondolná az ember, hogy ez felbuzdít és löketet ad további versek megírásához.

Ismét visszamehetünk a zenei szerkezetekhez. Sosem dolgoztam nagy szerkezetekkel. Én mindig kicsiben dolgoztam, mintha folyamatosan ilyen kicsi szkeccseket festenék. A kötet záróverse volt egyedül, ahol megpróbáltam valami nagyobb struktúrát létrehozni, és az kicsit felnyitotta a szemem. Ezért vagyok kíváncsi egy novellára. Mert más keretet tud adni, hiszen annak is nagyon nagy ritmusa van. Hiszen az egy nagy szerkezet. Kíváncsi vagyok, hogyan tudnám kihasználni ezt a fajta szerkezetet.

Te mennyire vagy elégedett a mostani köteteddel, a visszajelzésekkel?

Jól tettem, hogy ezt most írtam meg, és nem vártam vele még egy évet. Lassan készült, de nem tudtam elengedni. Rengeteget segítettek a szerkesztők, de most, ha hátrébb állok egy lépést, akkor azt látom, hogy van valamiféle egységessége, és útjára tudom engedni, hogy A-ból B-be halad az egész történet.

A valahová eljutásról is több helyen esik szó a kötetben. Hogy viszonyulsz a hovatartozás témájához? Vagy a hovatartozás nem téma?

Egyetlenegy hely hiányzik a szövegekből, az pedig Kolozsvár.

Az nem azért van, mert Kolozsvár az úgynevezett rókalyuk?

Nem. Számomra Kolozsvár elidegenítő élmény, a kontrollvesztés helyszíne. Szinte tüntető módon nincsenek Kolozsvárhoz kapcsolódó szövegek a kötetben. Úgy érzem, még nem emésztettem meg ezt az egészet, és az is zavaró, hogy a magyar értelmiségi közbeszéd kissé romanticizáló Kolozsvár-képe mostanra túl párhuzamossá vált azzal a rengeteg környezeti pusztítással, ami ebben a városban nap mint nap történik. Csak nemrég találtam mindennek kifejezésére csatornát – részt vettem egy román nyelvű rádiójáték létrehozásában a kolozsvári ingatlanbefektetőkről. Ez elsőre nem hangzik nagy truvájnak, de feltérképezni azokat a szereplőket, akik egy szerkezet részeiként a város átalakításának aktorai – illetve azokat, akik ezt az átalakítást elszenvedik, és nekik hangot adni –, kifejezetten felszabadító tapasztalat volt. Szóval a kötetet úgy is meg lehet közelíteni, hogy mi az, amiről nem beszélek benne.

Melyik hely az, amihez inkább kötődsz?

Az átkötőhelyek. Az állomások például. A tranzithelyek. A magaslati pont, ahonnan belátok egy adott tájegységet, mintha az otthonérzetem abból adódna, hogy felültem egy eszközre, ami valahonnan elindult és valahová tart, és én abban az utazásban vagyok inkább otthon.

Ha már az átkötésekről van szó, és egy kicsit térjünk el az utazástól, a köteted abszolút nem egy hagyományos kötet. Intermediális, rengeteg átkötés van a stílusok között. Szimbólumok, különböző formák. Miért?

Úgy érzem, folyamatosan az elégtelenségbe ütközöm. Nem elég jó valami, nem elég pontos. Feltárni az összes vetületét valaminek. Például, ha valamit megírsz versben, és akkor jelzed a képekkel, a tördeléssel. Minél több oldaláról akarom megmutatni a dolgokat. Nem ugyanott vannak a fókuszok. Szerintem így van dinamikája a történeteknek.

Mennyire fontos számodra a rendszerezett alkotási folyamat?

Szükségem van általában két hétnyi intenzív munkára, amikor csak arra koncentrálok. Aztán két hetet pihenni hagyom az anyagot és utána megint előveszem. Általában amikor lesz egy ötletem, nem mindig készül belőle azonnal szöveg. Aztán eljön egy olyan pont, amikor leülök írni, és az körülbelül olyan két hét, amíg ezt így tudom csinálni. Szükségem van egy nagyon erős fókuszra ahhoz, hogy dolgozni tudjak. És olyankor semmilyen más szellemi munkára nem vagyok jó, mert kiütik egymást. Fizikai munka jöhet, sőt – például a márciusi lockdown alatt hazamentem falura, ott fejeztem be a kötetet, közben pedig segítettem a kertet rendezgetni. Tehát napi négy órát foglalkoztam a kötettel, és utána két-három óra kert, majd újból egy-két óra kötet. Szükségem volt erre a nagyon jól kialakított rutinra, mert ez volt életem első olyan tapasztalata, amikor ennyire huzamosan dolgoztam valamin.

Hozzávetőlegesen mennyi idő alatt értél el az ötlettől a kész kéziratig?

A középiskolás éveim vége fele kezdtem el írni verset és prózát egyaránt. Akkor még nem igazán döntöttem el, hogy melyiket szeretném, aztán egyszer csak jött a spontán ötlet vagy megérzés, hogy inkább a versre kellene fókuszáljak. Utána minden évben úgy volt, hogy akkor majd következő évben megjelentetem a kötetet, de úgy igazán nem volt minden apróság meg ahhoz, hogy ennek nekikezdjek. Aztán jött a Független Mentorhálózat, amikor volt szerencsém Kele-Fodor Ákossal dolgozni, aki egy kötettervet kért tőlem. Inspirálódva az ő munkásságából rájöttem, hogy nem szeretném, ha csak és kizárólag a hagyományos értelemben vett verseskötet lenne, hanem legyen valami materiális formája. Így kerestem meg Kopacz Kundot, akivel a kötet vizuális arculatát alakítottuk ki. Tehát körülbelül három éve elküldtem Ákosnak ezt a kötettervet és akkor jött el az a pillanat, amikor ránéztem a versekre és azt mondtam, hogy nagyon jól tudnának működni egészként is. Utána kezdtem el gondolkodni azon, hogy mi az, amit ehhez még meg kell írnom, vagy mi az, ami még hiányzik ebből. Tehát mozaikosan állt össze, apró darabokból. Úgyhogy otthon már csak a záró követ kellett beilleszteni a helyére.

Székely Örs: Ostinato. FISZ, Budapest, 2020