Ezt senki sem ússza meg

Egy produkció szerintem úgy a legérvényesebb, ha nem pusztán az előadás mint olyan kedvéért jön létre – bár természetesen így is születhetnek kiváló alkotások –, hanem az alkotócsapatot leginkább foglalkoztató problémák és az ezekre való reflektálás kerülnek a középpontba. Bár a Titus Gardenö Klaudia egy korábbi projektje, a TRIP Hajó által működtetett Első Magyar Webszínház kérésére újra színpadra, vagyis inkább kamerák elé állította. Az egyórásra meghúzott Shakespeare-szöveg íve egyértelműen követhető, az eredetihez hűen halmozódnak a holttestek, ugyanakkor a nagyrészt színműs hallgatókból álló csapat miatt erős asszociációk teremtődnek a jelenlegi helyzettel kapcsolatban. Ezek legtöbbje a shakespeare-i szövegből származik, és erre helyeződik az előadás piros-fehér világa, mely kikerülhetetlenül (tagadhatlanul) az elhíresült blokádszalagot idézi.

Az előadást konferanszié nyitja, ismertetve a római helyzetet. Minden szereplő entré-ja a Tarantella folyamatosan ismétlődő zenei motívumára történik, bár különböző dinamikákban. A zenére való bevonulásnak, a kamerával való játéknak és a konferanszié jelenlétének köszönhetően a kezdőkép a showműsorok világát idézi. Az effajta eltávolítás és a közvetítés miatt néhány perc múlva már mintha egy „Big Brother”-t néznénk vágások nélkül, élőben, ahol végül is minden a kamerának és a kameráért történik, de ez inkább a streamelt előadások kérdése, mint a jelen produkcióé.

A továbbiakban a cselekmény kísérője a végtelenségig játszott Tarantella. A zenekar határozza meg a szüneteket, választ el jeleneteket és tölti ki a két kameraátállás közötti időt. Egy gyors dinamikát kölcsönöznek a produkciónak, minden azonnal, nagyon kevés szünettel történik – bizonyos helyeken talán több csendet igényeltek volna mind a színészek, mind a nézők. Ez újból felvetette a streamelés visszásságait, hiszen a filmben egyértelműen másképp telik az idő, mint a színpadon.

Az előadás világában minden a vörös-fekete-fehér színek köré csoportosul. A fehér-fekete nem feltétlenül a jó-rossz tengely reprezentációja, bár kétségen kívül ellentétes érdekeket reprezentál. Ezt a polarizációt fogja az előadás folyamán árnyalni az egyre nagyobb mértékben megjelenő vörös, mely a halállal való kapcsolatot szimbolizálja. Ezekre a színekre elsősorban a jelmezek világában lehetünk figyelmesek (díszlet, jelmez: Vecsernyés Anna), viszont az utolsó jelenetben már különböző díszletelemek is vörösek (tányérok, gyertyák), mintegy előkészítve a teret a végső leszámolásra. A vörös szalag és kendő mint vérszimbolika használata egy elég (talán túlságosan is) kézenfekvő megoldás, de az enyhe didaktikusság ellenére egészen működőképes, nem úgy, mint a halott Andronicus fiúk „jelenlétének” érzékeltetésére használt vörös léggömbök. Bár látványos, ahogyan a térben szellemként lebegnek, számomra mégis inkább a halál bagatellizálásához vezetnek.

Ugyanakkor remek rendezői megoldást láthattunk a Lavinia megcsonkítása és Bassianus meggyilkolása jelenetekben. Az előbbiben Mari Dorottya Laviniája kétségbeesetten próbál kiutat találni a köré tekert vörös tüllből. Erő és ellenerő dolgozik: az egyik előre haladna, a másik hátra húz. Persze egyértelmű, hogy a küzdelem fölösleges. Ezután a vörös tüll az addig teljesen fehérben lévő színésznő vállán marad. Bár nem hal meg (egyelőre), mégis a sorsa talán a halálnál is rosszabb. Az utóbbiban egy alsó perspektívából láthatjuk a történéseket. Mintha a nézőt Bassianusal együtt dobnák a verembe, mintha egyesülnének a perspektívák. Lentről nézzük, ahogyan zajlanak az események körülöttünk. Nincs beleszólás, nincs ellenkezés, a hatalom emberei elbántak velünk is. Elvették, megkínozták és kivéreztették az értékeinket, és egy verembe dobtak, ahonnan már nincs valódi kiút.

Az utolsó jelenetre ismét előtérbe kerül a zenekar. Folyamatosan játszanak, a kifejezésmód énekbeszéddé avanzsálódik. A vacsora hangulata és fordulatai már-már Pintér Béla stílusát idézik. Percek alatt eljutunk a Tamora fiaiból készült májkrém megkóstolásától Titus saját lánya meggyilkolásán keresztül addig, hogy már csak Titus fia, Lucius marad életben. A hatalomnak sikerült végeznie önmagával, és a viszonylag háttérből szálakat mozgató Lucius kerül ki „győztesen”. Bár kérdés, hogy mi itt a nyeremény? Ellenségek, barátok és akár a család vérében gázolva, holttesteiken átlépkedve átvenni a hatalmat, majd a császári trónról magányosan figyelni, ahogyan Róma működik? A rendezés erre egyértelmű választ ad, és valami azt sejteti, hogy nem kellett messzire mennie az alkotó csapatnak a kérdés eldöntéséhez. Csákvári Krisztián Luciusa sunyi félmosollyal, hófehér ruhában áll fel az asztaltól. A zenekar játszik, és a keretezés szükségessége miatt megszólaló konferanszié zavarában már alig tud mit mondani, de szerencsére már a harmadik mondata közepén rákapcsolják a lámpákat.

Csend lesz, és sötétbe borul minden.

W. Shakespeare: Titus
Webszínház a Trip hajón

Titus Andronicus – Börcsök Olivér
Lucius – Csákvári Krisztián
Martius, Titius egyik fia – Sipos László
Quintus, Titus másik fia – Kedves Csaba
Lavinia, Titus lánya – Mari Dorottya
Saturninus – Szekeres Máté
Bassianus – Béres Bence
Aaron, mór – Váradi Gergely
Tamora, gót királynő – Berényi Nóra Blanka
Chiron, Tamora egyik fia – Kedves Csaba
Demetrius, Tamora másik fia – Hajdu Tamás Miklós
Bibulus Tribunus – Tegyi Kornél
Zenészek – Brassai Ábel, Deák-Volom Dávid, Horváth Balázs, Lukács Gergely, Márkus István, Telegdi Gáspár
Látvány, jelmez – Vecsernyés Anna
Asszisztens – Darányi F. Hanna
Dramaturg – Komán Attila
Rendező – Gardenö Klaudia

Fotók: Todoroff Lázár