„Ez a könyv a zürichi bolhapiac szövegmása”

A svájci kulturális készenlétről, Ovidius-fordításokról, a svájci nyelvzuhatagról, a nyelv csábításának akrobatikájáról, egy titokzatos helikopterről, valamint arról, hogy Svájcból Közép-Európát látni félelmetes: Csehy Zoltánt Grüezi! Fél év Svájc című kötete kapcsán kérdeztük.

Szerinted miben rejlik Svájcnak az a sajátságos „sebészi képessége”, hogy a személyreszabott hiány- és túltengésérzet nemcsak hogy működőképes, hanem reprodukálhatóvá is válik? Ha erre még a választ talán ki is olvashatjuk a Grüezi! sorai közül, a következőket aligha: Haza is hoztad ezt a svájci jellegzetességet? Haza lehet egyáltalán hozni ide Közép-Kelet Európába, úgy, hogy működőképes is legyen? Tudod ezt használni és beépíteni a saját életedbe, környezetedbe a svájci közeg nélkül?

Svájcban én a személyes szabadság kreatív tereinek otthonosságát becsülöm a legjobban, és azt a minimális logikával is érthető jelenséget, hogy minden az legyen, aminek hirdeti magát. Egy koncert legyen nagybetűs koncert, egy műtárgy valódi műtárgy: ezt a szigort csak ott lehet elérni, ahol az ember nem felejti el, hogy ki van szolgáltatva a természetnek, hogy milyen törékeny a kultúra és maga a létezés. A lavina bármikor lezúdulhat, mindig kell egy menedékház, ahová ételt és italt készítenek, az ember tökéletlen, de a havasi gyopár minden évben ugyanolyan tökéletes. A kulturális készenlét Svájcban biztos menedék. Ha klasszikus magyar írók Svájc-élményeit olvassuk, általában a csodálat vegyül bennük az élhetetlenség motívumával, ez a csodaország, melynek nincsenek problémái, ahol nincs miről írni, ahol minden túlszabályozott műboldogságban úszik: de akinek nem elég „probléma” egy Klee-kép „drámája”, egy Dürrenmatt-dráma létszorongatottság-analízise, egy Giacometti-szobor redukáló összetettsége vagy egy Heinz Holliger-zenemű bámulatos zenei térképészete, azt én egyszerűen alapjáraton érzéketlen embernek tartom. Nyelvek, látásmódok, kultúrák, különféle expanzív nyitottságok és „zártságok”, idegenségek feszülnek itt egymásnak, s ezek „meredélyeit” megmászni épp olyan izgató probléma, mint feljutni egy derekasabb hegy csúcsára. Dürrenmatt házából látni Európa tetejét: ez csodás és félelmetes. Svájcból látni Közép-Európát csak félelmetes.

A kötetben több helyen is a fordítasz, illetve a fordítás problémáin, kérdésein töprengsz, vagy valakinek a fordításán keresztül tolmácsolsz egy érzést, gondolatot. Milyen pozícióba kerül a fordítás aktusa, illetve maga a fordíthatóság egy olyan országban, ahol egy „megszámlálhatatlan génmutációval rendelkező nyelv” kínálja magát minden sarkon kacéran, és mindig másként?

Én Ovidius Átváltozásainak új magyar fordításán dolgoztam: vagyis egy holt nyelvvel, miközben a hétköznapi életben legalább három-négy élővel próbálkoztam. A fordítás itt létforma, ezért nagyon természetes folyamat: senki sem lehet tökéletesen otthon a másik idegenségében, de nincs olyan idegenség, mely iránt ne lenne ebből kifolyólag érdeklődés. A nyelvzuhatag és az állandó fordítás automatikusan fejleszti a tapintatot: hiszen a másik nyelv tökéletlen ismeretéből akaratlanul is konflikusok fakadhatnak.

