Megkurtított életek

Szabó Magda egyike azoknak a magyar íróknak, akiknek könyvei a mai napig nagy népszerűségnek örvendenek, így a belőlük készített adaptációk is mindig bizton számíthatnak az érdeklődésre. Az írónő regényeinek megfilmesítése azonban a filmesek számára sok kihívást tartogat. Ennek egyik oka az, hogy Szabó Magda műveit nem annyira a cselekményesség, mint inkább a regényszereplők belső világának bemutatása jellemzi, de ugyanígy nehézséget jelentenek a belső monológok, a ki nem mondott gondolatok, valamint az egyes idősíkok váltakozásának filmen való visszaadása is. Ugyanakkor az írónő művei mégis vonzó irodalmi matériának számítanak, hiszen témáik és mondanivalóik „időtlenek”, minden korban aktuálisak (annak idején támadta is ezért őt a szocialista irodalomkritika). Az ebben rejlő lehetőséget látta meg Dombrovszky Linda, aki az ötvenes évek helyett a mába helyezte át a Pilátus cselekményét, mely egy özvegyen maradt idős asszony, és az őt magához költöztető lányának tragédiába torkolló kapcsolatát mutatja be.

Az már az első percekből kitűnik, hogy az alkotók nemcsak a történet idejét, hanem Szőcsné – akit a regénytől eltérően itt nem Etelkának, hanem Annának hívnak – társadalmi helyzetét is megváltoztatták, hiszen míg a regényben egyszerűen és praktikusan öltözködő gazdasszony, addig a filmben csinos rövid frizurát, és szinte már elegáns ruhákat viselő nőként láthatjuk. Ez a változtatás azonban egy lényeges problémát idéz elő, mégpedig azt, hogy az idős asszony külseje alapján nem tűnik a városi lakosok közé nem illő figurának, márpedig ez a történetben több szempontból is nagy jelentőséggel bír. Hámori Ildikó túlságosan finom megjelenésű erre a szerepre, nem igazán hiszi el róla a néző, hogy életében nem járt még a városban, hogy nem képes alkalmazkodni az itteni életvitelhez, hogy nippekkel veszi körül magát, selejtes konyhai edényeket használ, vagy túl zsíros húst vásárol a piacon.

A forgatókönyvet jegyző Somogyi György és Széles Sándor jelentősen leegyszerűsítették a történetet, s alapvetően Iza és Szőcsné kapcsolatára építették az adaptációt, vagyis lényegében kamaradrámává dolgozták át a cselekményt. Ebből adódóan több történetszálat és szereplőt is kihagytak (Antal jelenlegi párja, Lídia itt például mindössze egy rövidke jelenet erejéig látható, holott a könyvben fontos szerepe van), a megmaradtak jelentőségét pedig a minimumra redukálták, s emiatt a két főhősnő háttértörténetéből is alig ismer meg valamit a néző. A legfontosabb probléma éppen Anna férjéhez, Szőcs Vincéhez kötődik; míg ugyanis a regényben különböző visszaemlékezések formájában az olvasó jól megismerheti őt, a film nézője szinte semmit nem tud meg róla, így nem is tudja megérteni és átérezni, hogy Szőcsné miért nem tudja feldolgozni a halálát, hogy miért jelentett olyan sokat neki és Izának. De ugyanígy alig derül ki valami Iza volt férjének, Antalnak a háttértörténetéből, s ebből adódóan az sem igazán érthető a néző számára, hogy miért van sokkal melegebb és szívélyesebb viszonyban egykori anyósával, mint a volt felesége, vagy hogy miért állt hozzá annyira közel az egykori apósa. Ezeket az információkat a regényben a szereplők múltja hordozza, tehát a jelen helyzethez vezető múltbéli események felidézése legalább olyan fontos, mint az együttélésre képtelen anya és lánya jelenbeli életének bemutatása, így a visszaemlékezések elhagyása sokat csorbított a történeten. Pedig egy-két esetben mégis láthatunk példát az emlékek, benyomások jól megkomponált, lírai hangulatú képek, snittek formájában történő felelevenítésére. Ezért nagy kár, hogy az alkotók ezeket a vizuális megoldásokat nem használták többször a filmben.

De az említetteknél sokkal zavaróbb Anna és Iza kapcsolatának ábrázolása. Míg ugyanis a regényben az idős asszony kezdetben valósággal bálványozza a lányát, akinek igazáról mindig meggyőzi magát, és sokáig egyáltalán nem is nyilvánítja ki a nemtetszését a lánya döntéseivel kapcsolatban, addig az adaptációban már a kezdetektől érzékelhető a feszültség a két figura között, így az elidegenedés folyamatának íve nem rajzolódik ki kellőképpen, s emiatt kevésbé hat megrázóan a sorsuk alakulása. Ebben a problémában az is szerepet játszik, hogy az alkotók nem építették be a filmbe a Szabó Magda-regények egyik lefontosabb sajátosságát, vagyis a szereplők kommunikációra való képtelenségét (ami itt ráadásul a tragikus végkifejlethez is vezetett), hanem a töprengéseik során megfogalmazott gondolataikat párbeszédes formában, vagy direktebb reakciók alapján jelenítették meg.

