„A színház nem szószék”

Enyedi Évát október végén még a színpadon láttam Slamovits bácsiként. A beszélgetés idején november 11-ét írunk, és már – mint oly sok minden más – a színházak is bezártak. Az első feloldás idején minden előadást telt házzal játszó Pintér Béla Társulat színésznőjével és dramaturgjával legfrissebb előadásukról, a Vérvörös, Törtfehér Méregzöldről beszélgettünk. Szó esett a színészaggyal is megáldott dramaturgról, a sztereotípia színpadi alkalmazásáról, valamint Pintér Béla régi álmának megvalósulásáról.

Sajátos figurát alakítasz a nemrég bemutatott előadásban: Slamovits Szilárd kezdetben mellékszereplőnek tűnik, aztán kiderül, hogy az egyik fő mozgatórugója a történéseknek. Vicces, szánandó és groteszk.

A mi előadásunk alapvetően egy Oidipusz-parafrázis. A legnagyobb különbség az eredeti és a mi történetünk között, hogy míg nálunk is Oidipusz – vagyis Leonardó – nyomoz,  a gyilkosságot viszont a felesége, Jokaszté – vagyis Chiara – követte el. Mégis Oidipusz története dominál, az ő figuráját követi a néző, a többiek többnyire csupán szemlélői a nyomozásnak, de van olyan mellékszereplő is, akiről kiderül, hogy a múltban igenis aktív részese volt az eseményeknek. Én egy ilyen figurát alakítok.

A te szereped melyik eredeti karakternek feleltethető meg?

Az eredetiben Laiosz egyik pásztorára bízzák a csecsemő Oidipuszt, hogy ölje meg, de ő megsajnála a kisfiút, és odaadja egy másik király pásztorának, hogy vigye el, és nevelje fel. Jószándék vezérli a pásztort, tette mégis tragikus események láncolatát indítja el. Egy kisember megható pillanata, elérzékenyülése, mely egy királyi család tönkremenéséhez vezet. A mi előadásunk azonban inkább antiutópia, melynek legfontosabb eleme a kegyetlen politikai parabola. És amennyivel kisszerűbb az „uralkodó”, annál inkább kételkedhetünk a kisember jószándékában is. Igaz, hogy ő van a hierarchia legalján, neki jut a legkevesebb a hatalomból, de azért megvannak a maga kis piti üzletei, a maga haszna. Szánalmas és kisszerűen groteszk. Igyekeztünk egyensúlyozni a tragikus és komikus elemek között, de alapvetően a humor felé mozdult az anyag.

Úgy érzed, nem sikerült mindenhol megtartanotok az egyensúlyt?

Nyilvánvaló, hogy a gúnyos, ironikus hang dominál. Érdekes volt a próbafolyamat során elfogadni, hogy a jelenkori reflexiókkal operáló történetben nem lehet olyan nagyszabású, jószándékú, a bűneivel szembenéző és a bűntudattól elégő, önmagát megsemmisítő, nagyformátumú „uralkodópár”-t megjeleníteni, mint az eredetiben. Ezért is mozdult el a fókusz a belső, lelki folyamatról a közéleti történésekre. Tragédia helyett a hatalomhoz végsőkig ragaszkodó és örökre hatalmon maradó vezető túlélését mutatjuk meg.

Nagyon sokáig kerestem a főszereplőkkel való együttérzés lehetőségét, azonban el kellett fogadnom, hogy a mi történetünk nem ebbe az irányba megy. Az, ami az Oidipuszban tragikus és katartikus, az egy ilyen világban – amelyben nincsenek istenek, nincsenek jóslatok, nincsenek igazán nagy formátumú, karizmatikus emberek, héroszok – inkább viszolyogtató és nyomorúságos. Olyan éles lett a napi, közéleti szál, annyira fontossá vált az, ami a mához köti ezt a drámát, és ahogyan mi megéljük a hétköznapjainkat, a nézőinkkel együtt, hogy a főszereplők egyéni sorsa valamelyest háttérbe szorult. Elvesztettük a tragikus fenségességet. Eltávolodtunk az Oidipusztól: új mű született. A tragédiából nyomasztó utópia, maró gúnnyal megrajzolt politikai parabola. Ilyesmi…

Talán nincs is kellően erős és kifejező, minden rétegére stimmelő műfaji megnevezés az előadásra.

Az a baj, hogy a műfaji címkék mindig leegyszerűsítenek. Ha azt mondjuk, hogy a humor dominál, előfordulhat, hogy valaki csak a poénra törekvő, silány szórakoztatásra gondol. Szerintem van olyan sötét a mi történetünk, és fájdalmasak annyira ezek a viccek, hogy miközben jót mulatunk az előadáson, a mosoly végül az arcunkra fagy.