A latint holt nyelvnek tartják, én nem tartom annak: egyszerűen különféle nyelvekbe áradt szét a román nyelvek testének gazdag érhálózataiban. Bámulatos volt hallani pl. a rétoromán két változatát vagy a helyi olasz nyelv változatait, a franciát, a svájci német elképesztő alakváltozatait! Kevés ország muzsikál így! A könyvbe beemeltem az Ovidius-fordításról szóló naplójegyzeteim egy részét: mert a svájci tájban vagy hétköznapokban egyszer csak megláttam a mű szereplőit, pl. a Matterhornban a kővé vált, síró Niobét, vagy egy hiper-szuper edzőteremben a tükörképébe szerelmes Narcissust, a zürichi bolhapiacon szőnyeget szövő orosz migránsnőben Arachnét. 

Amikor egy operát írsz le, akkor szinte érezhető mind a főszereplő, mind a saját verejtéked szaga, mintha fitneszteremben volnál. Amikor meg spinningen vagy, olyan érzés fogja el az olvasót, mintha egy operába csöppent(él) volna. Egy másik típusú fordítás ez – ha nevezhető annak – amikor a tapasztalásodon, gondolataidon, érzéseiden keresztül lefordítasz egy operát, kiállítást stb. „Tánctudásom hiányát sikerül aktív energiává, idegen testté változtatni” – ezzel kapcsolatban fogalmazódott meg bennem az igazi kérdés: milyen mélyen, de legfőképp hogyan hat rád a művészet élménye és annak befogadása. Nekem az az érzésem, hogy te nemcsak elgondolkodsz kiállításokon, te nemcsak élvezel egy operát, hanem nyakig bennük vagy az egész személyiségeddel, a szemeden, füleden, orrodon, nyelveden és a bőrödön keresztül egyfajta metamorfózist élsz át.  A kötetben többször megszólított kedves olvasó szeme előtt hág az élvezetek tetőfokára egy múzeum- és operaszédelgő. Vagy mindez a hatás csak költői bravúr és túlzás, amivel elkápráztatod az olvasót?

Kunstreisen: ezt a Kerényi Károlytól kölcsönzött műfajnevet használnám a legszívesebben, ha nem találnék egy megfelelő magyar szót arra, amiről ez a könyv szól. Művészet és utazás kereszteződéseiről, zsákutcáiról, ösvényeiről: olyan úti könyv, mely egzisztenciális tétekkel ruházza fel a művészetet vagy a tudományt. Ez Kerényi Károly elve volt: másként nincs is értelme ilyesmivel foglalkozni. Ha a mitológiában, a művészeti tradícióban, az operában nem a jelen hemzseg, mocorog, fészkelődik, akkor vagy vak az ember, vagy nem ért ahhoz, amiről beszél. Svájcban szinte túltengett az „esemény”, az ember átváltozási, megváltozási kapacitásai fokozatosan gazdagodnak, szinte az elviselhetetlenségig, aztán egyszer csak plusz szabad vegyértékek jelennek meg, és kötődni akarnak.

Én a művészetet szeretem, de ugyanez a folyamatos kisüléseket produkáló energiaáramlás igaz a sportra vagy akár a biokémiára is. Svájc teherbíróvá, szívóssá tesz: igényessé nevel, különben senki vagy.

A zürichi egyetemhez tanárként vagy diákként 11 Nobel-díjasnak volt köze: ez nem véletlen, hanem céltudatosan irányított energiaáradás, melyhez a szervezet, az elme, a lélek úgy alkalmazkodik, ahogy a változó klímához a madarak. Egy svájci Thomas Mann-mondat A varázshegyből átveszi a táj lélegzését, rejtett „fiziológiáját”. 