A történet négy természeti elem szerinti felosztását ugyan átvették az alkotók a könyvből, csak éppen nem tartották meg annak narratív-poétikai funkcióit. Nem véletlen ugyanis, hogy Szabó Magda éppen ily módon strukturálta a cselekményt, s az sem, hogy az elemek éppen ilyen sorrendben követik egymást, mivel egy metaforikus út megrajzolásában játszanak szerepet. A könyv utolsó nagy egysége például azért kapta a „Levegő” címet, mert ennek az elemnek köze van az idős asszony halálának körülményeihez (a regényben Vince hangját követve ködben bolyong, majd egy létrán fellépdelve, egy épülő házról ugrik le), továbbá – a filmben egy rövid emlékkép erejéig szintén reflektált – hiedelmeihez (angyalokban hisz, akik az elbeszélő szerint ebben a pillanatban már nem kísérték őt) is. Az adaptációban azonban Szőcsné halála nem a levegő, hanem a víz eleméhez kapcsolódik; az első jelenetekben ezt előre is vetítik azzal, ahogy a városka tavának partján üldögél. Mivel ennek az elemnek a negatív vonatkozásait az adaptációban kétszer is feltűnő kézmosó jelenet is erősíti, ezért érdemes lett volna az elemek szerinti felosztást ennek a koncepciónak megfelelően módosítani.

A forgatókönyv egyenetlenségei ellenére azonban az alkotásban szép számmal találhatunk példát az ötletes vizuális megoldásokra a már említett lírai hangvételű emlékképek használata mellett is. Szőcsné egykori otthonához, és a jelenlegi, számára mindvégig idegennek megmaradó új otthonához való viszonyt az alkotók színekkel és fényekkel is érzékeltetik; míg ugyanis a vidéken játszódók jelenetekben (a temetést követő szcénák kivételével), emlékképekben az aranysárga és meleg színek meghatározóak, addig a budapesti jelenetek képi világára a sötétebb, szürkés tónus jellemző. Hasonló mondható el Iza lakásáról, illetve a nő öltözködési stílusáról, melyeket fekete, szürke és komorabb színek jellemeznek, és ehhez hasonul, „szürkül” Szőcsné ruházatának színe is, akinek esetében egyedül a pink színű, egykori életéhez kötődő bevásárlótáska képez kivételt.

A meleg és sötét színek használatának tekintetében jelentőséggel bírnak azok a jelenetek is, melyekben Szőcsné, s később a film végén Iza a gyertyával megvilágított szobából a feketeségbe burkolózott külvilágba tekintenek, hiszen ez a mozzanat az asszony esetében a majdani boldogtalan, elveszettség érzésével jellemezhető életét, Iza esetében pedig az örökös magányt vetíti előre.

Az alkotók emellett ügyesen kapcsolták össze az anyja kényelmét technikai eszközök biztosításával elérni kívánó Iza törekvését korunk egyik meghatározó jelenségével: azzal, ahogy a személyes jelenlét és találkozások hiányát technikai eszközökkel próbáljuk kiküszöbölni.  Nem véletlen, hogy a praktikus megoldásokat előnyben részesítő Iza karácsonykor éppen egy mobiltelefont ajándékoz az édesanyjának, hogy bármikor elérhesse őt, miközben akkor sem képesek elbeszélgetni egymással, amikor mindketten otthon vannak.

Mivel a Pilátus alkotói alapvetően az anya–lánya kapcsolatra alapozták a filmet, ezért főként az őket játszó színésznők tudtak emlékezeteset alakítani. Hámori Ildikó rendkívül érzékenyen, apró rezdülésekkel, mimikával adja vissza Szőcsné szomorúságát és vívódását, s gesztusaival képes érzékeltetni a figura azon érzéseit, melyeket Iza nem vesz észre, Györgyi Anna pedig ügyesen lavíroz a fegyelmezett, érzelmeit kimutatni nem képes kötelességtudó nő, illetve a sebezhető, s az anyjától való elhidegülés hatására egyre kétségbeesettebbé váló nő arca között. Bár a többi alakot megformáló színészek (Terhes Sándor, Szikszai Rémusz, Máhr Ágnes, Kovács Zsolt) játékára sem lehet panaszunk, nekik sajnos nagyon kevés idő jutott a kibontakozásra.

Dombrovszky Linda Pilátus-adaptációja kortárs környezetbe helyezve dolgozza fel Szabó Maga művének minden korban aktuális történetét, s bár a regényre jellemző lélekábrázolási módozatokat jórészt pótolja a főszereplőket alakító színésznők árnyalt játéka, a főhősnők sorsára is hatással bíró történetszálak és szereplők kiiktatásának, valamint a cselekmény leegyszerűsítésének következtében az alkotás nemcsak az egyes szereplők motivációjának, hanem azok háttértörténetének bemutatásával is adós maradt.

A film adatlapja a Mafabon