A legkiválóbb szlovákiai magyar kortárs szerző

Olvasom a Dunszton Széky János nagyon okos írását a Demeter-ügyről, Kicsoda Demeter? címmel. Aztán egy ponton megáll bennem az ütő, a Térey-ösztöndíj említésekor, idézem: „A névsor tiszteletre méltó, semmi kifogás nem érheti…”

Nem szeretném, ha ez a kijelentés így maradna, egész egyszerűen az elemi igazságérzetem nem tudja így hagyni ezt a mondatot.

A Térey-ösztöndíjat a kezdet kezdetétől fogva kiváló ötletnek gondoltam. Ahogy az a Petőfi Irodalmi Múzeum honlapján megjelent: „A PIM 2020 elejétől a nemrég elhunyt Térey Jánosról elnevezett ösztöndíjat indít a középgenerációhoz tartozó írók, költők, műfordítók részére. Demeter Szilárd, a PIM Főigazgatója levélben kereste meg az írószervezetek, könyvkiadók, folyóiratok, egyetemi tanszékek, szakmai műhelyek vezetőit, hogy tegyenek javaslatot az ösztöndíjjal támogatandó alkotók személyére. A díjat 35 és 65 év közötti, magyar nyelven alkotó szerzők kapják abból a célból, hogy nyugodtabb alkotói körülményeket biztosítson számukra a Múzeum.”

A javaslattétel menetrendje és a „szakmai zsűri” összetétele viszont már gyanús volt. Nem meglepő, hogy eleve sokan visszaléptek a jelöléstől, kihúzatták nevüket az egyes irodalmi szervezetek, könyvkiadók listájáról, de a naiv bizalom talaján állva még ekkor is arra gondoltam, hogy lehetséges lesz olyan döntés, amely méltó a Térey János életműve által támasztott magas mércének. Hiszen ezzel lehetett volna elejét venni bármiféle kritikának.

Sajnos a végeredményről viszont már egészen más a véleményem, mint Széky Jánosnak. Nem vagyok egyedül ezzel az állásponttal. Talán nem véletlen, hogy öten, Bartók Imre, Csehy Zoltán, Keresztesi József, Szőcs Petra és Zoltán Gábor is visszautasították a díjat, Csehy Zoltán például éppen a Dunszton írt arról, hogy irodalmi élősködők és érdem nélkül jutalmazott dilettánsok is vannak a díjazottak között.

Többen foglalkoztak a díjazás anomáliáival, és egy ennyire exkluzív irodalmi ösztöndíj esetében teljesen jogos az olyan típusú kérdések feltevése, hogy vajon milyen a díjazott női írók aránya a férfi írókéhoz képest, vagy hogy például hogyan jelennek meg az egyes határon túli irodalmak a díj koordinátarendszerében. Én ez utóbbi kérdésnek csak egy sajátosan kis szeletét fogom vizsgálni, a szlovákiai magyar irodalom felől nézem meg a kérdést.

Kezdhetjük azzal, hogy minden díj esetében vannak olyan díjazottak, akiknek a személye vitathatatlan, és vannak olyanok, akik esetében a díjazás nézőpont kérdése, helyükbe más kiváló szerző is odakerülhetett volna. Ez eddig rendben van. Viszont nem szabadna, hogy olyan díjazott legyen egy ennyire reprezentatívnak szánt névsorban, akinek irodalmi teljesítményét tekintve egészen egyszerűen semmi keresnivalója nincs ott, aki a kortárs magyar irodalom egyetlen irányzata-kánonja-beszédmódja-stílusa-„szekértábor”-a (utálom ezt a szót) felől nézve sem számít nemhogy jelentős, de még középszerű, átlagos szerzőnek sem. Merthogy hitelét veszíti az egész eljárás, és maga a díj is.

Merthogy idézzük emlékezetünkbe újra, mit is a mond a PIM oldalán található információ utolsó mondata? „A Térey-ösztöndíj a most induló PIM–Digitális Irodalmi Akadémia Alkotói Életpálya Program elemeként fontos szerepet kap annak az intézményi szándéknak a megvalósításában, hogy a Múzeum a legkiválóbb kortárs szerzők tevékenységét alkotói pályájuk minden szakaszában támogatni tudja.” (Kiemelés: N. Z.)

Sajnos a Térey-ösztöndíjasok között nem egy olyan szerző található, aki nem tartozik a legkiválóbb kortárs szerzők közé. De én most csak egyről fogok beszélni, akitől szerintem a szakmai zsűri nagy része soha semmit sem olvasott. Nemcsak azért, mert művei gyengék, laposak, ötlettelenek – ez eddig, ahogy mondani szokás, csupán szubjektív vélemény. Hanem nézzük akkor objektíven: azért sem olvashatták, merthogy alig publikál, vagy inkább nem publikál a legjelentősebb kortárs magyar irodalmi lapokban. Sőt kis túlzással még azt is állíthatjuk, hogy egyáltalán nem publikál, az utóbbi 10 évből 4 közlést mutat az internet. Persze ettől még lehetne jelentős szerző, értékes kötetek szerzője, na de miért nem ír a könyveiről – amelyek többnyire csak saját kiadójánál, tehát magánkiadásban jelennek meg – majdhogynem senki sem? Miért főleg születési évfordulókra felkért baráti laudációkból áll a recepció? És hogyan létezik az, hogy ez a szerző soha egyetlen irodalmi díjat sem kapott saját szűkebb régiójában? Igen, igen, olyan szlovákiai magyar szerzőről van szó, aki egész pályafutása során egyetlen kötetével sem érdemelt ki soha egyetlen szlovákiai magyar irodalmi díjat sem, most pedig hirtelen a45 legkiválóbb kortárs magyar szerző közé emelkedett.

Nemrég az Irodalmi Szemle szerkesztősége ankétot állított össze az elmúlt harminc év szlovákiai magyar irodalmáról. A felkért íróknak, költőknek, irodalomtudósoknak és szerkesztőknek arra a kérdésre kellett válaszolniuk, melyek az elmúlt harminc év legfontosabb, legjobb szlovákiai magyar verses-, próza-, valamint tanulmánykötetei, illetve melyik a legfontosabb, szlovákiai magyar kiadó által megjelentetett könyv. Harminckilenc szlovákiai magyar és magyarországi irodalmár válaszolt a kérdésre – és hogy létezik, hogy a Térey-ösztöndíjat elnyert szlovákiai magyar szerző nevét egyetlenegy irodalmár sem említette? Hogyan létezik, hogy még az az irodalmár sem említette a nevét a hozzászólásában, aki a Térey-ösztöndíj szakmai zsűrijében a szlovákiai magyar irodalmat képviselte?

Vagy elég csak annyi a legkiválóbb kortárs szerzőséghez, hogy valaki rendszeresen egyeztet Demeter Szilárddal, hogy „akkor most mit csináljon”, mint azt megtudhattuk kettejük gombaszögi táborban sorra került beszélgetéséből?

Én nagyon szívesen leírom azoknak a kiváló szlovákiai magyar íróknak és költőknek a nevét (Csehy Zoltán mellett), akik az utóbbi 30 évben például Madách-díjat (ez számít a legjelentősebbnek) kaptak, és beletartoznak a Térey-ösztöndíj látóterébe: Farnbauer Gábor, Hizsnyai Zoltán, Polgár Anikó, Gazdag József, N. Tóth Anikó, Vida Gergely, Juhász R. József, Bárczi Zsófia, Ardamica Zorán. Hátha.