Akárcsak Márai (de biztosan még sokan mások is) a közéleti, társadalmi, valamint ezek függvényében a kultúrát érintő kérdésekkel is foglalkozol a naplóban. De ezen a téren leginkább talán hazafelé kacsingatsz, Szlovákia és Magyarország felé. Miért tartottad fontosnak, hogy ezeket is érintsd? Hisz a napló fő sodra inkább egy olyan svájci művészeti utazásként jellemezhető, amely során igaz, hogy ugyancsak figyelsz „hazafelé” is: számtalan magyar, szlovákiai magyar és (cseh)szlovák származású halott, illetve élő művész kilétét feded fel, akik valamiképp kapcsolódtak/kapcsolódnak Svájchoz. Minél komplexebben szeretted volna megragadni a művészetet, nem kiszakítva közben a mindennapi élet kontextusából? Ezt támasztják alá az olyan két operafelvonás közti, proseccóval átitatott reflexiók, mint egy pornóregény-részlet, vagy egy „tetovált karú lány gyengéd érintése”?

Ez a könyv tarka, apró bejegyzések retorikailag és zeneileg is megkomponált halmaza: nem őszinteségroham, és nem is fikció, a nyelv csábításának akrobatikája egy-egy gondolat körül. A társadalmi jelenséget nem tudom leszűkítve vagy elszigetelten értelmezni: nekem egy kiállítás minősége „társadalmi” kérdés is. Izgalmas volt pl. a svájci lapok prizmáján keresztül értesülni a hazai eseményekről: ez megtanított kívülről nézni magunkra, az objektivizálás és a jóhiszemű naivitás dinamikájának szerepére a nyugati gondolkodásban.

Imádom a kanyargós, de célra törő mondatot, ahogy birtokba veszi, kisajátítja a valóságot, és ahogy retorikai alakzatokba szorítva fikcióvá teremti a valószerűt, ahogy a hiányairól is vall, a csöndjeiről, ahogy begörcsöl, majd elernyed, ahogy miközben bevallja kudarcát, végeredményben leröntgenezi a harmóniavágyat, melyet saját maga szeretne megtestesíteni.

Ez a könyv a zürichi bolhapiac szövegmása, a mérhetetlen magasságokat és mélységeket átszelő alagutak és átívelő hidak, viaduktok könyve. És olykor az alagút sötétebb a kelleténél, és néha a viadukt összeomlik. A retorika tele van korrekciós alakzatokkal: én ezeket nagyon szeretem, a zene kedveli az ellenpontozást, és az érzékiséget közös nevezőre hozza az időtapasztalattal, ezt is kedvvel alkalmazom írás közben. A reflexió az eposzban kitérőt jelent: ez a könyv nem egy Svájc-eposz, én a központi heroikus történetet iktattam ki, és csak a reflexiókat hagytam meg. 

Egy kicsit a kötetszerkezetről: például a zürichi Pride fesztiválból kiinduló bejegyzés szinte esszészerű, vannak rendszerezett, pontokba szedett bejegyzések, és van egy teljesen egyedi Kilenc Klee-kép című fejezet is. Egyszerűen csak a mondanivalód kifejezésére választottad mindig a számodra legideálisabb formát? Egy másik kérdés, tudom, hogy ezt már vágták a fejedhez, ha nem is ezzel a kötettel kapcsolatban: rengeteg művészettörténeti adattal és referenciával dolgozol, amit csak egy beavatott olvasó képes követni. Miért érzed szükségét ennek? Számomra azért tűnik hasznosnak ez, hogy nemcsak reflexiókat írsz le, hogy így akár egy privát művészeti kislexikonként is működik a kötet, az olvasó annak és akkor néz utána, aminek csak akar. De bevallom, mégis sokszor fárasztó is volt ez a lexikális tudásbőség.

