„…a tavaszi tapasztalatok több intézménynek adtak egyfajta rutint”

2020 a pandémia éve volt. A kulturális és művészeti élet működése néha szinte teljesen leállt. Mégis történt pár dolog, amire érdemes emlékezni. A képzőművészet és pandémia kapcsolatáról Nagy Zsófiát kérdeztük.

Számodra mi volt az az esemény, kiállítás, gesztus, ami emlékezetes marad a Covid-19 évéből?

Ami biztos emlékezetes marad, az a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem tiltakozássorozata, ami jelenleg is tart, csak a járvány miatt immár kizárólag online. A tüntetéseik dramaturgiája, kreativitása, a társadalmilag elkötelezett művészet aktivizálódása elképesztően üdítő volt a magyarországi ellenzéki tüntetések kiszámítható, unalmas és sokszor kifejezetten kontraproduktív retorikája és performanszai közepette.

Mit mondanál a képzőművészet legnagyobb nehézségének, milyen intézményi és művészi problémák merültek fel a járvány révén?

Nem tudnék egyetlen nagy nehézséget mondani, mert úgy gondolom, hogy a művészeti területen dolgozókat elég változatosan érintette a járvány, és senki problémáit sem szeretném relativizálni. Az intézményeknek a látogatók számának radikális csökkenésével, bevételkieséssel, programok és pályázatok elhalasztásával, a tervezhetőség megszűnésével kellett szembenézniük. A művészek, kurátorok, kritikusok közül biztosan sokakat nehezen érint, hogy nem tudnak találkozni a szakmai közegükkel, terveiket keresztülhúzhatták a határzárak és lockdownok. És bár talán a közönség egy része azt gondolja, hogy a művészi munka egyébként is leginkább a magányról szól, valójában sokak számára egy nagyon is élő közösséghez való tartozást is jelent, ahol fontos szerepe van a közös alkotásnak, gondolkodásnak, tanulásnak, szervezésnek.

Milyen módon próbálta megoldani mindezt a képzőművészeti szcéna? S mi volt az, ami ezek közül a legjobban tetszett neked?

A nyári hónapok alatt a tavasszal elhalasztott kiállítások megnyíltak, szakmai programok és kísérőrendezvények valósultak meg több hónapos késéssel. Azonban végig érezhető volt a bizonytalanságból adódó frusztráció is. Senki sem tudta, mit lehet és mit érdemes beütemezni a következő hónapokra. A második hullámról már a tavaszi lezárások idején is szó volt, azonban a nyári visszarendeződés alatt nehéz volt elhinni, hogy megint minden bezár majd, vagy csak komoly korlátozások mellett lesz látogatható. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a tavaszi tapasztalatok több intézménynek adtak egyfajta rutint, és sokan tartottak online megnyitókat, tárlatvezetéseket. Arról, hogy ezeknek van-e értelmük, már sokkal nehezebb beszélni. Annyi pozitív biztosan származik belőlük, hogy az intézmények, galériák, alkotók kommunikálhatnak a közönségükkel. Képzőművészeti alkotásokat online nézni szerintem értelmetlen, a kiállítások kísérőprogramjait meghallgatni viszont érdemes. A legjobban a Várószoba című projekt szakmai beszélgetései streamelésének örültem, amelyeket most is vissza lehet nézni.

Van olyan akár pozitív, akár negatív változás, amiről már most látni, hogy túlmutat a pandémián, és az azt követő időszakot is meg fogja határozni?

Sokat beszélnek arról, hogy mind az intézmények, mind a közönség megszokja a streamelést és ez a jelenség a járvány után is velünk marad. Én eziránt szkeptikus vagyok. Ha majd egyszer újra fizikailag ott lehetünk egy kiállítótérben, miért ne mennénk el egy megnyitóra? Azt gondolom, hogy ha arra nincs motivációnk, hogy egy eseményen megjelenjünk, akkor arra sem lesz, hogy otthon akadozó kép- és hangfelvételeken keresztül nézzük őket. Biztos vagyok benne, hogy mindenki érzi, hogy a mostani megoldások kényszermegoldások, és sokszor a tartalom átadásának rovására mennek. A képzőművészeti szcéna – megérzésem szerint – jelenleg nem azzal tölti idejét, hogy technikai megoldásokat találjon, hanem minden bizonnyal alkotómunkába és később megvalósítható projektek tervezésébe próbálja fordítani ezt a nehéz, magányos időszakot.

Amitől még tartok, hogy a járvány témája túl sok munkában és kiállításban fog megjelenni. Ez elkerülhetetlennek látszik, és hozhat egyfajta egysíkúságot. Ha optimista akarnék lenni, akkor pedig azt mondanám, hogy a külső ingerek számának csökkenésével talán nő a reflexióval eltöltött órák száma, és ez is meg fog látszódni a kiállításokon. De mivel mindkét gondolat túlzottan leegyszerűsíti a valóságot, valószínűleg egyik sem fog megtörténni.