Nem nehéz falat olyan embert megformálni ebben a hierarchikus világban, akibe mindenki beletapos?

Inkább hálás. Keresem a lehetőséget, amikor ellenpontként kitűnhetek, rávilágítva arra, hogy annak is lehet döntési helyzete, aki első pillantásra úgy tűnik, a hatalom piramisának legalján van.

Dramaturgként kívülről is ráláttál a darabra. Segített ez a szerepformálásban?

Inkább fordítva: ahogy színészként keresem a történet vagy a figura igazságát, azt használom dramaturgként. Arra törekszem, hogy mindegyik szerep jelentős legyen, keresem, kinek milyen színt vagy fordulatot kellene még hozzátenni a figurájához. De ha bizonyos részeket aránytalanul hosszúnak ítélek, akkor bárkitől – magamtól ugyanúgy, mint a többiektől – húzok ki mondatokat, hiszen dramaturgként a nagy egészt és annak arányait kell néznem.

A sok dicsérő és méltató kritika mellett olyan írások is megjelentek, amelyek „felrótták” az előadás cigányos nyelvezetét és a cigány viselkedés megjelenítését, miközben a színészek közül senki sem echte cigány származású. Ez a fajta színészi és színpadi eszköz éppen hogy felerősíti a sztereotípiákat, és azokat kiröhögteti a közönséggel, vagy inkább felnyitja a szemünk önnön előítéletességünkre?

Az előítéletektől minden művésznek el kell határolódnia, de hogy a színház ne dolgozhasson sztereotípiákkal, azt ostobaságnak tartom. A szereotípiák leegyszerűsítőek, de a színházban a felismerésre, a közös nyelvre van szükség.

Jelen esetben ez a fő pillér gúnnyá és céltalan paródiává vált sokak szerint.

Ezt a meccset a kívülállóknak – esztétáknak, kritikusoknak, nézőknek – kell lejátszaniuk. A színház nem szószék, hanem problémákat vet fel, a valóságra világít rá, tükröt tart. Kérdés, hogy ez a tükör mennyire torzít, és mennyire erősíti fel a negatív vonásokat. Az éles fogalmazás sokakat felszabadít. De el kell fogadnunk, hogy a nézőinknek más és más az érzékenysége, vállalnunk kell a rizikót. Mi egy olyan közösségi élményt szeretnénk létrehozni, amelyben kulcsfontosságú a humor. Hatásra törekszünk, álszentség lenne ezt tagadni. Sok mindent lehet mondani a színházunkról, de azt, hogy langyos, azt semmiképpen. Ha provokatívak vagyunk, akkor azt vállalnunk kell. Baj lenne, ha a kreativitást az öncenzúra gúzsba kötné. Azt reméljük, hogy eléggé felnőtt a közönségünk ahhoz, hogy ha sztereotípiákat – akár felerősített sztereotípiákat – használunk, akkor sem gondol senki arra, hogy szeretnénk elfogadtatni vagy pláne megerősíteni a társadalmunkban igenis létező előítéleteket.

A minél élesebb fogalmazás érdekében raktátok az extra alaphelyzetet vizuálisan izgalmas, vetített és harsány ruhákkal teli környezetbe?

Ha bizonyos, a napisajtóban is megtalálható mondatok, kifejezések, nevek kissé elrajzolt, meseszerű figurák szájából hangzanak el, akkor ez valamelyest elemeli a történetet. Az aktualitást ellenpontozza a látvány.

Mit jelent számodra a kifejező színvilágú cím?

A megosztottságot, a gyűlölködést, ami körülvesz minket. Nyomasztó, kétségbeejtő.

Ugyanezen kijelentésed, ezek az érzések érvényesek a világra is?

A járványhelyzet mindenkiben szorongást okoz, és az egész világot érintő fenyegetést hozott magával. A globális felmelegedés is hasonlóan: maga a gondolat, hogy elpusztítjuk a Földünket, hogy elérünk a tartalékaink végére, az is nyomasztó. Ez az előadás nem csak a mi országunkban működne, azt gondolom. Ha lenne még olyan, hogy külföldi fesztivál…

Mégis, a pandémia, a karantén és ezek a nehéz szituációk azért hozzájárultak a próbákhoz és a csapat munkabírásához?

A kétségbeesett dühöt fokozta bennünk, az biztos. Minden, ami körülöttünk történik, erősíti a történet szomorú és sötét mivoltát. Most egy ideig nem játszhatunk, nehéz ezt itt és így abbahagyni. Eddig még szerencsénk volt: nyáron megtarthattuk a próbákat, és ősszel be tudtuk mutatni a darabot. Reméljük, a kétségbeesett kiáltásunk nem hal el, az akasztófahumort pedig senki sem veheti el tőlünk.

Fotók: Mészáros Csaba