Az antik változatosságeszmény elve vezérelt: a helyzet és a belső hangoltság határozza meg a retorikai fókuszt, a narratíva szerves része lehet az indulat, de egy pragmatikus feljegyzés is, egy frappáns idézet, egy tudományos stílust parodizáló beosztás vagy egy lexikonszócikk, egy óvatos aforizma vagy egy versötlet. Susan Sontag As Consciousness is Harnessed to Flesh című naplójegyzetei e tekintetben engem lenyűgöztek. Akit untat az adatbőség, ugorja át, aki élvezi a lista mámorát, élvezze, a mentális lexikon csak a lényegi címszavakat jegyzi meg, az ember nem internet, ezért fél, hogy elfelejti, ami akkor és ott fontos adatnak tűnt. Feljegyezni éppen olyan jó, mint a szükségtelent elfelejteni. Volt, aki netes rákereséssel olvasta a könyvet, azaz kibővítette a szövegbe szuszakolt memóriát, volt, aki meg kevésnek tartotta a lexikális részeket, s egész listát nyújtott be, hogy miért nem írtam pl. Kars Jaspersről, mért nem mélyedtem el bővebben Jungban vagy Nietzschében. Aki ilyet vár, rossz helyen keresgélt:

ez a típusú könyv olyan, mint egy zenemű, komponálni kell: a premisszákból ugyan sejthető a folytatás, de épp attól izgalmas, hogy kiszámíthatatlan.

A lexikális adatok kicövekelések: a szöveg hálózatának egy jelentékeny részét feszítem rájuk, de mint egy pókháló, ez is meg-megszakad, ide is beleragad egy óvatlan áldozat, egy tollpihe vagy könnyű levél. Meg aztán ez a könyv mégiscsak egy útleírás: egy belső utazás leírása, mely tények nélkül vagy lila ködös ezotériába fulladna, vagy ügyetlenül megírt regénnyé változna át. A lista, a névhalmozás zene is. A kéziratban egyes városok nevét sem egységesen használtam: hol a német, hol a francia, hol az olasz vagy a magyarosodott nevükön emlegettem őket, hogy fokozzam a zavar örömét, hogy létesztétikák lehetőségeit villantsam fel, a kifejtetlen tény árnyékát érzékeltessem.

A kötetben feltűnően foglalkoztatnak a színek, sokszor rajtuk keresztül próbálsz megragadni valamit, vagy épp közelíteni egy műalkotáshoz, egy érzéshez. Egy időben jelent is meg pár vers tőled, amelyek ugyancsak a színekhez, a színekről szóltak. Mi keltette fel az érdeklődésed a színek mint kifejezőeszközök iránt? Készül ebből az anyagból kötet? S ha nem, akkor min dolgozol épp most?

Színek könyve címmel írni kezdtem egy versciklust: a szinesztéziáról mint mentális zavar és művészeti erény kettős természetéről, illetve Derek Jarmanról, aki nagyszerűen értett a témához. Színelméleteket tanulmányoztam, és színekben gondolkodtam. Van egy fejezet a könyvben, mely a kék utazásáról szól: egy vasúti utazás során megtapasztalt kékségeket listáz, miközben az utazó eljut az egyik kékből a másikba, a szimplifikálásból az árnyalatokban gondolkodó feszült figyelembe, saját magából saját magába. Most apró verseket írok: Fogli d’album összefoglaló címmel, egy kottásfüzetnyi miniatűr, etűd, pontos és gazdag megfigyelésanyag. Költői „szervezetem” folyamatosan, ösztönösen ellenanyagot termel a divatos megszólalásokkal szemben: nincs kedvem versben tudományoskodni, álfilozofálni, egyfajta privát manierizmust akarok. Írtam egy hosszú verset is Helikopter címmel, melyet még visszaolvasni se mertem: egyetlen álmatlan éjszaka terméke, egy Crisol-fotósorozat és Stockhausen helikopter-kvartettje ihlette, illetve a helikopter mint potenciális jelkép, a fönt és a lent közt mozgó „létezés”. Hét éve volt utoljára verskötetem, jólesik, hogy sokan kérdezgetik, miért nincs azóta, és zavarba is hoz. Nem tudom olyan könnyen megmagyarázni: megvárom, míg összeérik, mint a téli svájci táj a hó alatt.