„A színházban egy ideig pénz nem lesz, de szeretet annál inkább”

2020 a pandémia éve volt. A kulturális és művészeti élet működése néha szinte teljesen leállt. Mégis történt pár dolog, amire érdemes emlékezni. A színház és pandémia kapcsolatáról Cseke Tamást kérdeztük.

Számodra mi volt az az előadás, esemény, beszélgetés, tett, ami emlékezetes marad a Covid-19 évéből?

Számomra meglepő módon több ilyen pillanat is volt. Először, amikor tavasszal megnyíltak a nagy színházak archívumai, és olyan előadásokat vetítettek, amiket valószínűleg soha nem láthattunk volna. Másodszor ez a diskurzus, ami kialakult az online színházról, rettentő tanulságos volt. Szépen körvonalazódott, hogy ki mit gondol a színház lényegéről, kinek mennyire és miért nehéz megküzdeni az egymástól való elzárással. Továbbá, most ősszel, hogy megnyitottak a színházak, egészen euforikus volt újra nézőtéren ülni és élő embereket látni, ahogyan játszanak.

Mit mondanál a színház legnagyobb nehézségének, milyen intézményi és művészi problémák merültek fel a járvány révén?

Szerintem a járvány első sorban gazdasági probléma a színházi rendszer számára, hiszen ha nincs előadás, nincsenek nézők, nincs bevétel, stb. Mindenféle támogatás vagy mecenatúra mellett is azt kell észrevenni, hogy a színházak rettenetes mértékben küzdenek, hogy fenn tudják tartani ezt a vegetatív állapotot, amely csak égeti a pénzt. Emiatt arra számíthatunk, hogy a következőkben nem lesz pénz esetleg új rendezőket hívni, nem lesz pénz díszletre, vendégművészekre. Várhatóan olyan évadtervek fognak születni, amelyek inkább a nézőcsalogató „pénzgyárra” fektetik a hangsúlyt, és kevésbé a kísérleti művésszínházra. Ennek a hátterében persze meghúzódik a jelenlét kérdése is. Színház-e, ha csak közvetítve van? Egyáltalán van-e értelme? Ezek a diskurzusok tavasszal jöttek elő leginkább, de azt gondolom, érvényes válasz még nem született egy kérdésre sem, és talán nem is fog.

Milyen módon próbálta megoldani mindezt a színházi szcéna? S mi volt az, ami ezek közül a legjobban tetszett neked?

Azt hiszem, a színházi szcéna mindig megpróbált alkalmazkodni. Amikor hármasával lehetett a nézőket ültetni, átrendezték a nézőtereket, amikor már nem lehetett nézőket fogadni, átálltak élő közvetítésre. Ezek az átállások persze valahogy mindig veszteségesek: vissza kell téríteni jegyárakat, ki kell fizetni bizonyos technikai apparátust, eszközöket kell bérelni. Sok színház arra buzdította a nézőit, hogy ne kérjék vissza a pénzüket, több kampány is indult. Meg persze ott voltak ezek a keserű, videokonferencia-színház próbálkozások is. Ezek közül egyetlenegy volt, ami valóban megoldotta a jelenlét kérdését. Ezt nem is olyan rég láttam, készülni fog egy kritika róla.

Van olyan akár pozitív, akár negatív változás, amiről már most látni, hogy túlmutat a pandémián, és az azt követő időszakot is meg fogja határozni?

Egyelőre a negatív változások valahogy egyértelműbbek, jobban lehet látni őket. Sok színház és mozi valószínüleg be fog zárni, vagy rá fog kényszerülni olyan válságkezelésre, amely megbélyegezheti az addigi művészi magatartást, irányvonalat. A függetlenek (szabadúszók) örülnek, ha egy minimális munka kerül. Sokakat a szinkron próbálja menteni több-kevesebb sikerrel, mások egyszerűen beállnak ételfutárnak. Lehet ez egy olyan időszak, ahol el kell távolodni a színháztól, meg kell tapasztalni mást is, erőt gyűjtve az újraélesztéshez. Ezt talán pozitívumnak is elkönyvelhetem. Nagyon sok színházi (és nem csak) emberben értékelődnek át a dolgok. Egy biztos: aki ezek után is ezzel akar foglalkozni, az valószínűleg minimum négyszer akkora odaadással, szeretettel és tettvággyal fog nekiugrani a dolognak. A színházban egy ideig pénz nem lesz, de szeretet annál inkább.